nem lettem ám ezo

jó, lehet, kár volt belekeverni istent, csak végre megpróbáltam megfogalmazni valahogy, amiket inkább benyomás szinten érzek.

de amikor az első szabad estémen elmentem kocsmázni, és pont ott volt az a csaj, és pont megszólított és pont itatott és pont törődött velem, igen erős életben tartó erő volt. múltkor mondta, amit én is ugyanúgy gondolok: nekünk valamiért találkozni kellett, összeakadni, akkor, ott. 

a véletlen nem úgy véletlen, hogy random.

vagy egyedül nekiindulni a városnak pusztán az út öröméért, és belefutni a megfelelő emberekbe, akik a megfelelő dolgokat mondják, és hozzátesznek az estéhez, a tapasztaláshoz, élményhez.

vagy a tegnap, mikor úúúgy mentem volna, de megálltam, és nyűglődtem, szenvedtem, hisztiztem, aztán végül összeszedtem magam és elengedtem az egészet, és erre jöttek cukilakótársék és megkaptam az élményt, amiért eredetileg menni akartam. 

vagy mikor nem jött össze a szomszéd albi, én meg borzasztó csalódott voltam, mert annyira úgy éreztem, hogy ez lesz az én környékem, itt találom meg a továbblépést - és elgyászoltam, újult erővel belevetettem magam a keresésbe, és még aznap este megtaláltam a mostani lakást frissen hirdetve, ami pont ugyanott van, csak 5 méterrel odébb, és még jobb, még klasszabb, meg olcsóbb is... mikor megláttam a hirdetést, már éreztem, hogy na, akkor sanszosan ez lesz az, de azért nem függünk rá, cukilakótársék meg pikk-pakk döntöttek, hogy tényleg.

meg még milliónyi példa csak az én életemből, könnyedebb, komolyabb dolgokban is.

szóval ilyenekre gondolok. a dolgok sokszor érzésből történnek, akkor, amikor történniük kell, nem amikor akarom, nem ahogy akarom, de mindenképpen amikor már elengedtem magát a kétségbeesett erőlködést, a görcsösséget. 

mikor elfogadtam, hogy ez van, és biztos lesz rá megoldás, válasz, segítség, bármi, és meg fogom oldani, amikor eljön az ideje. 

mintha a dolgoknak idejük lenne.

mintha az élet megtartaná az embert: mikor már nagyon nagy a szükség, küld segítséget, eszközt, választ, a maga módján.

nem arról van szó, hogy nem magunk irányítjuk az életünket vagy hogy ne kéne dönteni, akarni, tenni érte, mert a sors, a fátum irányít mindent - hanem hogy igenis van valami a véletlenekben, amik könnyítik a dolgokat, és valahogy szembejönnek találkozások, amik segítenek nehezebb időkben... ha az ember nyitott, és figyel. és tesz is érte, hogy haladjon az élete.

szerintetek ez hülyeség? babona? szerencse? vagy ti is tapasztaltatok már ilyet?