meg csomó minden van még

például, hogy már (többnyire) tudom, hogy ő magától igazából sohasem mond rám jót. de tényleg. vagy rosszat, vagy semmit, max ha konkrétan rákérdezek valamire.

rosszat azt viszont úgy, hogy mondjuk nem az adott cselekedetemről beszél, hanem kiterjeszti az egész személyiségemre egyből, sőt, a rám (általam már tudottan) jellemző jó dolgok ellentétét is. pl amikor a fejemhez vágja, hogy olyan ember vagyok, akire nem lehet számítani, vagy bennem nincs segítőkészség  vagy... szóval olyasmi nem, amiről így a környezetem többi része az ellenkezőjét szokta visszajelezni, és magam kifejezetten fontos pozitív tulajdonságomnak tartom.

és ilyenkor mondjuk nem is az fáj, hogy rossznak lát, hanem különösképp az, hogy ennyire nem látja, milyen ember is vagyok én.

ha belőle kell kiinduljon az önismeretem (mely, mint tudjuk, ingatag lábakon állt és még most se túl stabil), akkor kifejezetten egy semmirevaló élhetetlen-életképtelen vagyok, akiből hiányzik minden fontos pozitív tulajdonság, és nemigen lehet mit szeretni benne.

de amúgy nem. valahogy már tudom, hogy nem. hogy amúgy pl egy lelkiismeretes, másokhoz jóindulatúan, kedvesen álló ember vagyok, aki csak tőle (meg persze a saját születési családjától) kapja meg, hogy szekunder szégyent érez miatta, amiért nem olyan.

aki amúgy pl nem érti, hogy amikor kiteszi a lelkét a nem is saját gyerekért, és száztíz százalékot tesz egy-egy hétvégébe, akkor az miért értéktelen. 

(míg anyósom már kétszer vagy 3x is konkrétan sírva köszöngette, hogy így bánok az unokájával és ennyire szeretem - az nagyon erős élmény volt mindig. még ő is látja. a pasi meg nem.)

rengetegszer fáj az, hogy nem lát. fogalma sincs, milyen ember vagyok. mert olyan biztos nem, amit visszajelez, az a sok, meglepően énidegen fejemhez vágott "kritika", az kizárt, hogy én legyek. mások szerint sem, magam szerint sem. vannak rossz tulajdonságaim, de nem úgy, nem azok.

sok-sok elbizonytalanító, összezavaró, kisebbítő vélemény, ami mellett ugyan hogyan legyen mégis reális énképem és önbizalmam...

de ilyen sunyi dolgok is mellé, mint hogy a gyerekkel kapcsolatban rámnyomja a logisztikát (pl mit egyen a gyerek egy kajáldában), aztán ha nem jól sikerült, akkor az én felelősségem lesz... 

vagy megbeszéljük hárman együtt este, hova megyünk kirándulni, aztán elindulva a kocsiban kérdezi, hogy na hova, mondom csodálkozva, hogy hát ahová megbeszéltük, mire ő: hova gondolok, ahhoz túl későn indultunk el - miközben az egész reggeli készülődés alatt egy szóval se jelezte, hogy máshogy kéne, és sehol se nyúlt bele a folyamatba, de úgy csinál, mintha rajtunk múlt volna, és leáll vitázni, hogy nehogymár mindent neki kelljen kitalálnia, találjuk ki mi akkor a gyerekkel mostmár, hogy hova menjünk, ha már így elhúztuk a reggelt, és hiába mondom, hogy de szerintem még simán belefér az eredeti terv, mert szerinte meg nem. (aztán asszem kiderült, hogy ő hamburgerezni akart volna menni, csak nem mondta, és azzal együtt már tényleg nem fért volna bele.)

vagy hogy ő beáll a sorba mozijegyet venni, én vegyek reggelit - kérdezem, hogy mit, mondja, hogy mindegy, csak vegyek valamit, ő akár egy mekreggelit is megenne, nem számít - nyilván inkább a pékségbe viszem a gyereket, felhívom őt is, innen, oké-e, és ez meg ez van, rántotthúsos szendó jöhet-e, igen. aztán elkezdi enni, majd a gyerek előtt közli, hogy hát ez semmivel se egészségesebb, mint a gyorséttermi kaja, úgyhogy ő megy és hoz onnan inkább, és akkor a gyerek is kér-e inkább mekit, és nem érti, miért választottam ezt ...

ezektől aztán én mindig baromi szarul érzem magam, de persze ha a gyerek előtt van feszkó, azzal is én teszek rosszat, szóval akkor is szarul érzem magam, mindenhogyan. hiába "beszéljük meg" utólag, ebből millió van, és kétségeim vannak azt illetően, ez valódi megbeszélés-e, vagy inkább ventillálok, összeveszünk, kibékülünk, aztán ugyanúgy nem érti. 

és közben visszatérő narratíva, hogy semmit nem teszek a közös életünkbe, ő csinál mindent.

de ugyanígy kettesben is: a legváratlanabb pillanatokban lett már a fejemhez vágva minden is, amire nem számítottam - és szerencsétlen kollégáimat használtam valóságchekingre folyvást, mert annyira irányvesztett tudok lenni ebben.

de hogy így kívülről rápillantva megdöbbentő igazából, azt hiszem.