eszkalálódás /2

merthogy nagyon beindultak a dolgok, azóta lett egy költözési céldátum (ugy másfél hét múlva várható)  - meg (surprise) egy új helyszín.

megtalált egy váratlan lehetőség ismerősi körből, amire végül igent mondtam.

elmegyek macska-és házpásztorkodni.

nincs egy évnyi, de totál free, és lakótárs-mentes, ami hát, lássuk be (szinte) kihagyhatatlan.

az első verzióban nemet akartam mondani, és nem ugrottam rá az újra se egyből, hanem alapos megfontolás és egyeztetés után, (de egy nap alatt, mert sürgős volt nekik) jutottam döntésre.

át tudtam beszélni olyan emberekkel, akiknek adok a véleményére - és persze meg akartam a pszimmel is, de ő reggel lemondta az aznapi ülést, murphy.

(úgyhogy már csak utólag értesült, de üdvözölte a döntést.)

utána egyből jött hozzánk a gyerek, nyilván pont egy nagybetűs idillke következett, órákig az ágyon családi kacarászós, dumcsizós, inside joke-os, hogy belül meghaljak,

de nem bírtam volna beletrollkodni ezzel.

majd megszületett kishugomék babája, úgyhogy egy napnyi 'nem bírok lebuszozni' szenvedés után a pasi levitt,

én meg belevetettem magam a nagynéniskedésbe.

segiteni mentem, és hiába, hogy kishugomék odaköltöztek már anyámékhoz, az első héten jól jött a 4 felnőtt az újszülött+alig2éves kombóhoz meg a frissenszült anyukához. 

(apám most se oké, így ő kiesett a 2évesezésből, sógorom meg nem kapott apaszabit, ... szóval pláne.)

(sikeres otthonszülés volt, egy ilyen erre fenntartott házban, igy félnaposan már hazamentek. ilyen közelről nézni egy új 2gyerekes család formálódását nagyon intim és különleges élmény volt, halljátok...)

a 2éves egy szélvész-gyerek, akit intenzív feladat életben tartani, és aki az elején egy légtérben se volt hajlandó megmaradni a kistesójával, így az anyjával se... 

de azért sokat bandáztunk, és fénysebességgel rázodott egyre jobban bele a helyzetbe.

a babát is dajkáltam azért sokat (aki mellesleg a keresztfiam is lesz, bár nem ertem ezt a szerep-torlódást, de nyilván nem mond az ember nemet), pedig mindig félek megfogni őket... 

és ismeritek azt az érzést, mikor sikerül más csecsemőjét elaltatni-rázni, pedig nyekereg-sír? (megtalálni a megfelelő mozdulatsort, ritmust meg esetleg hangokat..)

én mindig vmi babasuttogónak érzem magam tőle, pedig tudom, hogy nem egyedi képesség :D na, ez itt is megvolt többx is... 

kedves örök emlékek ezek.

meg az is olyan szívmelengető volt, hogy kettesben cimbizünk a nagyobbal, megyünk játszóra, meg motorozgatunk, meg poloskákat nézünk az emeleten... hogy megtaláljuk a hangot, pedig ritkán találkozunk azért ..

nade.

amúgy ezek nagyon intenzív voltak. pláne, hogy közben futtatni kellett volna a költözős szálat is...

nekem nyilván nem ment paralell...

vagyis - ment valamennyire azért, magamhoz képest jól.

mert megmondtam a pasinak.

meg megszültem és egyeztettem még a dátumot az ismivel, akihez költözöm... (azóta már nyilván csomó részletet is..)

meg beláttam, hogy lemondani az albit és intezni magam helyett uj lakót nekem akkora feladat, most pláne, hogy csuszni fog és bukni fogok rajt' pénzt, és valahogy elertem, hogy ezt elfogadjam és ne freak outoljak rajta...

és most újra itthon vagyok, maga a pasi jött le értem kocsival - fene se érti, de könnyebb így, hogy (eddig) normálisan fogadta. (jött a bulshitjeivel, hogy miattam nem működik, de már ez nem borít meg.)

már azóta voltam ugye a pszinél, meg a sulis barátokkal színházban, amit már egyetlen porcikám se kívánt,

és most épp regenerálódok, mert totálisan elfogytam. 

(már a színházas - baráti talos este előtt beütött a totális overwhelmed kimerültség. azt éreztem, hogy napokig csak itthon akarok szüttyögni magamban, semmit se bírok, és kínzás volt kidugni az orrom a lakásból. persze megerőszakoltam magam, de ráment az összes tartalékom, és ma még ki se bírtam kelni az ágyból.)

de hogy ilyen izgalmak vannak, képzeljétek.

durva.