lassan arra jutok, hogy a 'minden másnap csináljuk' a minimumom, de akkor se hisztiznék be, ha naponta esne nekem az illetékes.
(ha megvan, nem szeretem, szóval így is csomó idő kiesik...)
nem tudom eldönteni, túlzóak-e az igényeim, és ha igen, mennyire, azt se, hogy ha nem, akkor mit kezdjek ezzel...
hogy kiváltható-e rajongó, szándékkifejező gyakori maszatolással, bensőséges, érzelmi biztonságot nyújtó vágyteli légkörrel, megint egy kérdés.
viszont maga a hiábavaló visszafogottság és a rendszeres visszautasítás is fájdalmat okoz. és haragot. heves indulatokat. frusztráló keserű sóvárgást.
egyszerűen nem tudok lejjebb adni belőle, akárhogy szeretnék...
minden kihagyott alkalom pofon.
a jó rész, az, hogy mindig kellően elsöprő és szenvedélyes legyen meg odafigyelős, hibádzott, de már pipa.
no de és a
(miért nem használ a csábos mosoly, pajkos élcelődés, falatnyi csipkebugyi, ártatlan pillarebegtetés, lopott vagy direkt érintés, dörgölőzés... semmi se?! és miért listázódik minden kimaradás? hogy lehet, hogy míg nekem a vibráló szexuális töltet az élet sava-borsa, a férfi-nő viszonyulás értelme és motorja, alapvetés, ami tán még a gyöngédségnél is fontosabb, másnak meg nem az? miért gondolom, hogy ha nem kíván úgy és annyit, csak egy fasszal született barátnő, aki ennyi erővel befonhatná a hajam is?)
és ha az a megoldás, hogy köztünk nincs megoldás (ami egy borzasztó szomorú eshetőség amúgy), ekkora igényekkel lehetek-e még így harminc fölött* boldog? van-e olyan, hogy elég is meg jó is?
van-e olyan, hogy kielégítő**?
*én még csak mindjárt, de a "célcsoportból" végleg kiestek a huszonéves lepedőakrobaták. mivel húsz voltam, mikor összejöttem az akkor harmincötös exsemmiséggel, nekem, úgy tűnik, teljesen kimaradt a legvirgoncabb férfikorosztály.
**és ez az, ami már tényleg csak menet közben derül ki, és kezdem úgy érezni, én vagyok az alkalmatlan hibás áru és nekem szimplán csak nem jár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése