egy ponton inkább bedobáltam a maradékot random helyekre, aztán véletlenül táncikáltam másfél órát.
(hallgassunk valami jót. ó, ez is jó. a következő is. na, ez nem, keressünk a végére valami szintén jót. ahh, na, egyet még várok, mert jónak tűnik. meg mégegyet. fú, de ez is jó... hupika, csatakosra mozogtam a lelkemet is, már mindenem fáj, oké, akkor nyújtani is kéne...
pedig csak youtube.)
szemléltetésül, ilyen lett a komódom (aww? jó, a szürke doboz mintája nem, de majd ha lesz megint pénzem, lecserélem, addig is kell a kompozícióba az arányok miatt, élőben működik, léleksimogató):
és ilyen a megújított, meghosszabbított ágyam (szemfülesek észrevehetik az ottfelejtett portörlőt, amit én csak most, illetve nyilván nem látszik az a + 35 centi, de próbáljátok odaképzelni az örömöt, amit jelent, hogy legyen értelme):
no és fontos, hogy már borult befele, viszont muszáj volt megörökíteni a pillanatnyi büszkeséget azonnal, ott helyben, fotófeljavítás nélkül...
vasárnap hazahaza utaztam. nagycsalád, nagy ebéd. változatos kiborulás-faktorok és örömök és ambivalenciák.
például csináltunk anégytesós képet:
ami nyilván nem ez, az eredeti személyiségi jogi okokból nem publikálható, de higyjétek el, kísérteties a hasonlóság.
szorongós olvasatban lehetne az is a címe, hogy "a három menyasszony meg én", de akkor sajna nekem kéne a zöld cicának lennem, ami pont nem akarok, úgyhogy ezt a szomi címet inkább elhessegetem mindig.
meg mióta megjelentek, rengeteget puffogtam a brüsszeles plakátokon és tv spotokon, atyaég, van ember, aki ennek bedől, nem csak felqrja?! satöbbi. erre apám a közös reggeli hazabuszozásunk ötödik percében megnyugtatott, hogy nincs nagy baj, semmiről nem maradtam le, mert helyettem is kitöltötte a nemzeti konzultációs papírt... szentséges jó atyaú... meg ilyenek.
és csupa wtf, meg (!!!!).
volt érzelmi zsarolós, mártírkodós, passzív-agresszív anyámos jelenet is, sok, meg 'egy rakás kaki az életed' üzenetű félmondatok és 'majdcsak egyszer neked is lesz férjed' "vigasztalások" random irányokból, de aztán szerencsére kibírtam estig a sírással.
ja, és a mamika házában is jártunk, ahová kishugomék költöznek az esküvő után, durván szívfacsaró volt.
csomó minden ugyanúgy maradt, a személyes piperéi a fürdőben, a födői a konyhában, a tavalyi naptár a falon még a magának írt emlékeztetőivel, függönyök, bútorok, mindenféle kisebb-nagyobb holmik,
és az illat is ugyanaz,
közben a többiek már ott tartottak, mit fognak kidobni, felújítani... auccs.
cserébe a kaja mind szuper volt, eszméletlen sütikkel, az unokaöcsim most először nem erőszakosan (és idegörlően), hanem okosan és kedvesen cuki, a fiatalság humoros, én aktívan partner, no és büszke, amiért eleget tettem ezirányú kötelezettségeimnek.... ilyenek.
valahogy eltelt, bár leginkább erőpróbának nevezném utólag.
a hétfő, nos, locsolókat várós, illemtudóan unatkozós, délután már hazajövős.
a legjobb a "de miért veszel részt ebben" komment volt, eskü, napokra elgondolkodtatott.
teljesen ledöbbent, hogy egyeseknek volt joguk a családjukban autonóm embereknek lenni,
konkrétan valakinek, ráadásul különálló valakinek...
saját énhatárokkal, döntésekkel, véleménnyel, akarattal, privát szférával meg minden.
a büdös, perverz csávó persze jött, rémes volt, kacsingatott meg bámult is,
de kishugommal beültettük a mamához,
aki alig hagyta szóhoz jutni, és nem néztünk rá kb egyáltalán.
most a mama folyton ki akar kelni az ágyból, mert azt mondta neki, hogy oké, most nem tud menni, de ez fejben dől el(!!!), képzelje el sokat, milyen, és majd fog, és addig is másszon négykézláb...
fú.
valamint megerősítette benne, hogy az antibiotikum mérgezhette meg, azért nem tud lábraállni. (mondjuk mama szerint az egy bogár, ami megcsípte, de akkor is.)
agyfasz.
viszont ezek után szuper volt visszautazni és segít jobban értékelni az itteni életem. naná.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése