ahogy közeledik, úgy kerít hatalmába valami szomorkás kis apátia. nem is raktam még ki a giccses díszeimet, nem is vettem még ajándékokat... akartam sütni mézeskalácsot, de szerintem azt se fogok, a gasztroajándékok idénre szintén felejtősek... lehangoló egy felsorolás.
a dec24 évekig páros ünnep volt. idén először nem lesz. idén először nincs közös varázslat.
fura, mert nekem nem az hiányzik, akivel, hanem maga a rituálé, a saját ünnep, saját fa, az én privát karácsonyom. számomra ez a legesleg ünnep, messze minden más fölött, a szülinapomat is beleértve. és most megfeleződik.
az utóbbi négy évben dupla szenteste volt - egy előrehozva a családdal, egy meg a pasival, a napján. (nem fordítva, mert nyilván a párom az első, nem a szüleim.) szerintem ez a legklasszabb verzió, így senkinek nem kell lemondani semmiről.
nem így az idén. idén szembesülnöm kell a saját, meghitt karácsonyom hiányával. a családdal lesz a napján tartva. (előtte nehézkesen érünk rá, kettőnknek friss kapcsolata van a háromból, az az egyszem, aki meg együttél, szerintem nem véletlenül ment bele, hogy ne kettesben, hanem velünk ünnepeljenek. vagy hát... nem tetszik nekem, ahol most tartanak, de "ő dolguk"...)
előtte biztos találkozunk majd a pasival, és ajándékozunk, meg hasonlók, de az nem is hasonlít. és hiába hívtuk át egymást a családunkhoz, ha egyszer nem megoldható... se egy nyomorult fa, se ünnepi vacsi.
talán ha kitalálnék valamit finomat, amit megfőznénk, és ünnepélyesen megvacsoráznánk mégis, hangulatosra díszített asztalnál... de valahogy nem. apátia. szomorkásság. tehetetlenség-érzet. "úgysincs hol".
még a hülye ajándékötleteim se tűnnek jónak...
nem beszélve arról, hogy sanszosan végigmenstruálom majd az egészet.
ahelyett, hogy csillogó szemmel tervezgetnék meg várakoznék, leginkább egy lemondó kézlegyintésre futja: minek.
asszem le kell vakarnom magamról ezt az érzést... most.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése