továbbgondol

nem is az, hogy anyám védőnő, hanem hogy egy műtét után mennyire kiszolgáltatott tud lenni az ember...
legalábbis én egy "sima" laparoszkópos után is iszonyat elesett voltam, és úgy vártam, hogy jöjjön valaki, mint a messiást - bár mobilnetem az nem volt még akkor, meg semmi nálam, szóval csak feküdtem darabfaként, rémült fogalmatlanságban, kínlódva, legyengülten.

neki ugyan ott volt a gyereke, meg a szobatársánál annak a szülei, meg net meg mindenféle,
mégis rosszul érezte magát nagyon,
nem tudta megemelni még a babát se, nem tudta senkivel úgy megosztani a dolgokat, tehetetlen volt, türelmetlen, magárahagyott, estöbö.
nagyon hirtelen történt nagyon sok minden, éles váltással, és adaptálódik nyilván, csak szerintem pont az az egy első nap a legnehezebb csomó szempontból, én tök megértem, hogy eossz volt.

meg mondom, tán legjobban az a fura, hogy eddig terjedt a naaaaagy egymás seggében levés. (bocsánat.)


most amúgy már ott tartunk, hogy anyám a beígért otthoni segítés helyett majd egyházi táborba fog menni, ami ugyan ott lesz a közelben, de nem ugyanaz, kőzel se,
haha.

én meg pont akkorra kaptam szabit mégis (oltári szabiparák után ma úgy tűnik legalábbis),
szóval menjek én rögtön jövőhéten.
hát nagyon nem erről volt szó és nem így,

kért ugyan előre a hugom, hogy majd kishugommal legyünk ott, de későbbre, meg tisztáztuk, hogy nem egy hetet, ahogy szeretné,

most meg így akkor miafene.



az a legviccesebb, hogy a lelkiismeretem, belső iránytűm eddig is mondta, hogy nincs mese, pár napot menni kell segíteni,
ez musthave,
nem azért, mert a hugom olyan ember, hanem mert én olyan vagyok,
és a helyzet is.

viszont a középutat még meg kell találni, mert ezt a jelen állást annyira nem csìpem. mehh.

(és milliomodszorra is a fejembe verni, hogy anyám az anyám.
hm.
de vajon akkor a hugom is hugom, khm?)