na ma már nem

hogy most akkor a kialvatlanság hajszolt lehúzós spirálja, vagy anyám elevenembe vágó kőkemény érzelmi pakkja, amit rámtolt.
vagy a kettő együtt.

felriadni két perc után kapálózva (wtf). utána azon kattogni félálomban, hogy sose lesz férjem, a pasi nem fog elvenni, miért nem fog elvenni, senki sose nem vesz el, másokat pedig simán elvesznek. (láttam a fészbukon...)
hiába tudni, hogy nekem most nem is kell férj (eleve he?!), nem az oldja meg az életem, nem is vagyok rá kész, semmire se, nem is csak úgy terem a házasság, hogy összejöttem valakivel, okcső, vegyen el, de rögtön. (olyan miafasz önkéntelen gondolatmeneteim voltak, hogy el se hiszem.)
ez a férj nélkül nem vagy senki, ez nagyon mélyre lett ültetve, asszem... (nem is pasi nélkül, hanem már férj nélkül, már az, hogy pasi, nem elég, ha nem nyilatkozik, hogy ő biza el óhajt venni, amint lehet...)
ez agyrém. ezt miért. ez honnan. (na honnan?)
hogy akkor lesz ház, kocsi, pénz, gyerek, jövő, élet, ha egy férj megcsinálja nekem. (gyerek? el se tudom képzelni, hogy most, hogy mikor, hiába az ösztön...) addig nem lesz semmi. addig nem tudok lenni én se.
de én már nagyon lenni akarok...
mi lesz, ha senki se vált meg és így maradok, nincstelenül, nemlétezve? mi lesz, ha örök sehova se jutó küszködésre vagyok ítélve, mert nem kellek egy bárkinek se, kivénhedt, gondoskodásra szoruló lány maradok egy soha el nem kezdett igaziélettel? (ugye érezzük a jesszusmiez faktort...)

az egész egy hosszú érthetetlen kínlódás volt, intenzív, húsbavágó érzelmi kavalkáddal, mérhetetlen szégyennel-öngyűlölettel, rettegéssel, már-már pánikrohammal. (vagy nem már-már, hanem.) és nagyon nehezen, hajnalban tudtam csak leállítani.
és ezeket én gondoltam. no comment. (már akkor se értettem, hogy gondolhatok ilyeneket.)


képzeljétek hozzá a reggelemet.