(agyonupdatelt) tudathasadásos

egyfelől full padlón, teljesen életképtelennek is gondolom magam, meg mások, sokan is mindenféle ilyet jeleznek vissza, sok kicsi szúrás az erőtlenlábú önbecsülésem térdhajlatába, és már (/ még/ most épp) nem tudom, ki vagyok, ki lehetnék, merre van az előre, le, fel, hátra....

másfelől továbbra is eszetlenül sugdalják a (valószínű) hormonjaim, hogy "legyen gyereked, legyen gyereked, csináljál gyereket, most!!!!", mintha kábé minden feltétel adott lenne vagy én nem is tudom, mintha nem valami egész mással kéne foglalkoznom épp,
és rohadt fárasztó állandóan vitatkozni velük, hiába musthave.
pláne, hogy a pasi áhítattal és fátyolos szemmel tárgyalja meg a (terhes) hugomékkal kb hetente, milyen csodás is, mikor rugdal/ meglátni a fejét/ elvágni a köldökzsinórt/ még csak 53 centis bodyt adni rá/ stb... miközben én meg belül mindig meghalok ilyenkor.
és mindig azt is érzem, ez nem fair, ez a mi közös álmunk és élményünk kéne legyen... (franc se gondolta, hogy ez ilyen nehéz lehet.)

amúgy engem rendre biztatnak-kérdezgetnek, hogy és na, nálunk mikor lesz gyűrű és/vagy baba, úgyis kedvet kapunk, ha megszületnek az unokaöcsik/ ideje lenne, és mosolyogva kell elütnöm,
négyszemközt meg a pasi simizi a buksimat, hogy ugyan, hiszen tudom, hogy minekünk sanszosan nem lesz közös, mert pl saját tehermentes lakás xhavi tartalékkal esélytelen, mint alapállás...(fő az optimizmus, ugye.)

aztán az is, hogy kishugomék szakítottak. aztán mégsem. aztán nemtudják. nem adta vissza a gyűrűt, de nem is jegyesek, új alapokra helyezik a kapcsolatukat, de majd meglátják, nem taliznak egymás családjával, de a rokonságnak azt kell mondanunk, hogy minden oké.
(el ne szóljuk magunkat, el ne!)

és: a hugom meg a majdnemhugom továbbra se beszélnek, de csináljunk úgy, mintha ezt nem vennénk észre, és ne beszéljünk róla.

aztán: anyám előtt ne mondjuk, hogy számunkra két unokaöcsi, mert a majdnemhugoméké is az, mert neki az rosszul esik, mert az nem ugyanolyan fontos, mint a saját.

és közben az unokatesómnak kiújult a leukémiája, igen nagyot küzd újfent a maga 35 évével, oda is azért csak sokat gondol az ember.

sírok is sokat, leginkább mikor veszekszünk a pasival, mert megint ugyanazokon, amiket, azt hittem, már magunk mögött hagytunk, és ezektől én megint sokféle rosszat érzek.
pedig majdnem költöztem már. ez így rémes élmény most, bár, gondolom, valahogy lesz, csak hol az a szokásos közös hang, ugye? hol... (ilyenkor hogy és hova lesz?)
(nem értem, hogy mi történik köztünk, nem értek semmit se, de ha rosszat írok róla, mindig úgy szégyellem aztán, hogy kibeszéltem, plàne mikor "visszaváltozik", "visszaváltozunk", és boldogság lesz... nem tudom ezt én elmagyarázni már, így inkább hallgatni kéne, de az se megy...)

közben (2 sírás közt) ugyanúgy járunk a családi pofavizitekre mosolyogni, kutyasétáltatós, fáramászós, kézenfogva andalgós, romcsin éttermezős-fagyizós, bújós-összebújós meg klassz helyeken kirándulós tripeket tolunk, a retorika is tele jövőre irányuló közös szándékokkal, és az összeköltözés is csinálódik megállít(hat)atlanul,

szóval erősen kontrasztos az egész. és akkor így miafasz.

meg már tudom, melyik számot fogom felhívni, hogy újra nekifussak a "kell nekem egy pszichológus" projektnek. kéretik drukkolni. (mert azt érzem, sose leszek elég jó semmihez se, hiába.)

miközben örök hálám fürtösnek, hogy támasz is, ha épp. (de azért inkább kéne egy jó pszichó, hogy vele ne ez menjen.)

meg akartam menni bőrgyógyászhoz, de már nem volt szabad hely,
miközben nem akarok menni fogorvoshoz, de a pasi szerint durva szájszagom van, úgyhogy lehet, hogy kéne, ugye. (vajon mióta? mért nem szólt most se? mért nekem kell ràkérdezni, miután kisakkozom, hogy lehet, hogy esetleg ez van? én honnan vegyem észre, ha nem mondja? miért csinálja ezt, miben csinálja még?)

valamint megkezdtem a 9. nemdohányzós hónapom, fuckyeah.

ilyenek.



szóval tiszta összevisszaság, nulla önbizalom, csomó lelki szenvelgés, profán örömök, értetlenség, talajbizonytalanságok.

(továbbra sincs semmiről se fogalmam az életben.)