na jó, de tényleg

hogy hullhattam szét ennyire darabjaimra? már hogy nem a védést illetően, hanem úgy egyébként is, a költözés óta.

hogy a francba lehet az, hogy az idő múlásával nem jobban lettem, hanem rosszabbul?

felhúztam az életem egy szemét, manipulatív, agymosó pasi köré, aki földbe döngölte az önbecsülésemet, és aki által én magam is ezt tettem éveken át, hosszú, hosszú éveken át.

míg mindenki más lediplomázott, karriert és kapcsolati hálót épített, utazgatott és továbbképezte magát, én megragadtam azon a húszéves szinten, mint amikor megismertem.

hagytam, hogy elmenjen mellettem a világ, hagytam, hogy széthulljanak a barátságaim, hagytam, hogy elkopjon minden boldoguláshoz szükséges skillem, elfelejtsek nyelveken beszélni, tanulni, kommunikálni, konkrétan bezárkóztam egy kétszobás lakásba, csak hogy vele lehessek.

az egész életemet az töltötte ki, hogy velünk mi van, hogyan lehetne jobb, hogyan lehetünk mi mi. és hogy a kedvében járjak, megfeleljek az elvárásainak, kitaláljam az aktuális hangulatát. szentül hittem, hogy szükségem van rá.

és hogy csak még keményebben kell próbálkoznom, hogy végre elég jól csináljam, elég jó legyek, hogy boldogok lehessünk, és én is megkaphassam tőle mindazt, amit adni tudtam.

egy frászt, természetesen.

egy nagy büdös... frászt.

na de ez elmúlt, vége, eljöttem... eltelt negyed év... 

most akkor mi van?

hogy lehet, hogy elkezdtem halálosan rettegni az emberektől, a megmérettetésektől? hogy lehet, hogy ilyen nagyon mélyen, elemien szégyellem és rejtegetem magam?

hogy lehet, hogy nem vagyok képes elfogadni: oké, hülye voltam, nyolc egész évet kidobtam az ablakon, de most nagyon ügyesen továbblépek?

hogy lehet, hogy nélküle már tényleg senkinek érzem magam?

olyan, mintha tényleg szükségem volna rá, mintha valóban nem volnék képes boldogulni az élet legalapvetőbb kihívásaival sem... mintha rajta kívül valóban senki sem viselne el, figyelne rám, szeretne és értékelne. 

pedig tudom, hogy de.

akkor most mi van?



update:
jézusom, mi van, ha addig formált, gyűrt, gyömöszölt ez a nyolc év, hogy már tényleg csak ennyi vagyok? hiszen sokszor viselkedem pontosan úgy, mintha rajta kívül senki más nem viselhetne el, szerethetne és értékelhetne, vagyis pontosan úgy, hogy senki más ne tudjon elviselni, szeretni, értékelni - sőt, még csak figyelni se rám.

most akkor hogy kell nem olyannak lenni? és nekem ez mikor megy végre?