most mindent szabad - ja, nem

egy dologról tiltottam le magam: nincs vizualizáció és jelenlét-érzés.
folyton tolakodnának be az emlékek - a szép közös élmények és a vonásai. na ezt nem. mindent szabad most, kivéve ezt.

azonnal elrántom a figyelmem, max egy arctalan, szőke férfit láthatok, egy alaktalan tudást, hogy az ő, de inkább betűket, inkább mondjuk azt a szót, hogy a pasi.

na ez azért jó megerőltető. de nem és nem és nem. most nem kell ez nekem. nincs tapicskolás...

úgyse felejtem el, úgyis vannak fotók... egyszerűen csak nem fogom most felidézni a szeretett, vágyott vonásokat. majd ha már csak kedves emlék lesz, fájó hiány nélkül.

nem is felejteni akarok, hiszen nem volt hiba, életem egyik legklasszabb és legtanulságosabb időszaka volt, de tovább kell lépni a picsába és ahhoz nem szabad megidézni. ahhoz most félre kell tenni.
nem csinálhatok úgy, mintha még jelen lenne.

nem gondolkodhatok a dolgain, amik függetlenek tőlem, nem érezhetek iránta olyasmit (aggódást, empátiàt, etc), mintha az életem része lenne, mintha még jogos volna a gondoskodó hozzàállás, mert nem vagyok illetékes. mert ennyi erővel Brad Pittnek is drukkolhatnék, őfele is fordíthatnám az energiáimat, minek.
és nem érdemes tűzoltós témákkal foglalkozni pl, mert annak nincs köze hozzám. biciklizéssel igen, vagy cipőpucolàssal, vagy amit még àt akarok menteni belőle, tőle, de szigorúan saját vonatkozásban, bevonva a képbe a másoktól hallottakat is, nem csak, amit tőle.

és a szép közös élmények? arra gondolok erővel, hogy megyek oda mással is, csinálok még ilyet, arra, hogy nekem személy szerint milyen volt ott, leválasztva a romantice részekről.
hogy az erdő, a fák, a jó levegő, a sétálás öröme... a víz illata meg az ételek íze, egy fröccs, egy kávé, a langyos szél a bőrömön, a fagyos levegő a tüdőmben, a hópihe, ahogy az orromra olvad.

ha már csók meg szex meg bújás, és semmiképp nem tudom kikerülni, akkor arra, hogy milyen jó lesz újra átélni majd, máshol, mással. hogy ezt a sok örömet még mind tartogatja nekem az élet...
hangsúlyozni, hogy ő egy karakter, a szeretett férfi az életemben, nem pedig egyszeri és megismételhetetlen csoda.

nem, hogy ezeket elvesztettem és sosenem lesznek már, hanem pont, hogy még lesznek, hogy ezek igazából függetlenek tőle, találkozom még olyannal, akivel meg tudom élni...
hogy ő is jött, fog akkor még jönni más is.
nehéz nem pótolhatatlannak érezni és nehéz nem félni, hogy ő volt az utolsó esély, a lehetséges legjobb, sosenem lesz már ilyen jó, ennyire klassz ember.
de azért erővel lehet ismételgetni, hogy ha egyszer volt, lesz még, ha ő van, vannak hasonlók, ha lehet engem szeretni és képes voltam én is, fognak, fogok még.
hogy igenis, van ott még, ahonnan ő jött. és biztos nem csak egyetlen hozzàm hasonló, passzoló van, és ha elég kiegyensúlyozott és rendezett és nyitott leszek újra, össze is akadhatok egy következővel... hogy azt se hittem, van annyira olyan ember a földön, mint ő, erre tessék, volt.

ő kinyitott, új szintre emelte az elképzeléseimet, ha ezeket integràlom, minden esélyem megvan rá, hogy a célcsoportból valaki megfelelővel felkeltsük egymás figyelmét.
lesz még nyár, leszek én még boldog, lehetek szerelmes tán, ha jó helyen keresem, viszonzottan végre.
okosabb leszek, máshogy csinálom, jobban választok, bátrabban megmutatom magam.

a dolgoknak ideje van, egyszer eljön az is, minden jó ott van, nem viszi magával, nem vette el tőlem.

hát így.