és igen, ilyenkor lehet elég egy elborultabb pillanat, és az ember lánya azon kapja magát, hogy féltékeny egy tízhónapos gyerekre.
kell a személyes tér, a saját idő, alkalom, hogy az élet más területeivel is rendesen foglalkozzunk. kell az elfogadás, hogy ott az a gyerek, ami sok, sok-sok idő (nem az elfogadás, hanem az apaság). kell a tudatosítás, hogy nem, nem tőlem veszi el az apját, nem a közös időnkből...
de a nyavalyás mindenségit (az érzésnek), legbelül most az van, hogy de. hogy tőlem veszi el.
hogy én szeretnék még minden lehetőséget megragadni, hogy vele legyek, és már így is sokról lemondok az egyebek kedvéért, és mért kell háromszor is megcsodálni a héten, milyen ügyesen áll egyedül, miért nem elég kétszer, mint máskor?
nálam most visszatért az a kezdeti izgalom, hogy tele van vele a fejem, állandóan kívánom és hozzá akarok érni és a közelében lenni. nála nem? nála hogyhogy nincs ez?
hogy a francba lehet neki elég ebből ennyi?!
(ez normális, ugye? minél többet akarni belőle... még az elején vagyunk, ilyenkor ennek is kell lennie, nem? totál odalenni meg vissza, eufórikus csillámpónis kívánásban... ez nem valami beteges birtoklási vágy, remélem... nem valami hiba, nem, hogy akkor most én ki akarom sajátítani, hanem csak valami egészséges, ilyenkor szokásos elmebaj...)
az eszemmel tudom, hogy elfogadás, apaság, ez csak egy olyan rész az életében, mint a munka, a barátok, a suli, a családlátogatás... azokra se fújhatok, erre se.
akkor miért vagyok dühös és csalódott és bánatos egyszerre?
és miért érzem, hogy eleve vesztes "versenyben" vagyok egy babával?
komolyan, reggel óta hiába próbálom fejben rendbepakolni a dolgokat. minden kitartó magamat győzködés ellenére fizikailag fáj ez a helyzet és sehogy se tudok megszabadulni a zaklatottságtól se.
faszkivan.
Hát szerintem ha elkezdesz versenyezni, akkor igenis vesztes versenyben leszel egy babával. Ez nem csak egy olyan rész az életében mint a munka, barátok, a suli, a családlátogatás. Ez sokkal nagyobb. És valszeg a legfontosabb. Ne akarj vele versenyezni, mert nem lehet. Próbáld elfogadni úgy, hogy ez is Ő. Az ő része, rá hasonlít... Később mikor már nagyobb lesz a gyerek, és elhozhatja, és neked is lesz vele vmi kapcsolatod, sokkal könnyebb lesz!
VálaszTörléstudom, hogy nem kérdés, mindig és azonnal a gyerekét választaná. de úgy tűnik, nehezebben kezelem a helyén a kérdést, mint szeretném...
Törlésmostanában kezdett ez a téma dolgozni bennem, azóta is többször volt ebből feszkó (ő nem tudja, csak magamban rendezgetem).. rájöttem, hogy ez a gyerek nekem még csak nem is élőlény, csak mint valami múltbeli hiba és jelenlegi akadály van számontartva a tudatom alján, amit gondolkodás nélkül kitörölnék, ha belepiszkálhatnék a múltba - mindegy, mit gondolok róla hivatalosan, tudatosan. pedig igyekszem valóságossá, számomra is létezővé tenni, meséltetem róla, fotókat nézegetek meg minden, de nagy harc lesz (magammal), mire helyre kerül...
mert ugye melyik nő ne akarna a legfontosabb lenni a párja életében, magasan mindenki más fölött? és ki ne szeretné, hogy a lehető legtöbb időt és energiát rá szánják, és ha odáig eljutnak, akkor a közös gyerkőcök legyenek a sorban következők?
meg nyilván benne van az a beszélgetés is, mikor felhozta: lehet, hogy ő velem sose tud majd közös gyereket vállalni, mert neki már van egy, és nem lesz elég forrás újabbra... (ó, basszus, ez most esik le... hát hogyne lenne benne...)
szóval szép dolog az elfogadás, amíg az ember lánya is megkapja a maga részét...
de persze, az ő része... meg minden... de akkor is egy másik nő gyereke... (mért megy ez ilyen nehezen?!)