ijesztő

a következő életérzések, állapotok túl sűrü jelenléte (most ősszel, tán a pasis veszekedős hét óta jobban):

idegenség-, távolságérzet, elszigetelődés, széttöredezettség.

hogy mintha nem tudnék kapcsolódni, mintha nem találnám a másikkal (bárkivel) a kontaktot, akkor se, ha épp beszélünk egymással, akkor se, ha szorosan ölelve bújik és csókol, akár ha szeretkezünk, se... hogy ez nem a valóság, vagy az, csak én nem vagyok a része, minden és mindenki idegen, távoli, mintha lenne köztünk, köztem és a valóság között valami láthatatlan fal...

annyira vàgyom jelen lenni, kapcsolódni, megélni a kapcsolódást, de képtelenség, ott vagyok, figyelek, de mintha valami ködön át érzékelném a másikat maximum. távoli, rideg, idegen, fogalmamsincs, pedig elvileg nem. úgy vagyok ott, hogy mégsem, hiába hiszem.

(néha akár a szobám is, a lakás is, látom, hogy igen, ez a szobám, ez az otthonom, de full idegennek érzem, kicsit rácsodálkozok...)

és a figyelem... képtelen vagyok igazán, akkor sem, mikor épp de. befogadni, átélni, felfogni, kérdezni, emlékezni pláne... a memóriám szita, meghallom, de nem tartom meg a másoktól jövő infókat hirtelenjében. (és ez is megijeszt, elszeparál.)

se az nem ugrik be, hogy ki kicsoda (távolabbi ismerősök, melós felszínesek), vagy főként az, milyen a viszonyulásunk...

hogy a múlt héten még bensőségesen ölelgettük egymást? most meg ok nélkül méteres távolságot tartok? hogy bizalmas csacsogósból a szia után elfordulok, fel se téve a hogyvagy kérdést se? miközben szomjazom a közelséget?
hogy cseszek bárkivel is megosztani dolgokat chaten, vagy megkérdezni, hogy van, stb?
no, hát ennek semmi köze haraghoz/ szándékossághoz, egyszerűen nem hozzáférhető az infó, hogy már közelebb voltunk, és hogy azt hogyan kell...
akár még a saját lakótársaimmal se.
szenvedek a távolságtól, közben én veszek visszább, és csak később ugrik majd be, akkor meg egyszercsak pislogok magamban, hogy wtf, wtf, ezt most miért, hogyan...

vagy, hogy úgymond elfelejtem, hogy ott vagyok, és annak megfelelően kéne viselkedni, kapcsolódni, vagy hát hogy azt hogyan is kéne, szóval, hogy nem érzem, hogy ténylegesen jelen vagyok, a része vagyok, így nem is megy...

és az is, hogy a valóság, a dolgok is széttöredeznek. hogy csak az létezik, ami épp van. néha olyan, hogy ott vagyunk ketten a pasival, és egyszerűen megszűnök tudni bárki más személyt, dolgot, teendőt. néha. csak ő van és én, és a világnak az a szelete, amit épp élünk.
vagy a lakótársakkal, hogy akkor csak ők.
de ez nem flow...
ez inkább, mint a filmekben, hogy csak annyi létezik a térből, ahol éppen vagy, más terek, más dimenziók hiányoznak.

meg az is, hogy ezek így tudnak mixelődni is.

és hogy a valóságom nem folyamatos. (random) külön darabokból áll, amik (random) egymás után vannak pakolva, nem érzek egységet, nem érzek kontinuitást, nem érzem, hogy... hogy egységes valóság lenne, hogy a mának bármi köze is lenne a tegnaphoz, a mostani nádjának az esti otthoni nádjához, vagy hogy mondjam... és ez nagyon rossz.


ez így mind nagyon ijesztő és rossz.

(néha azt hiszem, ez nem is pszichés, hanem neurológiai probléma, és valami demencia/ súlyos akármi kezdete, félelmetes egy gondolat, akárhogyis.
néha képes vagyok ettől beszorongani, és szó szerint rettegni, de ne mondjátok el senkinek...)



és mikor azt hinném, elmúlt, visszajön, egy, vagy akár mind, kicsit, de néha nagyon.




#disszociatívfaszkodásokba
#kicsimmelésnélküleis
#mégismiafenelehetez
#amúgynormálisvagyok



meg hát azt se tudom, ilyen mással is szokott-e lenni, és ha igen, tulajdonít-e neki jelentőséget... jó lenne tisztába jönni vele valamikor. (mi van, ha nem? és mi van, ha de? csupa kínzó bizonytalanság ez is. az ilyenektől őrültnek érzem magam néha.)