már nem vagyok büszke magamra

 szóval egy darabig nagyon normálisnak tűnt a folyamat, aztán az egész átment egy ilyen borzasztó ciki izébe, amire nem számítottam - vagy legalábbis reméltem, hogy nem ilyen lesz, hogy már megváltoztam, jobb lettem, már nem történhet meg, stb. 

mindjárt lejár a hivatalos álláskereső státusz, és én még nem jelentkeztem egyetlen állásra se. mondom egyetlen egyre se.

egyszerűen nem tudom, mit mondjak.

él a fejemben egy felnőtt, felelősségteljes, összeszedett, én-nek definiált nádja, aki kétségbeesetten nézi, mit művel úgy összességében, kontrollálhatatlanul.

újra ugyanaz, ami régen is, a legnagyobb gödrökben: nulla irányítás, alig vagyok felnőtt módban, kb pánikrohamok és azok elkerülése, hasítás, hárítás teszi ki minden időmet. 

csodálatosan elvagyok azzal, hogy társasokat és halloween-i meg karácsonyi dekorokat, meg ajándékokat keresek, meg ezekben a témákban információt, meg újra főzni is elkezdtem néha, miközben túlélek.

ez kb minden, amit fel tudok mutatni.

közben mélységesen szégyellem magam, és egyre jobban elszigetelődök, hiszen mindenkit csak az érdekel, találtam-e már állást, és ha nem, miért nem, és tudom, hogy senki se tart normálisnak egy olyan embert, aki ezt a normális dolgot nem ugorja meg. azzal baj van, és akivel baj van, azzal nem érintkezünk, de legalábbis nem tartjuk egyenrangú félnek.

tudjátok.

próbáltam terapeutát is keresni, de 3x lepattantam, egyszer vissza se jeleztek, egy keresésre a barátaim módszeres csopijában senkit se ajánlottak, egy kókler lett volna csilliárdokért, amúgy mindenhol óriási várólisták, van ahol pl egy éves, meg iszonyat árak - de amúgy abba a keresésbe is képtelen voltam igazán beleállni, mert nagyon nehéz szembenézni a kérdéskörrel.

közben meg, ha néha kívülről ránézek, akkor egy full érthető krízisben vagyok: 

el kéne indulni a szakmában, amihez brutkó módon inkompetensnek érzem magam és iszonyat félek tőle, a bántalmazó hátteremnek és legutóbbi munkahelyi kudarcomnak, meg a kudarcos élettörténetemnek hála még mindig nulla önbizalmam hozzá, szerintem tudásom se, pedig sokaknál fényévekkel többet értek belőle,

plusz q.a keveset keresnék vele, de akkor hogy költözök el,

merthogy itt a másik, párhuzamos krízis-ok, hogy tudom, hogy ki kell lépnem ebből a kapcsolatból, annak minden nehéz vonatkozásával (hosszú kapcsolat utáni erős kötődés ellenére szakítással járó érzelmi dolgok),

miközben rettegek tőle, rettegek elveszíteni a családom (pasi és gyerek), az otthonom, tulképp az életem összes még megmaradt dolgát,

rettegek megint szegénynek lenni, mint a templom egere,

rettegek magamra maradni a születési családommal, akikkel továbbra is csak úgy bírok érdemben érintkezni többnapos megborulás nélkül, ha ott a pasi,

 a tesókkal ugyan szorosabb a kapcsolat, de ők igazából olyanok, akiket nem akarnék barátnak, sajnos (nem csoda, hiszen ugyanabból a diszfunkcionális sz.rból jönnek, mint én), a nagyobbik csomószor vállalhatatlanul bánik a gyerekével, a kisebbik meg hajlamos lekezelően, magas lóról, lenézően kommunikálni, szóval inkább kényszerűség ez, na, magamtól távolabb lennék, mint ha nem lennének tesók/ nem lennék ekkora szükségben,

és magányos vagyok borzalmatosan, 

a pasi nem ért engem egyáltalán, utálom, ahogy a világot látja, ahogy működik, hogy nulla önreflexiója van és érzelmileg elérhetetlen 99, 9 %-ban, az enyémtől totálisan eltérő működéssel és értékrenddel és fontossági sorrenddel, és beláttam már, hogy leginkább funkció vagyunk egymásnak, és ő is utál kb mindent, amitől én én vagyok (- a szó jó értelmében én),

akiket a barátaimnak mondok, valójában mind csak távoliak, akikkel havonta tudunk max kommunikálni,

ráadásul épp most jöttem rá, hogy nem is számíthatok a legközelebbinek gondoltakra, mert amikor most szóba került, hogy hogy vagyok, és kibukott, hogy mennyire rosszul és mekkora bajban, csak annyit írtak, hogy sajnálják - hát nem tudom, én nagyon igyekszem ezt nem rájuk terhelni, semmilyen formában, és nem is várom, hogy megmentsenek, de legalább barátként mellettem állhatnának, pl felhívhatnának, vagy valami (erre most utólag, pár nap után jöttem rá, hogy jé, igazából miez így). én legalábbis ezt tettem volna, és fáj, hogy nekik eszükbe se jutott. ráadásul szakmabeliek, így méginkább megdöbbent, azt hiszem. azt veszem észre, egyre távolodnak, ők együtt dolgoznak és tanulnak, tolják ezerrel a szekeret, fiatalabbak és építik a kis életüket, én meg szerintem már csak úgy jut is marad is alapon vagyok meghívogatva néha találkozni, de a valódi kapcsolódásból nem jut, vagy nem vagyok rá érdemes, nem tudom. fáj, hogy vakok a nyomoromra, vagy legalábbis úgy érzik, nincs vele dolguk.

fürtös is felbukkant újra az életemben, de nemigen kommunikál, csak párhavonta.

a volt munkatársaimnak meg nem tudok elszámolni azzal, ami történik velem.

én meg azt gondolom, teljesen érthető volna az igényem a minőségi emberi kapcsolatokra, és szomorú vagyok, amiért nincsenek, nem tudnak valahogy lenni, ez is egy vaskos nehezítés.

és a pasival nehéz együtt lenni, elviselni őt, miközben ott a kettősség, hogy sokszor jó odabújni alváskor meg együtt menni dolgokat intézni, meg megölelni, meg ő a családom, őrülten vágyom vissza hozzá pár nap után, de hazugnak is érzem magam, és nehezen viselem, hogy csak vele érintkezem, és iszonyat sokat itthon van,  de ha elmondanám neki, hogy el akarok menni, már rakna is kifele, mehetnék anyámékhoz aminél minden jobb, ez is, fényévekkel.

a gyerekkel is borzasztóan fáj és nehéz, tudom, hogy érzi, hogy nem stimmelnek a dolgok, hiába teszek meg mindent, mimkor itt van, hogy ne menjen át.

ja, és idén még nem szexeltem (és nem én nem akartam), egyetlen egyszer próbáltuk meg, májusban, de akkor meg már annyira fájt, hogy nem tudtunk, és azóta igazából már én sem tudom elképzelni. 

már azt sem tudom elképzelni, hogy megfelelő férfinak még kellhetnék valaha, undorítónak érzem magam, rondának és öregnek,

és életközepi válságom is van, mert középkorú lettem, elmúlt a fiatalságom és nehéz számot vetni azzal, hogy elpazaroltam, 

és ez csilliárdszorosára emeli a rettegést az újrakezdéstől, az egyedülmaradástól, 

miközben gyászolom azt a vágyam, hogy családanya és feleség lehessek, 

és hogy valaki gondoskodjon rólam, pedig mindig csak erre az egyre vágytam, hogy egy férfi, akivel szeretjük egymást, otthont teremtsen nekem, és gondoskodjon rólam (persze emellett én is róla, de anyagilag ő lett volna a fő, mert én nem értek hozzá, nekem láthatóan nem ment sose és nem látok esélyt, hogy ebből még valami a mai árak mellett legyen),

ja, és az önfenntartásról annyit, hogy bármilyen munkához full hülyének tartom magam, nem csak a szakmámhoz, úgy érzem, semmire se vagyok alkalmas,

emellett hányok az alkalmazotti lét gondolatától is, hogy újra minden nap meg kelljen erőszakolnom a bioritmusom és elvegyék az életidőm nagyját, és az emiatti zsigeri ellenállást is folyton kezelnem kell, ami csak nyeli és nyeli az energiát,

angolul még mindig nem beszélek, nem tudok nekiülni, csak vidiket nézek, az meg lóf.sz,

szerintem amúgy debil is lettem, hiába vágytam mindig arra, hogy okosnak tartsanak, és gondoltam magam okosnak, kifele idegeneknek csak makogok a szorongástól, meg valahogy csomószor nem működik az agyam, nem tudok értelmesen beszélni már, nem tudok magamról jó benyomást kelteni, asszem,

és ugye épp ott tartok, hogy nem tudom kontrollálni magam és az életem, ami halál rémisztő, és csak még lejjebb lök az alkalmatlanság-érzésben,

ó, és infláció, politikai környezet, háború a szomszédban, általános félelem és bizonytalanság a jövőt illetően,

szóval elveszettség, kilátástalanság, rmeghasonlottság, nulla biztonságérzet, nulla hozzáférhető belső erőforrás, fullasztó magányosság és szorongás és önutálat és szégyenérzet, amiben a max az, hogy a mindennapos túlélésért harcolok.

hát így ennyi jutott eszembe, de még fejtegethetném okosan, csak most inkább megyek hajat szárítani, ezt meg belehányom az éterbe.