mizujságokba'

ott tartottunk, hogy arc- és hajápolás,
aztán ezt valami félbehagyatta velem. már nem is tudom, mi, csak hogy full kizökkentem.
a kontinuitás fonala itt veszett el,

azóta olyasmik voltak a főbb pontok, mint:
felszíni bénultság, a pasi ezt nem is akarja, felszíni bénultság, és ha én nem akarom?!, felszíni bénultság, azt se tudom, mi van,

hullámokban nagy felismerések, nagybeszélgetések, váratlanul kibuggyanó krokodilkönnyek és semmit se tisztelő érzelmi dúlás.

no meg influenza, amikor néha csak feküdtem, mint egy krumpli. egy büdi krumpli, a történeti hűség kedvéért.
(és ha a pasi nem simiz meg gondoskodik körbe, szerintem kicsírázok az ágyban...)

meg frontok, meg pms-ek, meg családozások, meg mittudomén, gyakorlati szirszarok.

nem beszéltem senkivel, nem voltam sehol, aztán ezt is megláttam,
igyekszem átfordítani.
fürtös is hazajött külföldiából, most még letud egy betegséget, de utána tán élőben is végre.

(ehhez képest most rövid idő alatt kapott több nagydózisú krízist, amikben hősiesen fogta a kezem,
hálás vagyok érte.)

még csak nem is az, hogy nem lenne mit mesélni, inkább kedv nincs, vagy nem érzem publikusnak, vagy nem komfortos.

a pasinál vagy a melóban vagyok, ahol nincs, csak a mobilom és mobilnetem. az albérletben meg, hát, nem vagyok. ott kb csak az újcsaj van.

egy hét múlva ilyenkor már csupán az választ el a ruháimtól, hogy a melóka miatt nem értem rá áthozni őket.
(remélem.)


akartam írni mollynak megrendült szivecskét, de aztán inkább a saját papagájos sztorimra figyeltem.

kis semmiség, de nagy érzelmek kavarognak.

(és nagy kérdések vetődnek felszínre... hogy kezeljük majd, ha 1xre akarnánk vigasztalódni, a másikhoz bújni úgy? hogyan kell nyíltan kommunikálni, ha egyikünk se azt hozta korábbról? hogy tanìtjuk a gyereket a helyes érzelemkezelésre, ha nekünk se megy még? mert az anyjának mégennyire se, ez sajnos nyilvánvaló.
és ha nekem igényem van nyíltan kimondani a rossz érzéseket, ő meg figyelemelterelne inkább, és pont egy közös szitu jön, mint pl ez?
és és és...

előtte meg túldolgozta magát, alig volt érdemi találkozás ébren. akkor az volt a baj.
aztán a pénz. a gyerek. a papagájok. a szekrény. a szex. az exek. a családok.

aztán annak a kibogozása, hogy ezek mögött mi van, mert ezek csak a felszínes tünetek, csak a látszatra bajok.

ha tudnátok, mennyi kegyetlen, de őszinte kimondás volt...
mennyi elvont kérdőjel...
mennyi vita.
kétség.
félsz.
nevetés.
szarszex, jószex, nemszex, miafasz...

de az érzelmi rész, az nagyon dolgozik, csomó váratlan ponton. meg szül időnként döbbent-dermedt ürességet, hogy tényleg ne lehessen követni, mi van.)

szóval a pasi elvitte a papagájokat.
most is ordít a csend.

spontán bulikázni is voltunk a barátaival,
bebaszcsizni is elmentem a régi helyre 1x,
(most is azt heverem).

de a gyakorlati dolgok helyett mégis inkább a lelkiek voltak-vannak előtérben

(- pedig mindennel most szembesülünk: pénzkezelés, időbeosztás, egyeztetés, hàztartási rutin, alvás, evés, konfliktuskezelés, bevásárlás, különidő, hobbik, barátok, családok, szex, tervek, tervezések, határhúzások,

mintha eddig csak ahogyesikúgypuffan, meg jólvanazúgy, meg valahogymajdcsaklesz lett volna, valami könnyed mellékesség és nagyvonalúság,
elvoltunk velük,
most meg hirtelen már nem tűnnek mégse súlytalannak. bár rá se görcsöltünk.
amolyan 'most akkor tényleg az lesz, hogy együtt? de és azt hogy kell?'
mintha meglepődtünk volna rajta, vagy hogy is fogalmazzak.
hogy 'jó, jó, tudtuk, de szóval hogy tényleg?
oh, wait, hoppácska.'
vicces.)


a tavasz az megújulás úgyis, nem?
megrázzák magukat a dolgaink, aztán majd jól elmesélem, hogy ment.