nemtom, csak úgy tellik

az idő. el.
mondanám, hogy történnek dolgok, de nem történnek.
fürtös úgy mondta: fészekrakósban voltam év elején. de már ez sincs.
leginkább a bénultság, valami naaagy, bénító nyomás váltakozik a heuréka-pillanatok utáni, hirtelen felszabadult, tettrekész napokkal.

egyeztetés folyik: szeretsz-nemszeretsz-hogyszeretsz témában, eztérzemhateúgy, meg kérlekinkábbmáshogy... fogalmam sincs, mit tudok ennyit tipródni egy kapcsolatban. miközben de, tudom. (tudni vélem.)

elmentünk szekrényt nézni, mondhatni, amint megveszem, eldőlt.

valami olyasmi lehet, hogy "tényleg ez lesz az életem? ennyi? odaköltözöm, és...?
és akkor? ..."

mintha mindaz, amit akartam, amit annyira vágytam, átvariálódna fejben.

ha vele leszek, mi lesz?

a másgyereke, saját helyett? a bizonytalan jövőkép* a klasszik családalapítósdi helyett?

és akar ő egyáltalán ismerni? lehet-e rutinszerűen mélyre menni vele, mint ahogy mindig is képzeltem, vagy tényleg csak szabadságok alatt lesz rendesen ideje-érkezése erre, ahogy keservesen panaszolta minap?
(mert neki nincsideje, mivel nincsen pénze, ezért melózni kell, mindig melózni menni. visszatérő vita.)

lesz-e erőm a másgyerekére, hogy végre stabilan őgyereke, már-már (remélem) migyerekünk (is) legyen? és merszem? fog-e szeretni? s én fogom-e?
és később?
és elbírjuk-e az anyját, aki nettó idióta?
(és ha később ő is olyan lesz?)

és ha egyikünk se jut anyagilag egyről a kettőre? együtt se? ha nem jövünk rá, hogy kell?
hogy viseljük majd az állandó túlélésre játszást?
s ha 3-4 állása, 6napos munkahetei lesznek, és/vagy én váltok munkarendet hétfőtőlpéntekigre? hisz akkor aztán pláne alig látnánk egymást... az úgy milyen élet?

és ha sose vesz el?
és ha igen?

csupa váratlan, kiábrándító kérdőjel.
(úgy vàgynék csillámpónis biztos lebegésre inkább!)


ne ítéljetek érte, pls, ezek nagyon is őszintén önreflexív, önélveboncolós tükörbenézések - ki ismeri el szívesen, hogy naiv, önző, gyáva?
hogy mindig is abban bízott, majd jön egy férfi, és ezzel az élet megoldva?
(még akkor is abban, mikor már rég fennen hangoztatta, hogy ő már nemolyan, hogy okosabb, fairebb...)
(hát, kábé csodában. mert jobb ötlete nem volt/nincsen.)

most meg, tessék. a hercegnek se lova, se egy fölös garasa, csak szőkesége. meg exe, akivel össze vannak kötve megbonthatatlanul.

de szeretem.
(szeretem egyáltalán basszus?
úgy hiszem, úgy szoktam érezni, asszem.)
(naná, vagymi.)


ő mondta ki, hogy szerinte én jobban félek az összeköltözéstől - a fejemhez vàgva, egy vita során,
és tényleg.

millió kérdésem van. bizonytalanságom.
vesztenivalóm is csak nekem, úgy érzem.


meg úgy általában se tudom, merre mozdítsam el az életem.

kapunyitási pánik harmincegy évesen?
az, b.meg.
(pardonmy...)


szóval nem is annyira a kapcsolatunk, hanem hogy válaszútnak érzem.
és félek, hogy most is bezárom magam, mint exhez a kéklakásba, és elleszek ezzel, ahelyett, hogy a szűken vett magaméletét építeném...
ilyenek.



(úgy tetszik,) mindig csak ugyanaz a lendületetvesztett nádja, mindig ugyanaz a tanácstalan sóhaj...

lehet, hogy csak front van, azért látom megint végletesen. sok front volt, erős pms volt, szépen mintázta a hangulatgörbémet.

és hasítok, tudom, hogy (megint) hasítok ezerrel, ha jó, nagyonjó, aztán mintha sose lett volna, képtelen vagyok kontinuitásában látni a dolgokat.
(ha nagyon erőltetem, látom,
de akkor se azt érzem, amit látok, és ez zavar.)

de persze a kérdések adottak.
#milesz



* olyan értelemben, hogy nem tudni, milyen életet tudunk felépíteni magunknak. még csak a lehetséges irányok vannak meg körülbelülre. vajon hova tartunk, kik leszünk, hol leszünk pár év múlva? meddig jutunk?
bizonytalan jövőkép a.k.a. a valóság, egy elképzelt, vágyott, megnyugtató, illuzórikus kép helyett, tulajdonképpen.