ésss akkor írta reggel kishugom, hogy mégse engedik haza, csak valamikor délután, mert kitudjamért.
csak egyetlen szabad délelőttöt akartam végre, csak egyet! nagyon kellett volna...
nyilván bemegyek, hiába "nem kell".
ez nem olyasmi, amit képes volnék szkippelni, miközben a csontjaimban érzem kb a másik szükségét. ez a baj azzal, hogy mindig "látom", képtelen vagyok nem tudni vagy figyelmen kívül hagyni.
pláne ha olyan emberről van szó, aki 'körön belül van', meg olyan a helyzet, hogy nincs más, meg a dolog, hogy fontos ... akkor musthave nyilván.
már úgy mentem át a hìdon, hogy megint könnyeztem, hogy úristen, ez de hiányzott, már annyira akartam a szabad teret és levegőt, a reggel-délelőtti fényeket, a vizet, a sárga korlátot és a szigeti fák zöldjét meg a piros padokat és a kötetlen időt, hogy szavak nincsenek...
már 3 napja nem jutott, miközben a megterhelés is jóval több volt, mint amit "fenntarthatóan elbírnék", már majd' megmakkantam bele, hogy nincs ez.
qrvára az volt a terv, hogy kinn töltöm a délelőttömet.
nagyon rosszul érint, hogy cígölhetem fel magam és kórházazhatok megint. tegnap este úgy volt, hogy társasozunk a fiúkkal, de a társasos srác beteg lett, mire, így csak ettem, lecsutakoltam magam és az ágyon dögölve, vérezgetve, zenét hallgatva nyomigáltam a telómat éjfélig kb.
akartam volna legalább sétálni, vágytam kijönni, de nem telt arra se. csak vártam a reggelt egyfajta megnyugtató, már-már úgymond boldog tudatban, hogy akkor végre kijöhetek újra csakúgy, és milyen nagyon jó lesz.
aztán reggel kipattant a szemem qrvakorán, még jóval a lelombozó üzenet előtt, néztem, hogy még egy óra múlva nyit a kvmat adó hely, néztem, hogy teljesen oké lesz az időjárás, fetrengtem kómásan és arra gondoltam, dejólesz.
megküzdésem lett-e a szigeten szüttyögés vajon.