élhetetlenség

minden rémes, rossz, szomorú, nem ettem, nem aludtam, öreg nővé vagyok szottyadva, a munkám fos, az életem üres, a pasim nem szerelmes belém úgy, ahogy szeretném és ez fáj, szakítani viszont nem akarok, semmit se akarok, kivéve sírni, de azt meg nem tudok, nyüssz.

szóval most erősen arra koncentrálok, hogy összeszedjem magam, ez csak valami átmeneti hullámvölgy, ügyes vagyok, okos vagyok, simán kitalálom, mi kell nekem ahhoz, hogy boldoggá tegyem magam. rohadtul el fogok menni lefürdeni, hajat mosni, megnézek valami jó filmet és legkésőbb holnap ki fogok mozdulni, akkor is, ha csak itthon akarom sajnálni magam a paplan alatt, elhanyagoltan, büdösen, zsíros hajjal, mert nemérdekel.

tudjátok, másnak azt mondanám, tessék szakítani és legalább egy gonddal kevesebb. de magamnak azt, hogy ugyan, végülis szeret, és komolyak a szándékai, és nem is biztos, hogy ez a bajom, mert van még egy csomó más bajom is, előbb talán azokat kéne megoldani, és ha utána még mindig szar, akkor kevésbé lesz rettenetes a szakítás gondolata... (gyáva-e vagyok.)

egyszerűen nem tudom eldönteni, melyik baj a bajom.

szóval még nem tudom, pontosan hogy, de kirugdalom magam ebből a posványból. 

hát ezért dolgoztam tavaly? hogy társfüggő életképtelennek érezzem magam? ugye hogy nem?

lópikula a fenekembe, az.