pammparamm

mindjárt elalszom, hányingerem van, zutyog a hasam, a szememmel már nem látok, mert kiolvastam az összes újságot és az egész netet és egyedül vagyok a gondolataimmal órák óta... már elültem a seggemet. meg se jött még, pánikolok is újra (egy simán kezelhető szinten, úgy tűnik, tökre használt a társas támogatás, mert kb csak idegesít meg fáraszt, de elvagyok vele),
szóval ugyanazok az uncsi dolgok.

végiggondolva kinéz nekem egy csomó olyan progi, amit nem akarok plusz a pihenést is elodázza, lehet, hogy ezzel kéne kezdeni valamit.

a tulajos cuccon valahogy átküzdöm még magam, az a terv, hogy töredelmesen bevallom, hogy elcsesztem a számlákat, elnézést kérek, majd átengedem a terepet cukinak. hátha senkinek nem tűnik fel, hogy csak mímelem az okosan figyelést, a bólogatás meg megy...

holnap hazautazom, ott majd arra fogok hivatkozni, hogy fizikailag rosszul vagyok, ne várjanak tőlem sokat.
úgyis megtudtam, hogy a koleganő végigfosta a szerdát, csütörtökön meg nem jött - nálam ugye hányás-hascsikarás pipa már, sakkozzák össze.

(amúgy nem tudok róla, hogy lenne ilyen vírus, meg nekem annyira nem vészi, hogy akár csak eszembe jutott volna, szóval továbbra is véletlen egybeesésnek tartom.
persze ha abból indulunk ki, hogy a vakbélgyuszimmal is letoltam a melót, aztán nagy gyanútlanul még kirándulni is elvittem...
hát mittudomén.)

a mamás nyomásgyakorlás ellen eddig is tiltakoztam, most nyugodt szívvel mondhatom, hogy vissza kell jönnöm, mert orvoshoz megyek.

amúgy megyek is.

a ma (és holnap) éjjel még a kérdőjel, meg hogy vajon mi az istenért késik negyedik napja. a stressz tolhatja odébb, igaz?

ha neadjisten hétfőig se, életemben először mehetek tesztért. juhú. de hát csaknem...

olyan jó érzés volt amúgy megírni a pasinak, hogy oké, akkor menjen, nem tartozik semmivel,
átélni, hogy nincs több elutasítás-élmény a szerelmemtől,
és nemsoká akár újra összeakadhatok valakivel, akivel olyan rózsaszín lehet minden, mint az elején vele,
és lesz egy csomó szabadidőm, amit arra fordítok, amire akarok.
meg főleg hogy meg tudtam tenni ezt így önmagamért, és hogy igen, nem beszélek többé vele, hogy óvjam magam, saját, szabad választásból..


aztán most olyan rossz, hogy mindezt egy huszárvágással semmissé tettem... innentől is ugyanez lesz, illetve hát kb holnaptól, de már nem lesz meg benne a büszkeségfaktor.

már egyáltalán nem érzem sajátomnak a döntést, az a baj.



amúgy valami ilyesmitől féltem én már tavasszal (mikor kórházat meg összeomlást emlegettem), ahhoz képest egész jól elodáztam.
annyira, hogy már nem is gondoltam rá. tàn ez volt a baj. vagy csak tényleg mostanra fáradtam el ennyire. vagy a pasi most okozta a legvégletesebb csalódást... vagy... nem tudom.

miért nem akkor? miért most vajon?
miért akarok én mindenre választ?

inkább veszek egy sütit, basszus, a gyomromnak már úgyis mindegy... sütiiii....