tüpptürüpp

azon kaptam magam, hogy számolom a perceket. csak ugye nem csinálhatom ezt a további közel 8 órában...

pedig már volt napsütés, izgi pletyik, vihar, daruszállítás, udvaroltak is nekem meg be is szóltak, igazán nem mondhatom, hogy uncsi.
csak továbbra sem akarok itt lenni.
ezt most nem tudom átkeretezni, tegnap se tudtam, 'csapdában vergődő állatka' fíling, lassan pedig kéne rutinom legyen benne...

tegnap láttam egy útszélen eldobott világos kabátot, először azt hittem, kutyatetem - nem tudom, minek jön az agyam döglött ebekkel... (ha hinnék a szimbólumokban, tudnám.)

reggelre kiforgolódtam magam alól a lepedőt, verejtékben úszó félálom volt alvás helyett főleg. alvasdepriváció. fáj. (ki se látok a fejemből...)
haza kellene utaznom, nyüstölnek az elvárással, de én meg nem akarok, falat szeretnék most húzni a családom és közém, ez is nyomaszt, arra jöttem rá tegnap. most hadd ne kelljen. (sőt, furamód ez nyomaszt a legjobban, korlátozva érzem az önrendelkezést, ma már messze dühösebb vagyok rájuk, mint a pasira.)
nem akarom még ezt is beengedni, nem vagyok alkalmas, oldják meg magukban a félelmüket, fájdalmukat, túlterheltségüket.
ugyanaz az érzés, mint gyerekkoromban. dacos tiltakozás. dühös vagyok, utálom őket, azt akarom, hogy szűnjenek meg, ha nem hajlandók békénhagyni.

én ezt az egész szakítás dolgot, egyedülélet dolgot megoldom, akkor is, ha végig rinyálok, hogy nem fog menni - csak hagyjon mindenki békén a picsába, nekem ehhez idő kell, én most ezt csinálom és kész, bőven elég, hogy nem kaptam szabit, munkán kívül semmire nem kötelezhet senki és pont.

bocs, de hadd legyek már magamnak én az első... megértem, hogy senkinek nem vagyok ennyire fontos, de ők meg akkor értsék meg, hogy ők se nekem.

én döntöm el, mire szánom az időm. és ha valamikor, most mind magamra kell.