mehh

 rájöttem, hogy 37 évnyi életem legstabilabb alapélménye az az intenzív szükség, hogy "végre semmit se kelljen"...

hogy végre mindenki hagyjon békén*, és csak szüttyöghessek a magam ritmusa szerint.

(*: ahol fontos megjegyezni, hogy a mindenkibe a párom, és a közeli barátaim nem tartoznak bele, ők bármikor akarhatnak kapcsolódni, csak feladatot ne akarjanak adni. ((feladat pl, hogy itt és most az én mibenvagyokságomat és szükségleteimet teljesen figyelmen kívül hagyva takaritsunk ki.)) 

ezt nem pontositottam a pszichológusomnak, és most azt hiszi, hogy szó szerint egyedül akarok lenni egy csomót... pedig a körön belüli szeretem-embereknek nyitva az ajtó - de emellett kell egyedül is lennem, meg előfordul, hogy nem bírok válaszolni, úgy kivagyok - de ha tudom, hogy fontos, mert szükség van, akkor még olyankor is.

a gyerek, az más, mert annak a non-stopsága, pláne úgy, hogy az apja magamra hagy benne, az egy daráló. és nem tudom, egyáltalán, bírnám-e egy sajáttal, de a mienkgyerek mindent is erőnfelül megkapott tőlem, szó nem érheti a ház elejét emiatt, akkor sem,ha az utóbbi évek hot topicja már a felelősségi körök apjára való visszatologatása...)

elég megrázó nekem ezt ilyen summázva leírni.

de hogy ez.