magány?

a magányos ember nem vonzó. a kétségbeesés nem szexi.

illene elkezdenem úgy tenni, mintha nem érezném magam tökegyedül.

egyrészt mivel nem vagyok tökegyedül igazából, másrészt mert nem akarhatom ezt a stigmát... 

van egy bff tipusú barátság, van két cukkermukker lakótársam, vannak kocsmahaverságok, vannak régi ismeretségek, akikkel ha nem is rendszeresen, de időről időre, forgórendszerben lehet kommunikálni, van a cuki hugom meg a nagymamáim, és vannak a szüleim. nomeg az ex. sőt, random ismeretlenekkel is lehet cseverészni, random alkalmakkor.

szóval miről beszélünk?

nyilván mindenki tudja, miről, de a probléma inkább a fejemben súlyos, a valóság nem tökéletes, viszont korántsem kiábrándító...

objektíve az önértékelés bajos: azt vettem észre, hogy újabban negatív fényben tüntetem fel magam emberek előtt, mentegetőzök előre el nem követett hibákért, vélt gyengeségekért, utólag súlyos botlásnak címkézett senkisemvetteészre dolgokért, felnagyítom a rosszat, lekicsinylem a jót.

na, szóval értitek.

vágom magam alatt az fát.

egyszerűen nem értem, már megint mi ez... 

például, dolgok a fejemből:

nem tudom elképzelni, hogy valaki őszintén szépnek lásson, és értékesnek és érdekesnek, tartósan szeressen velem lenni és stbstb.... komolyan, van itt egy fal, amibe beleütközik a fantáziám. nem tudom elképzelni, hogy bárki is saját jogon szeressen, tiszteljen, esetleg odalegyen értem.

megkívánni meg tudnak, alkohollal támogatva, újdonságként - pipa. na de hogy ez ne múljon el? 

aztán.

nem tudom elképzelni, hogy felvegyenek valami klassz helyre dolgozni. még akkor sem, ha objektíve simán rám szabták a munkakört... kábé bocsánatot kérek, amiért jelentkeztem, és ezzel felesleges munkát okoztam a hr-nek... és elkövetek mindent, hogy már előre megmutassam a hiányosságaimat, nehogy véletlen mégis felvegyenek... 

meg még.

valamiért úgy érzem, semmit, de semmit nem fogok tudni kezdeni az életemmel, tehetetlenül szemlélem, ahogy úsznak el mellettem a lehetőségek, állok a partvonalon, nem csinálok semmit. mások csinálnak dolgokat, mennek ide-oda, de én nem, nekem ez nem megy, nem tudok élni.

wtf?! komolyan. ezek 85-90%-a kizárólag a fejemben létezik, és csakis ezen, fejemben létező képzetekre alapozva rontom el tényleg a dolgokat. mert ha a viselkedésemet nem ezekhez a fura, szomorú, lekicsinylő, téves (és főleg fiktíííív) képzetekhez igazítanám, akkor halál okés lenne minden.

így viszont félő, hogy tényleg magányos, szerethetetlen, stb, stb leszek. főleg, ha mindenkivel előre közlöm, mint tényállást...pfff...

(szia, nádja vagyok, az előbb egy pasi azt mondta rám, hogy energiavámpír pióca* vagyok, akarsz beszélgetni?

hali! képzeld, nincsenek barátaim.iszunk valamit?)

((példáink illusztációk csupán. a valóság ennél durvább.))

úgyhogy jéééézus, mit csinálok én?!

hülye, hülye - ja, nem. na. 

asszem, megtaláltam a MEGOLDÁSt életem jelenlegi összes megoldhatatlannak tűnő problémájára. ezt abbahagyni. ennyi.

egész messzire futott ki ez az okfejtés, úgy érzem... hát wow. basszus, van dolog.

* tényleg ezt mondta mondjuk, csak 1, adott szituban nem volt igaza, 2, pont ő az az arrogáns pöcsfej, akinek a véleményére nem adunk. (kivéve, mikor kifejtette, hogy milyen nagyon jó nő vagyok... az a rész maradhat...)