tanulni

azt kell belőle, mindenből, én tudom.

a huszas éveim nagyjában csak fogalmatlanul feléltem a jövőmet. és sajnos bőven többről volt szó, mint hogy míg mások szemránckrémet használtak megelőzésként, én napi fél-egy dobozzal füstöltem el, piáltam és koplaltam és éjszakáztam...
nincs már mit tenni, max mostantól okosabb leszek.

még adózzunk egy perc néma csönddel az elvesztegetett lehetőségeknek,
de aztán elég.

nagyon kialvatlan vagyok, ezért most a rossz kedvem... elszámoltam magam. már azt fontolgatom, lemondom a mai összebújva alvást - ennyire.
megesik. az ember néha többet gondol magáról, ezt még bírja, az is valahogy belefér, aztán kiderül, hogy nem.

a családom nagyon kibukna, ha a holnapot végigaludnám, hm-hm, szerintem is ott kell most lennem, apám sincs jól, mama sem, így a többiek sem. de kell a pasi ölelése is. viszont EB van. és akkor mikor mosok hajat? alszom ki magam? szőrtelenítek? hajszoltnak érzem magam, idegesnek, ziláltnak.
(úgy tűnik, eddig nem ez volt, az viszont jó, hé, megy akkor ez nekem... emlékeztek, mennyit szoktam szopatni magam ilyenekkel pedig? ú, haladok, ú, látom a különbséget... ú.)

tegnap nem kellett volna az a fröccs exmunkatárssal, de nem volt pofám az uccsó percben lemondani, ő olyan kis érzékeny, meg nekem is jól jön a nevetés...

valahogy majd csak lesz, ugye?
ennél sokkal durvább lépéshibák is lesznek, ez csak alvásdepriváció...
képzeljétek, ilyen a szegény tűzoltófiú élete...
most nagyon átérzem, kábé csak bőgni vagy toporzékolni szeretnék. vagy együtt a kettőt.

(istenkém, ilyen lesz a gyerekvállalás?! és ezt vajon kompenzálja maga a gyerek?)

(ugyanitt: mi ez a gyerektéma már megint?! ne ketyegj, nem aktuális. mehh. hülye kontrollvesztett kialvatlanság...)