minél többet forgatom magamban,

annál döbbentebb vagyok az eshetőségtől, hogy a nehézségeim végig teljesen más tőről fakadtak, mint azt nekem mondták.

hogy végig más dolgok zajlottak, máshogyan...

és én csak küszködtem és szenvedtem, hogy "kitanuljam" és megváltoztassam, legfőlegképp hogy megváltoztassam magam, már eléggé ahhoz, hogy végre ne olyan legyek, amilyen vagyok, aztán hogy végre ne okozzak nehézségeket a zavarommal magamnak és (elvileg ugye) másoknak,

életem nagyjában azon ügyködtem így vagy úgy, hogy másmilyen legyek, olyan, mint mások, vagy legalábbis ne nagyon látsszon, milyen vagyok igazából, mert ilyennek lenni nem oké, és folyton csak szégyelltem magam, 

aztán pedig lehet, nem is kellett volna ezzel a folyamatos erővel próbálni átpréselni magam csillagként* a háromszög alakú lyukon a formabedobó játékban, 

mert tökre nem is kell és rendesen amúgy nem is lehet belőlem sosenem háromszöget csinálni, 

mert nem egy átalakitásra szoruló, személyiségzavaros háromszög vagyok, akinek szégyellnie kell, hogy ennyi idő és enerdzsi után még mindig az, 

hanem valami tökmás,

és minden egy kollektív gaslighting volt idáig köbö.

hát váó.

((*: vagy háromszögként a csillag alakún, mittudomén - nem akarom, hogy áthallásos legyen, és zavar az is, hogy nem tudom eldönteni, melyikből lehetetlenebb másikba passzolót csinálni... igen, ilyeneken fenn tudok akadni, sőt, meglepően nagy frusztrációt okoznak, csak tudom, hogy hülyeség, ezért nemigen szoktam kimondani. de belül de. plusz egy valami, amit felirhatok a "listára", I know.))

+egy fú

ésss akkor írta reggel kishugom, hogy mégse engedik haza, csak valamikor délután, mert kitudjamért.

csak egyetlen szabad délelőttöt akartam végre, csak egyet! nagyon kellett volna...

nyilván bemegyek, hiába "nem kell".

ez nem olyasmi, amit képes volnék szkippelni, miközben a csontjaimban érzem kb a másik szükségét. ez a baj azzal, hogy mindig "látom", képtelen vagyok nem tudni vagy figyelmen kívül hagyni. 

pláne ha olyan emberről van szó, aki 'körön belül van', meg olyan a helyzet, hogy nincs más, meg a dolog, hogy fontos ... akkor musthave nyilván.

((de azért még megírtam neki, hogy ki fogok előtte menni kvzni a szigetre, mert mostmár nagyon szükségem van rá - utólag a szerk.))

már úgy mentem át a hìdon, hogy megint könnyeztem, hogy úristen, ez de hiányzott, már annyira akartam a szabad teret és levegőt, a reggel-délelőtti fényeket, a vizet, a sárga korlátot és a szigeti fák zöldjét meg a piros padokat és a kötetlen időt, hogy szavak nincsenek...

már 3 napja nem jutott, miközben a megterhelés is jóval több volt, mint amit "fenntarthatóan elbírnék", már majd' megmakkantam bele, hogy nincs ez.

qrvára az volt a terv, hogy kinn töltöm a délelőttömet. 

nagyon rosszul érint, hogy cígölhetem fel magam és kórházazhatok megint. tegnap este úgy volt, hogy társasozunk a fiúkkal, de a társasos srác beteg lett, mire, így csak ettem, lecsutakoltam magam és az ágyon dögölve, vérezgetve, zenét hallgatva nyomigáltam a telómat éjfélig kb.

akartam volna legalább sétálni, vágytam kijönni, de nem telt arra se. csak vártam a reggelt egyfajta megnyugtató, már-már úgymond boldog tudatban, hogy akkor végre kijöhetek újra csakúgy, és milyen nagyon jó lesz.

aztán reggel kipattant a szemem qrvakorán, még jóval a lelombozó üzenet előtt, néztem, hogy még egy óra múlva nyit a kvmat adó hely, néztem, hogy teljesen oké lesz az időjárás, fetrengtem kómásan és arra gondoltam, dejólesz.

megküzdésem lett-e a szigeten szüttyögés vajon.

fú, hát fú chapter nemtudomhanyadikmár

na, megműtötték kishugomat. tovabbra is én vagyok az ügyeletes ráérő és pesti.

lehoztam nyilván.

de kibeb.....ul megterhelő volt. 

(nyilván az ő részét tudjuk, de hogy az enyém is.)

most majd mehetek utána vidékre is máris, pedig nem ez volt a terv, de az életet a tervek sosenem érdeklik. addig valahogy vissza kell fordítani annyira a belepusztulást, hogy azt is megugorjam like a ... szóval meg.

(ja, az addig, az a holnap, legkésőbb koradélután.)

#funságokba'

#élnitudnikell