egymagam

nagyon sokat vagyok magamban.

az a faramuci helyzet, hogy ex reagál, ahogy reagál (hullámzó, marasztal is, küld is, manipulál is...), vagy használható, vagy nem, az egyszem bestfriend meg ugyanebben a cipőben botorkál, és nekem kell benne tartanom a lelket, meg megérteni, hogy sokkal rosszabbul van. teszi amit tud, és próbálunk összecsiszolódni mászkálósra, eddig főleg vicces eredménnyel... (rendszeresebben, programokra, városba, értitek.)

a család azért pár lépés távolság, meghallgatnak, de ott van az árok, amit nem temettünk még be, légyrésen! táblákkal a szélén.

haverok.. most nem keresném meg őket így hirtelen, még azt sem tudom, ki és hogy lenne elérhető, és nem is akarnám bevonni őket a nyűglődésembe.

a munkában meg, hát ott egész nap a kutya nem szól hozzám (csak ha le akar baszni, vagy számonkéri a feladatot, de az nem számít), és én se beszélhetek senkihez. van aki mióta a főnökség visszajött, nem is köszön. még vissza se. (és meg is értem, na erre varrjatok gombot. az a fránya belső szabályzat...)

már arra sem kapom fel a fejem, ha a nevemet mondják (van belőle másik, és 100%-ban ő a címzett). ma reggel pedig azon kaptam magam, hogy a rádióval beszélgetek. izé.

tök jó, nem ontom a végtelen gondolatfolyamomat (ide se kéne írnom, hasonló okokból, de most olyan jó...), miközben agyalok- mert non-stop agyalok, nyilván, sokkal felszabadultabban engedhetem át magam az egésznek. és nem is kell erőltetnem a szociális érintkezést mikor nincs kedvem.

viszont így hol a társas támogatás? a hétköznapi hülyéskedések? a verbális kurkászás minden személyesség nélkül? egyáltalán: egy rakás emberrel vagyok összezárva reggeltől estig, irodában, bkv-zva, boltban, utcán hömpölyögve, mégis mintha egy üres szobában hallgatnám a zenéimet... túlzásnak érzem.



ha legalább fizikailag is magam lehetnék hozzá... na, az már érne valamit. de ez így... ehh.