#mindenszar

elvagyok én a kis életemmel, amíg. lesznek aztán naaagy, szembesítős családi mizék, hogy milyennek kéne lennem, amilyen nem vagyok. utánuk meg maradnak a reggelek, amiken gyűlölöm, meg mindenkit, meg egyáltalán.

felkelek, mint a mosottszar, szégyellem magam, elrontottam örökre.

13 éve lesz ősszel, hogy - jajj, nagyon emlékszem - majd' belepusztultam ugyanebbe az érzésbe. épp csak elkezdtem a végzős évet, még 18 se voltam, hamvas cukorbogár, és szent meggyőződéssel hittem, hogy végérvényesen vége. innen már nincs felzárkózás, itten kérem elcsesződtek a dolgok helyrehozhatatlanul.

(mert én tök jól kitaláltam, hogy az angolra fekszem rá, hogy legyen nyelvvizsgám és felvegyenek valami jó egyetemre, anyámék viszont kényszerítettek, hogy történelemből készüljek versenyre, mert gondoljak a hugaimra, mert majd őket is az a tanár, aki helyre akarja hozni a tavalyi ballépését, mikoris elfelejtett hivatalosan nevezni, és nem tehetem meg, nem mondhatok nemet, igenis különórák a lakásán, igenis mindentbele.
vagy valami hasonló trigger, ami húzott magával mindent: csúnyaságot, béndzsaságot, szorongásokat...)

ebbe a képbe kapaszkodom most, ebbe a reménybe: utólag milyen csacsiságnak tűnik, nem?

hát hogy a fenébe lett volna akkor minden végérvényesen elrontva?

ugye?

vagy hát, bizonyos értelemben, én már akkor el voltam romolva, belül.

no de most is, hogy már/még kettéválnak a dimenziók: itthon vagyok, itt van minden, amit felépítettem magamnak, aminek az elfogadásában (már hogy én ki tudjak vele egyezni) rengeteg munka van - meg ott a család, és ami voltam meg lehetnék, lennem kéne. és ezek az istennek se fésülhetők össze, és fájnak.

tuszkolom vissza magam a napi valóságomba: ez vagyok, ezt élem, ezt akarom szeretni, ha kevés is, ha nehezen is megy, most nekem ez, ennyi az életke.

se karrier, se férj, gyerekek, kocsi, ház, se biztonság, se legalább remény a gyűrűre... semmi abból, ami az igaziélethez kell... és nem vagyok ott, a része, nem bírom el. ezt a szembesülést, a nagy kontrasztot sem.

hátha pár nap alatt megint lecseng... (lecsengetem.) van még két hetem a következőig, most ennyi jut, be kéne pörgetni a dolgokat.