how funny már, hogy a szerda délutánt végigbőgtem a két srác miatt (ill hát amúgy nem, valójában az életem miatt bőgtem, ők az utolsó csepp voltak épp),
erre másnap este ketten is elkèrték az elérhetőségem.
haha.
pedig ilyen nem szokott velem történni.
mondjuk azért volt, mert szégyentelenül szemeztem velük.
jó, hát az egyikkel nem most, hanem még koraáprilisban.
(pontosan tudni, hol és melyik napon, mert nagy családi banzáj utáni délután volt...) akkor nem jött oda, pedig nagyon, nagyon szerettem volna...
ám most, teljesen random elmentem mellette az utcán, és egymásra ismertünk, sőt, megörültünk egymásnak, mintha jó ismerősök lennénk - konkrétan felpattant s odajött, majd leültetett magához (épp vacsizott) míg vártam unokatesómat,
s aztán végülis elkérte a számom, hogy majd egyszer elhív kutyával csatangolni.
(mondjuk azóta nem keresett, de nem ez a lényeg a sztoriban...)
még azt is mondta, hogy egyszer májusban látott a szigeten, csak le akarta futni a kört, mielőtt odajön és már nem voltam ott.
hát gondolhatjátok, milyen jól esett, hogy így emlékezve van rám... a csorba kis önértékelésemmel-önképemmel...
a másikat, azt meg szemérmetlenül megbámultam a villamoson. csinosnak éreztem magam az outfitemben-hajammal, a szempillám is ki volt festve (gyakorlom), egy gintonik is bennem volt... s hát egyszerűen csak tetszett és elkezdtem flörtölni, az érzés kedvéért.
gondolta a franc, hogy végül odajön. (már azt se, hogy viszonozza...)
(nagyon izgi volt, tudjátok.. én már pont leszállni készültem, mikoris mozdult, és kicsit nem lehetett eldönteni, hogy most akkor ő is száll, vagy felém indult és mi lesz...
jól meglepett, hogy bemutatkozni jött, s megmondani, hogy majd valamikor elhív sétálni...)
na, ő másnap írt is, meg aztán followupolta a kirándulásomat,
és tegnap már megpróbált találkozni, de nem értem rá... (de amúgy ez a randomság annyira nem is tetszett - örökké ez a nyusziakalapból érzésem van tőle, holott amugy pont ugyanilyen random vagyok én is.)
csak azt nem tudom, hogyan ne számítson, mert hát olyan "üres" az életem, s annyira magányos és elveszett vagyok még mindig, hogy nehezen tudom hozni azt a careless hozzáállást, amit igényel a dolog... ezen még dolgozunk.
gyakorlásnak, tanulókörnek viszont biztos jó.
(a túrán is végülis elkértem egy random csaj elerhetőségét - pusholom, hogy nyissak random emberek felé, mert sajnos ha nem probálkozom, magától semmi nincs. pedig lehetne, mert utálom ezt, haha...)
az is a tanulság, hogy sokkal többször visszanézve, jóval tovább s kitartóbban kell a másikat nézni, s pláne bátran bele a tekintetébe, meg bazsalyogni rá, mint ahogy komfortos. tényleg.
de a nőiségemet kicsit "megdobta", hogy hát van még remény, van még hatás... az önbizalmam, az csak egy futó peeket mutatott, aztán rászorongtam, oc, nem is én lennék... de legalább lesz mihez visszanyúlni.
a szivem (s az egóm) viszont így is fáj, futnak a gyászaim kompletten az életem miatt - nem, tökre nem szeparálodnak el, van egy befoghatatlan nagy kép, ami kusza szövevénye a mindennek, és az egész azonnal be van aktiválva tulajdonképpen, ha valahol valami "hozzáér"...
a családomnál vagyok amúgy épp, s hát nagyon nehéz.
elképesztő fáradtság ül rajtam, mi lesz így, ha még dolgozni is fogok mellé. (emlékszem. sírás határán álló nonstop "túlsokaminden", hisz már most is az van.)
#workinprogress, akárhogy unom is, akármennyire semmi látszatja.
de hogy juhú, fiúk, juhú, észrevesznek még azért...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése