szerelem

nagyon-nagyon rossz, hogy nem hívott föl este. annyira sóvárgok a hangja után, nem is értem.

főleg, mert reggel tőle jöttem, és délután még elcsíptem a városban némi beszélgetésre. (és jó érzésekkel távoztam, az csak pàr órája volt...)
kedélyes csevelyből indulatos konfliktus lett, nem és nem és nem bírják a sarokbaszorítást - aztán valahogy mégis sikerült úgy megfogalmaznom a kérdéseimet, hogy értékelhető válaszokat kapjak.
igaz, közben olyan fejet vágott, mint anno én életem első gyökérkezelése előtt a fogorvosi váróban,
de a végére egész megkönnyebbült, felengedett (gondolom látta, ebből mégse veszekedés lesz), elégedett voltam a helytállásával ő meg ugyanolyan gyöngédséggel, mosolygó szemmel köszönt el, mint még a múlthéten. (ja, már hétfő van, akkor előtte.)

ismeritek a sztereotíp férfiképet, hogy a 'drágám, beszélnünk kell'-re leveri őket a víz és azonnal a legközelebbi kijárat után tekingélnek? na olyan volt.
csak azt tudta ismételgetni, hogy ezt már százszor elmondta, hogy nem érti, miért nem értem, aztán valóban elismételte százegyedszerre is ugyanazt a semmitmondó választ, amit pedig én ki akartam végre bontani.

minden nyelvi készségemre szükség volt, hogy megértessem vele: ez nem ugyanaz a kérdés. sőt: ezek nem ugyanazok a kérdések.
eskü, majdnem feladtam, mikor végre, egyszercsak megtaláltuk a hangot, és voilà,
lett egy rakás informatív mondat. tőmondatok ugyan, de lettek.

amilyen borzalmasan érezhette magát, nem értem, miért nem 'futott el'...
magamat se értem, mert számomra hatalmas wtf, ha valaki nem nyitott a dolgok átbeszélésére. hát nem akarja tudni, mi áll a homályos, elnagyolt érzések mögött (pl: valami most nem jó), megoldani? sokszor egy kis beszélgetéssel kideríthető, hogy nem is probléma van, hanem félreértés, stb...

(vagy csak nekem alapértelmezett, hogy az első magyarázatot simán torzítja mindenféle hiedelem, korábbi tapasztalat, múlt, meg az a naiv hit, hogy gondolatolvasók vagyunk?
szerintem sokkal biztosabb kérdezni...

pl azt hittem, érzelmileg hátrál kifele, azért nincs szex, közben meg hpv-nk van.
mennyivel egyszerűbb lett volna rákérdezni, mint két napig duzzogni, nem?

vagy mondjuk van az a játék, hogy az egyik mond valamit, a másik pedig próbálja más szavakkal megfogalmazni, mit hallott. na itt szoktak nagy ledöbbenések következni, mekkora különbség lehet...
ezt mi most éltük át Szentendrén:
amikor azon veszekedtek, hogy de most mondtad, de nem ezt mondtam, de én így értettem, pedig egész mást mondtam, de akkor magyarázd el, hogy kell érteni, de semmi értelme, úgyis kiforgatod a szavaimat...

nagy ledöbbenések, mint mondottam volt.)

mondjuk ezekre úgy gondolok: ha eleget látja, hogy a helyzet nem veszélyes és pozitív hozadékai vannak, idővel 'rászokik', belejön, megszűnik a nagy ellenállás. akár konfliktuskezelésről, akár lelkizésről vagy csak sima kommunikációs tükrözésről van szó.
(ez nem személy szerint rá vonatkozik. csak úgy általàban az ilyen jellegű szorongásokra.
gondolom, az elköteleződés-parára nem alkalmazható... sőt, lehet, hogy úgy naivitás, ahogy van. de én szeretem hinni, hogy az emberek fejlődőképesek... magamból indulok ki, magamért, nyilván.)



amúgy a válaszai megerősítették az elméletemet, ez picit nyugtatott a bizonytalan idegeimen.

magamat meg azzal vigasztalom, hogy jogos, amire vágyom, de ez nem az a helyzet és nem az a pasi. ahhoz képest, hogy szünetelni akar, ma kétszer is találkoztunk és túlvagyunk egy nehéz beszélgetésen, fölösleges mohónak lenni.

rohadtul nem tudom, mi lesz, nyilván, de még nem kezdett el nagyon emészteni, így még vállalható.

kedves olvasóim: azért ezt semmiképp ne próbáljátok ki otthon, sérült pasikra kár időt vesztegetni. (mások életét simán jobban tudom...)