a feladat

szóval hogy én ezt nem bírom. (most azt a részt nem tàrgyaljuk, hogy a pasinak meg a gyereknek mennyivel rosszabb, de tudunk róla.)

minden ilyen "húzás" felkavar, kiakaszt, elborít a tehetetlen, kétségbeesett düh, annyira de annyira tennék valamit, de nem tudok, csak nézem és érzem a legközelebbi szeretteim szenvedését és kitettségét egy abuzáló beteglelkű valakinek, eszköztelenül, zakatol az agyam éjjel-nappal és fáj, nagyon fájdalmas.

hiába írták itt emberek, hogy közel se kellett volna menni a gyerekhez... hogy? hogyan nem öleled vissza a kisbogarat, hogyan nem gondoskodsz róla a testi-lelki szükségleteinek megfelelően, mikor pedig te vagy az egyik jelenlévő felelős felnőtt? mikor ő lesz a leendő gyerekeid tesója, mikor ő a szerelmed, társad legnagyobb kincse, ne mondja senki, hogy lett volna szive elfordulni a bújó kisgyermektől, aki átjött reggel a nagyágyba, nem visszamondani szívből, hogy szeretlek...
ő màr bő két éve rendszeres résztvevője az életemnek, szorosabb a kapcsolatunk, mint neki a nagynénjeivel, vagy nekem az unokaöcsémmel...

viszont ez azzal is jár, hogy baromi fàjdalmas làtni a lelki vergődését, hogy nagyon szereti-szeretné az apját, de közben rá haragszik ilyenkor, mert még kicsi és nem érti, hogy nem apa, hanem anya tehet az ő rossz érzéseiről, meg hát ha anya azt mondja, hogy apa rosszat akar neked, én csak védeni próbállak, mit tehet egy ilyenkorú emberpalánta, el kell hinnie.
aztán jön, és bújna apához, de jajj, hiszen apa rossz, nem lenne szabad, ..., ...
és a pasi olyan sokat fejlődött, annyira ügyesen kijavította a gyerekezős "hibáit", igazán jóféle apuka, aki szintén borzasztóan szenved ezektől, belenyomorodik az ő lelke is szép lassan, nézni, végigélni mindezt, küzdeni alig eredményesen...

iszonyat.

és iszonyat ezt tehetetlenül nézni premierplánban.

és igenis van közvetlen hatása az én mindennapjaimra is, masszív meghatározója az életünk menetének, a gyakorlatnak, napi szinten. nem tudom kivonni magam, nincs hova "menekülni", nincs mód nem érezni-tapasztalni.


és szóval hogy arra jutottam: normális, hogy ez engem is így kiborít,
és az is normális, hogy én ezt nem akarom újra meg újra átélni...
vagyis ezzel muszáj kezdeni valamit, mert így nemigen lehet élni, viszont anyuka változni, úgy tűnik, nem fog.
valamit nagyon sürgősen ki kell találnom a saját emiatti lelkiállapotaim kezelésére, mert ez masszívan fájdalmas és "lehetetlenséges".


#annyirabántna