vicces, hogy azóta sem olvastam el. (meg semmi hasonlót se.) nem bírom. millió cikket elfogyasztottam a témában, kivonatot, terápiázunk, de így se tudja az agyam befogadni normálisan.
fene se érti, miért ilyen erős ez a tabu az emberben.
ilyenkor mindig ez van. a tehetetlen és türelmetlen harag.
minden olyan alkalom után, amikor belefutok egy igazságtalan korlátba, valamibe, ami csak megtörténik velem, önhibámon kívül, annak ellenére újra, hogy már ezer éve teszek ellene, úgy érzem, mindent, ami tőlem telik,
szóval ilyenkor végtelen harag van bennem.
hogy nem miattam van, de csak én hozhatom helyre, és nem tudom, nem tudom az istennek se.
és a pasi ... ó, nos. az, hogy az ő sebei milyen mélyek... nyilván csak sejteni lehet. de eleddig se anyós, se sógornőm, se ő maga nem mondott még semmi olyat az apjáról, ami legalább picit is pozitív színben tüntetné fel. egy primitív, agresszív, nagyon ivós állat volt, ha jól értem. az anyja meg... ki tudja, az a sztori se tűnik okésnak, hagyjuk is.
csak hát a pasi... ő ugyan okos, ám nem terápiázik, nem látja a dolgait (ill hát ahhoz képest már kezdi), még csak nem is haragszik. nagyon az elején van még, ki tudja, mi lesz belőle.
és ugye most azt hittük, kis naívak, nincs több ilyen - de nem, ez nem múlt el. hát mi van, ha megint megtörténik? (meg fog, gondolom.) most akkor el tudunk-e jutni oda, ahol már nem?
és ha igen, hogyan? és mikorra?
mert persze, ne nyomkodd a gombokat - de mindkettőnk gombjai elöl vannak egy kapcsolatban. meg állítsd meg - hogyan, mikor ott és akkor nincs jelen az ember esze? élet-halál harc a túlélésért, meg ilyenek.
vedd észre, mielőtt - igenigen, de és azthogy.
a naaagy harci feladat megtanulni ezeket.
(nem mondom, most egész sokáig ment, de nem tudjuk, hogy csináltuk, ugye.)
ez tényleg olyan, hogy addig lesznek átkattanásaink (mert neki is az, ennyi rálátás már van), míg mindketten meg nem zabolázzuk a gyerekkori sérüléseinket?
(furi ez, szóval szoktak így erről beszélni, de valahogy nem mindegy a mérték - ezeket csak úgy, magának az ember nem rakja helyre, én már ott tartok, hogy a nyomorult imagináció is jöhet, amit úgy rühellek, csak ez a tehetetlenség ne legyen már,
ez annyira frusztráló és reménytelen.)
és hiába mondja a pszi, hogy igen, ez külső ok, igen, erről nem tehetek (és a pasi se, ha neki is ez, de valszeg neki is ez pepitában, mondják),
attól még nem változik meg a helyzet.
attól még ugyanolyan szar marad a szar.
csalódottság meg csüggedtség van a témával kapcsolatban. mert azért ez kudarc, sőt, pofára esés.
megen.
(ja, a letisztulás folyamatának pár részletét látjátok, napok óta zajlik, mindenféle fázis volt már... ez a leìrogatós, ez is használ nekem sokat, valahogy piszkozatban nem olyan.)
zugolvasó vagyok, bocsi, hogy így a semmiből, de arra jutottam, hogy megosztanám a tapasztalataimat Veled. Nagyon hasonló dinamikák jellemezték az előző kapcsolatomat, állandóan visszatérő jelenet volt a sírás-nemvígasztalás-fejlődés-visszaesés-közelség-idegenség és a tehetetlenségből szakítás-kibékülés, amiről írsz. Én is nagy pszichoanalizáló vagyok, meg pszihez is jártam, bár azt később, akkor kezdtem, amikor ez a furadinamikájú kapcsolat véget ért és egy új, teljesen más jellegű kapcsolat is elkezdett ebbe az irányba menni. Spoiler: van élet és van boldog, kiegyensúlyozott párkapcsolat a drámák után is, túl lehet lenni nagyon sok mindenen és még mindig kitartani és szeretni és elégedettnek lenni. Sokat kellett foglalkozni a belső gyerekkel, de fontos, hogy a SAJÁTOMMAL. Én mindig megosztottam a párommal is, hogy miket tanulok, de ennyi, sosem próbáltam megváltoztatni, mert amikor azt próbáltam, nem sikerült, és frusztrált lettem. Amikor el tudtam fogadni, hogy a párom NEM akar a belső gyerekével meg a múltjával-gyerekkorával-anyjaapjával-egyebekkel foglalkozni, amikor tényleg le tudtam mondani arról, hogy együtt tegyük meg a felfedezéseinket és ténylegesen CSAK MAGAMRA koncentráltam anélkül, hogy burkolt elvárásaim lettek volna felé (mert eleinte voltak, hogy fejlődjön, kutakodjon, találja ki, értse meg ő is magát, stb.), akkor hirtelen elkezdtem észrevenni ezeket a helyzeteket, először csak a történések után, hogy milyen groteszk lehetett az egész, hogy milyen fura egy csapásra kívülről látni, ahogy zokogok, olyan nagyon kétségbeesetten, amire amúgy a felszíni dolgok alapján okom sincs, csak mégis nagyon rosszul érint valami, mert az nekem a vesszőparipám/vörösposztóm/fájós pontom. Ettől még nem szűntek meg ezek az esetek. Folytatódtak. És a sokadiknál megtanultam KÖZBEN felismerni, hogy AHA, most MEGINT ez történik. De nem azért, mert most aztán megint jól bebizonyosodik, hogy nem szeret/nem vagyok szerethető/stb, hanem mert mindig ugyanazt csinálom, amire ő ezredjére sem tud mást reagálni. És amikor tudatosítottam, hogy na ilyenkor én TŐLE várnám, hogy mást reagáljon, hogy megoldja, hogy tudjon kezelni, hogy helyrehozza ami félrement (a gondoskodásban reménykedő belső gyerek) akkor egész egyszerűen így, ahogy most a fejemben mondom, azt mondtam magamnak, hogy NEM FOGJA, NEM TUDJA, NEM ELVÁRHATÓ tőle hogy helyrehozza. Én is mindig ugyanazt csinálom, ő is mindig ugyanazt reagálja. Őt nem tudom megváltoztatni, magamat igen. Akkor most mást fogok csinálni. És ilyenkor igenis ér bármi, amivel magadat ki tudod zökkenteni a tehetetlenül tomboló gyerek énállapotból. Ér mondogatni, hogy "Felnőtt vagyok. Képes vagyok rá." Ér elhagyni a helyszínt (hozzáfűzve, hogy nem akarod magára hagyni a másikat, de ez most eszkalálódni fog, ha nem zökkentek ki belőle). Ér sírva azt mondani, hogy most ez nagyon fáj, kérlek ne veszekedjünk, térjünk vissza rá később, kérlek, ölelj meg, stb. Ér azt mondani, hogy "most megint ez történik, nem akarom, hogy ez történjen, segíts, hogy leállítsuk" vagy bármi, amire rááll a szád/szátok. Én ezeket használtam. Ugyanakkor az empatikus segítő felnőttet csak akkor lehet előtérbe hívni, ha nem egy gyerekesen követelőző, gondolatolvasást és ősbizalmat-gondoskodást elváró gyerek tombolásának hat a kérésed. Amikor egy bajban lévő felnőttként kértem segítséget, aki megoldást akar találni, megkaptam a párom felnőtt csapatjátékos énjét. Szóval röviden nekem az volt, hogy a pszim segítségével rágyúrtunk a felnőtt énemre, hogy elég erős legyen ahhoz, hogy át tudja venni az irányítást olyan helyzetekben, amikor észrevettem, hogy az elkeseredett gyerekem irányít. Ne haragudj, ha semmi relatable nem volt ebben, nagyon összecsaptam, de nekem most nagyon fontos volt, hogy megosszam.
VálaszTörlésKedves Nádja! Előre is elnézést az off-topicért. Én is zugolvaslak egy ideje, és azt szeretném kérdezni tőled, vagy akár más olvasóktól, hogy ti mi alapján, és hogyan kezdetek el pszichológust keresni? Valami, de nem sok elképzelésem van arról, hogy mi bajom van (?), de nem tudom, merre induljak. Ahogy olvastam, úgy tippeltem, hogy te is szakmabeli leszel, vagy valamilyen pszichével, mentálhigiénével kapcsolatos tanulmányokat folytatsz, ezért is merem itt megkerdezni.
VálaszTörlés