hogy egyrészt imádom sajnálni magam (ebben anyám is megerősített, tök magától, jól lecseszett, hogy mit rinyálok folyton...)
másrészt egyetlen pont van, amihez hirtelen nyúlni tudok - és az a pasi. szóval 5 hétig álomjó volt és rengeteget adott, szeretve éreztem magam akkor is, ha mindig hajtogattam, hogy biztos nem is, meg tuti ez meg az,
de a pánikolása óta főleg csak elvesz. kiszámíthatatlanság van meg bizonytalanság, én meg piócának tűnök, mikor figyelembe vetetném vele az amúgy jogos igényeimet.
szóval megírtam neki, hogy menjen, ha menni akar, és nem szükséges beszélnünk róla (mert egyből írta, hogy akkor majd megbeszéljük), és ez most nem hirtelen dacoskodás, csak minek kínozzuk magunkat.
mert már 2 és fél hete úgy érzi, hogy ő ezt mégse akarja. aztán igen, talán, mégsem...
az már a jó rész fele. innentől már minek.
és ez most nem taktikázás, vagy duzzogás... csak beláttam, amit.
most két dolognak kell drukkolni:
hogy ne pánikoljak be annyira, hogy vissza óhajtsam csinálni
és
hogy ő meg akkor tényleg lelépjen. ha már ezt szerette volna...
mégsincs türelmem kivárni, hogy lecsapódjon a tegnapi beszélgetés, leszív ez az érzelmi távolságtartás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése