fekvéskor átsuhant az agyamon, vajh mikor tudom magam legközelebb kialudni (hétfőre talán), és akkor bumm, bevillant egy emlék - egy februári vasárnap délelőtt megébredek a szüleim kanapéján és ott áll fölöttem mamika, rámmosolyog, megsimogatja a fejem és mond valami kedveset.
ez így, aztán megrohant egy komplett emlékcunami, még a lélegzetem is elakadt a hirtelen mély szomorúságtól...
jó volt, hogy a pasi épp szorosan átölelt és érezhettem az egyenletes, nyugodt szuszogását,
de reggel, már a melóban ülve újra elszorult a torkom és jódarabig potyogtak a könnyeim...
tárgyilagosan, keserűen szoktam inkább gondolni rá, ennyi eleven érzelem a temetés óta nem kavargott bennem.
váratlan volt és még most is bánatos vagyok.
ma egy hónapja, hogy elment.
hiányzik.
update: arra csak a poszt végén jöttem rá, hogy hónapforduló van, utólag írtam bele azt az egy mondatot. lehet, hogy tudatalatt mégis tudtam? hogy ezért most?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése