helyzi

nem tudom... február elején még meg akartam írogatni, mivel mi lett, van egy csomó félkész posztom...

aztán csak száguld az idő, és minden nap kb az a megélésem, hogy sosem érek a dolgaim végére - minél többet foglalkozom velük, annál inkább.

állandóan nyűgös is vagyok, stresszes, fáradt, fizikailag, idegrendszerileg többnyire diszkomfortban...

de valahogy az a megélésem, hogy most mások is. talán az idő, meg hogy télvége .. (meg ami a világban van...) 

meg persze nekem pluszban az élethelyzeti sajatosságok: úgymint qrvára magányos vagyok sokx... meg hogy kaparom a falat kb a fizikai fájdalom határát súrolva...

amúgy meg tudom magam tartani, csak attól még szr meg nehéz meg feleslegesen melós, és #mikorleszmárjóna...

neves dátum ez

egy éves az új életem - boldog születésnapot neki!

a kismucinak

azt hiszem, apával nagyon rosszul csináltuk, sajnálom. nem így akartuk, jól akartuk, de nem tudtuk jobban. nem is tudtuk szerintem igazán, hogyan kène. most se még.

borzasztó nehéz volt elveszíteni téged, a családunkat, a közös életet. (én, mondjuk úgy, belehaltam.) gondolom, neked is, és csak remélem, hogy volt hozzá  segítséged, valami kapaszkodód, mert én nem lehettem ott. vagy hát nem tudom, te hogy élted meg, kezelted, de amikor nyáron, az első vagy második újratalálkozásunkkor a nyakamba ugrottál, mikor apád kicsit kettesben hagyott minket, és csak szorítottál, majdnem meghasadt a szivem.

abban a hét évben mi egy család voltunk. és ez nem vált semmissé. attól, hogy lezárult, mint az életünk egy külön fejezete, attól még ugyanolyan fontos része maradt, és ugyanúgy igazi és meghatározó és a gyerekkorod első tíz éve. (mert te nem emlékszel másra, neked én is mindig voltam már, tudom.)

te az én kis mindenem is voltál. ugyanúgy, mint apáé és anyáé.

az én eddigi életemnek is te határoztad meg majd' az egynegyedét. benne voltál mindenben, hiába nekem is csak a hétvégi kváziszülőség jutott. mert ugyanúgy az enyém is voltál, ha nekem nem is a véremből. de ugyanúgy az én szivemből is.

téged hárman néztünk mindig szülői gondoskodó szemmel. téged hárman szerettünk aképpen.

mert szerettelek, mindennél jobban. és ismertelek is, többnyire jobban is, mint apa. 

mikor kicsi voltál, nálunk az én ölembe másztál elfáradva, az én hátam mögül pislogtál ki idegen helyen, velem fürödtél, én töröltem a popsid, hozzám bújva deleltél, az én arcomba toltad az arcocskádat reggelente, hogy ébredjek fel, nekem csacsogtad el már akkor is a dolgaidat, és én voltam a balanszírozó erő apád felé. mikor már nem voltál kicsi és apáddal is bújtál többet, meg aztán mikor már toligáltam át rá féllábbal kifele tapogatózva a feladatokat, se kerültél tőlem távolabb, valahogy ezek a dolgok nem vagylagosak... és hát nem volt számomra nálad fontosabb ember a világon. 

szerettelek és ismertelek.

a szeretet maradt, de már nem vagyok az életed része úgy, és mostanra már nem tudom lekövetni.

nagyon nehéz megélni azt, hogy igazából lassacskán már nem ismerlek. már nem hallgatom a sztorijaidat, nem érzem uptodate, hogy vagy, miben vagy, nincs meg az a folytatólagosság...

még tudlak - még eltalálom tippre, mekkora ruhaméretbe nőhettél bele... még értem, ha a barátnőidről beszélsz meg hogy mit szeretsz sulin kívül.. még tudok megfelelő ajándékot is vinni neked, úgy tűnik.. 

de már nem látom részleteiben, már csupaluk szitásra ritkult az információs szövedék. igazából én már nem vagyok a részese. 

ami félelmetes. és szomorú és nehéz. (nekem. remélem, te mostanra már csak éled tovább az életet és már adaptálódtál... neked az idő más léptékben tellik, neked ez a kevés kontaktálás még sokkal ritkább és kevesebb volt, közte sokkal több meghatározó másdologgal.)

ne értsd félre, szeretem a mostani, "új" életemet. hiába te sem úgy vagy benne és már nem úgy hiányzol. (de persze hiányzol és mindenkinek is elmeséllek köbö, mindig, meg emlegetve vagy a mai napig.)

de félek, hogy ennél jobban is elveszítelek, hogy ennél is jobban kikopunk egymás valóságából... (bár már kikoptunk. már ez inkább illúzió valahol, valami távoli rokonság. vagy hát ... nem is tudom, mert még statementként "vagyok". a temetés okán is, a születésnapod miatt is természetes volt, hogy megjelenjek ... de közben nem vagyok ott már. ..na, szóval nem tudom.)

közben meg csak örülök minden alkalomnak, amikor veled lehetek. amikor hallok rólad.

annyi biztos, hogy elengedni ennél is jobban nem akarlak-tudlak. (nem is hiszem, hogy kéne. ezt is túl soknak érzem. túlzóan soknak.) csak a kopástól félek, meg minden olyan ... esetleges és bizonytalan ezzel kapcsolatban. (külön nem merlek keresni. meg semmiképp nem akarok bármi xtra súlyt se pakolni rád. szóval nemigen tudom, még most se, hogy lehetne jól ezt.)

azzal dolgozunk, ugye, amink van. a dolgok továbbra is  alakulás, meg persze alakítás, kitalálás alatt. (csak hogy ne tagadjuk el a kontrollt, persze főleg apádon meg az élet húzásain múlva.)

nyilván valahogy majd lesz. (bár ez pont nem az, amit kiszámithatóság és biztonság címén az ember egy gyereknek nyújtana...)

de: igazi megismételhetetlen csoda volt, hogy azt a hét évedet ilyen közelről láthattam.

és hogy voltál.

és hogy vagy.

életem szomorúsága

hogy én nem értek a biciklikhez, azok viszont, akik beejtőernyőztek az életembe hozzáértőként, már nincsenek - és persze vitték magukkal a még sajnos ki nem használt tudásukat is.

basszus, nemigazmár, hogy még arról a (musthave!) biztonságérzetről is le kellett mondanom, hogy lesz segítségem, milyen tartalék-belsőt, 

s pláne milyen biciklit vegyek.

(a sok-sok megtanulandó hogyanról nem is beszélve.)

mért, mért nem lehet az embereket megtartani?! most hogyan ne essek a szomorú kis pofikámra itt a nagy fogalmatlanságban?! networking meg 'nézz körbe az ismeretségi körödben', az.

#aztsetudommitkérdezzek

#nemhogykitőlhonnan

#smithigyjekelkinekminekugye

#f.szom, azvan. (pardon.)

most hogy elült a hullámverés (tldr nemizgi)

no hát, visszatértem a saját kis mások nélküli életkémbe mostmár tényleg.

miután emberünk amott is le lett tiltva, nem tudni róla semmit, ami hát szerintem a normális állapot. nekem volt akkor egy pokoli másfél napom, aztán egész jól visszanyertem az egyensúlyomat, meglepő módon.

utána még nem voltam jól, de csak mert alapból én a mostani életemben nem vagyok (még?) jól - rámszakadtak a megoldandók, a viszonylagos magányosság, kicsit a levegőben lógás, és a sok-sok szorongás, félelem, gyász. juhú.

ami nem baj - hard work makes the dream work, vagy mi... csak hát mehh.

meg persze hirtelen rohadt nagy űr támadt a fiúk helyén - a majd' negyed év alatt azért megszoktam rendesen, hogy érdekel embereket, mizu velem, lehet mesélni nekik meg keresnek ... aztán egyszercsak kb semmi. 

jó nagy a kontraszt.

rendesen elvonási tüneteim voltak-vannak.

próbálom megírkálni a tesós csetbe legalább a salátás-körömlakkos dolgaimat, de még nekik sincs igazából kapacitásuk rám és kontaktálni velem.

ez a része nehéz - hogy senkit se érdekel a napi valóságom, se úgy általában, hogy mi van velem, vagy legalábbis semmi kapacitása.

nincs igazán kivel megosztani még a kellemes, a könnyen kapcsolódható témákat se legtöbbször, nemhogy ami mélyebben foglalkoztat...

a napok nagyrészt egyedül telnek. félre ne értsétek, kiderült, hogy azért én sokkal többet imádok magamban elszöszölni, mint az elején tűnt ... kell is. de azért ez a része tényleg nagyon-nagyon nehéz.

ráadásul a halálba frusztrál, hogy nem haladok úgy semmivel se, ahogy kéne-akarnék, csiga vagyok, azvan, meg túl sok van és azt sem tudom, hova kapjak, meg persze agyonnyom a szokásos 'már stresszben kelek és úgy is fekszem' és közben is nagyrészt ezt próbálom kézben tartani, és mindent is tegnapra kéne, és túl sok, és a legtöbb túl sokat is kívánna, és nem telik...

meg a fiúk, amint közelebb jöttek, felhozták bennem egyből az amúgy is épp csak kicsit a felszín alá tuszkolni tudott "egy rakás kaki vagyok és engem nem lehet szeretni" issue-t, 

azzal is van itt dolog bőven.

masszív gyászban vagyok az audhd kapcsán,

hogy egész életemben abuzált a rendszer és az ő nyomukban én is magamat, pedig, 

no és persze hogy elkezdett leesni - lehet, hogy akkor egy csomó dolog még csak javulni sem fog, mert nem behozható éretlenség, meg nem kipszichoterapizálható izé, hanem egyszerűen az én veleszületett idegrendszeri alapműködésem...

utóbbi kapcsán már korábban, már ősz elején elkezdtem parázni.

meg ugye mi van, ha csomó dolog még csak nem is az adhd, hanem az auti, éssss tényleg maradni fog az a megélés, hogy kívülállóként, a partvonalról nézem, ahogy mások játsszák ezt az élet nevű dolgot, és én csak próbálok rájönni, hogy hogy kell, de egyszerűen nem értem.

ill hogy ami nem megy, az esetleg sose fog. hogy mi van, ha ez az a bizonyos low support need?!

hogy mi van, ha mindaz, amit annyira, egész eddigi életem során próbáltam elfedni, nevezetesen, hogy nekem nem megy, az így marad?!

elég nyomasztó gondolatok ugye.

na, és én ebben élek. és még csak beszélni róla sincs kivel.

#fun.

meg persze nézem a vidiket a hogyan randizzunk, barátkozzunk, hogyan javitsunk a fellépésünkön, önbizalmunkon témákban, ..

és csupa olyasmi kéne hozzá, ami nekem, mondjuk úgy, nemvanmeg. és nem is lesz, haha.

meg nyomaszt nagyon, hogy a 40.-ben vagyok, éssss hogy történhetett ez, és hogyan dolgozzam fel, miközben élethelyzetileg-agyilag még csak 29-nek, nagyonmax 33-nak kéne lennem... és hogyan ne halljam folyamatosan a (vészes) ketyerészését a testem középkorúnősödésének, drasztikus változásának (mely változást tuti másoknak se könnyű magukon elfogadniuk), az esélyek csökkenésének dolgokra, amikre pedig azért én még vágynék, ... a B oldal tényét... (wtf?!)

ez is egy qrvanagy gyász, és egy méretes megdolgoznivaló topik önmagában. (az elmúlt20évvel egyetemben meg pláne.)

meg gondolkozom, hogyan rázzam gatyába az életem az új információk birtokában... (meg amúgyis.) mikor szoktam jobban működőképes lenni, mitől, hogyan... mik legyenek a következő lépések...

meg persze megyek jeget fotózni. nem igazán tudok még, de szeretek. (kell egy kapacitív kesztyű, annyira.)

mennék a Balcsira is, de egyedül nincs kedvem-bátorságom, mások meg nem jönnek.

ez is nehéz - hogy nem vagyok mobilis. nem vagyok eléggé önálló. persze remélhetőleg afele megyek és majd egyre jobban leszek - de és mi van, ha nem. kicsit félelmetes. 

meg hogyan és mikor jutunk oda.

lehet, hogy már ez is egy elégjó állomása, és ne legyek türelmetlen.

de hát én csak a mostot érzékelem köbö, szóval hogyan ne. 

(erről is olvastam, hogy az úgynevezett idővakság is szépen beleillik a neurodiverzitásos dolgaim sorába.. még mindig vicces ráismergetni a korábban mással magyarázott dolgokra ebben az elméleti keretben.)

nagyon, nagyon sokat kell mantráznom nagyon sok dolgot a folyamatos önszabályozáshoz, hogy ne hulljak darabjaimra, és őszintén, szerintem önmagában ez már elviszi a "kanalaimat". a maradékot meg az olyan, másoknak tutira tök alap dolgok, mint hogy enni kell meg tisztálkodni meg takarítani meg vizet inni meg ilyenek.

hát eskü én ezekben elfáradok.

ill a napi másfél-három óra sétafikálásban - a szervezetem köszöni, de nem partner most többen és erre is azt mondja utána, hogy b*kaphatom. de enélkül konkrétan megmakkannék, azt hiszem.

a biciklizés is eszelősen hiányzik, egy hónapja voltam utoljára, és nem pótoltam.

ez a levegőzés meg, főleg, hogy rákaptam a fényképezgetésre, nem elégséges mozgás.

mondjuk nézem a tükröket a táncikáláshoz megint - de a szokásos akadályok merülnek fel:

vajon mekkorát, hogyan kell rögzíteni, ki segít benne, hogy hozom el, ki segít benne, 

mert a gugli nem a barátom, sajnos, hiába szeretném, és a házhozszállítás nem oldja meg azt, hogy rögzíteni kéne-e és ki, mikor, mivel, hogyan, se hogy ne sérült/ torz példány érkezzen,

se hogy és mi van, ha túl nagy / túl kicsi / b.ssza a szemem a látványa, ... ..

na, szóval ez megint egy csomolungmányi utánanézendő - meghatározandó - eldöntendő, én meg elveszek a rengeteg infóforrásban - infóban, már a helyes kérdéseket se tudom feltenni igazából,

és sok-sok-sok.

pedig ez csak egy tükörvétel.

és akkor ez _mindennel_.

#én.

na, hát ... welcome in my head - de persze nem, mert ez csak egy topik egy része abból a kb megszámlálhatatlanból, ami paralell fut.

szeretem azokat a dolgokat, amik eléggé behúznak, hogy kicsit minden mást elfelejtsek. de kevés az olyan instant joy sajnos.

de azért van.

mondjuk szerintem abból az egy hónapos betegeskedésből (meg az utána való kéthetes strapás családozásból) is most kezdek a héten feljönni még kb csak. már hogy terhelhetőségileg.

((amúgyis: harmadik hete vagyok itthon, de ebből a fiúkkaldolgok meg a pms elvittek úgy 2-őt alsóhangon... ja, mert miután külön posztban megirtam először, hogy csak én vagyok, újra beszélni kezdtünk az infós fiúval a történtek ellenére, és megnéztük és kifuttattuk a köztünk levő dolgot. de legalább az a rész is helyre lett rendesen rakva.))

és nem segít rajta, hogy kihívás eleget enni-inni-aludni is, miközben meg kinn mászkálok a minuszokban ezek mellett... (le vagyok fogyva eléggé.)

szóval...

new year, same me, same sh*t... whatever.

tyúklépések?

#dolgozomrajtana

update:

még jól leírta este az ismerősömnek, hogy majd fel fogja keresni az infós fiút, és megkérdezi "szegény" sráctól hogy mi az igazság, és elmondja neki a teljes igazságot, amit csak ő tud - így fogalmazott.

már az ismerősnél is tiltva lett.

innentől kitudja, mit csinál, nincs rálátás - de olyan jó volna, ha elengedné a történetet... meg az is, ha az infós fiú se állna vele szóba, meg más ismerősöm se, mert állitólag az csak triggereli tovább.

fingers crossed, hogy lecsengjen hamarosan.

a biztonság kedvéért

...nem hogy megírnám a részleteket, ahogy mindenki várta, hanem leszedtem még a legutóbbi posztokat is.

merthogy.

a szerelősrácról úgy bő 2 hónap (alaposnak tűnő) ismeretség után kiderült, hogy nem csak "van ott pár redflag", hanem konkrétan qrvanagy a gáz vele.

és hogy èn meg elb.tam, mert túl közel mentem.

mivel továbbra sem akartam vele összejönni, ellenben később megneszelte, hogy az infós fiúval viszont randizni fogunk rendesen, meg lettem zsarolva, hogy megírja neki, hogy mi összekavartunk.

long story short: megírta neki.

volt sokk, sírás, szomorúság, harag.

nyilván soha többet nem óhajtok semmitse vele. beszélni se.

wtf.

ő ezt nem igazán érti, szerinte túlreagálom. ja, és ő szeret. (wtf again?! na az aztán teljesen indokolatlan...)

bejött a ház elvileg zárt belső udvarába letenni az ajtómhoz a bocsánatkérő ajándékot, 

amit nem fogadtam el, mikor korábban önérzetesen és qrvagyorsan a kezébe nyomtam a nálam levő hozzá tartozó holmikat... (egy biciklinyereg-igazításhoz való kulcsot csak utána találtam meg, azt vegyen újat..)

(eleve a munkahelyén akartam leadni, de aztán úgy ereztem, megis az a legtisztabb-átláthatóbb, ha neki adom oda.

ez nem szakítás, nem úgy vagyok érzelmileg bevonódva, hogy ne bírjam ki azt a pár percet... nyilvános helyen persze.)

utána is még írogatott, képeket küldött a hóesésről, hóba rajzolt szivecskéről, a nekemszomszéd utcában levő hely bejáratáról, ahova még együtt ültünk be...

eléggé nem tudtam mit kezdeni a szituval, én még sosem tiltottam senkit, abszolút fogalmatlan voltam mindennel kapcsolatban is ...

sután is kezeltem, meg alá is becsültem a helyzetet.

((pl nem tiltottam egyből, csak nem válaszoltam, hisz megmondtam, hogy többet ne keressen. meg lassan processzálom a dolgokat, és ez az egész óriás csalódás volt, meg melósan integrálható történés, meg meg..

aztán abból az lett, hogy egyszer mégis válaszoltam, mikor megijedtem, hogy esetleg képes idejönni nekem megnézni, jól vagyok-e, mert ő velem álmodott és aggódik és csak adjak életjelet... mert már addigra bármit kinéztem belőle.

aztán bekorlátoztam. amiből viszont az lett, hogy később tudni akartam, ìrkál-e még és bénáztam és véletlen rányomtam a megbökés gombra, amiről azt se tudtam, hogy létezik még, de nem tudtam visszacsinálni, abból meg az lett, hogy szegyenszemre jobbnak láttam leirni neki, hogy ez csak véletlen volt, semmit ne lasson bele, pont hogy a tiltáson agyaltam,

amiből viszont az lett, hogy én hosszan ismételgetve írkáltam, hogy mért nem volt ez az egész oké, miért nem csinálunk ilyeneket soha, miért tolerálhatatlan és megbocsáthatatlan ez az én szememben, míg ő irogatta, hogy túlreagálom. aztán észbekaptam és végre nem csak korlátoztam, hanem tiltottam, de jajj.))

szoval alábecsültem és elsutáskodtam a helyzetet.

ami most épp ott tart, hogy megkereste legalább egy (amúgy új és csaj) ismerősömet messengeren, akire emlékezett a mizuvelem csacsogásokból és aki jóhiszeműen szóbaállt vele,

és most neki írogat időnként,

már 3. körben,

és mostmár elkezdtem parázni, hogy mi lesz még itt.

mert oke, még csak 2 hét telt el (bár szerintem meg már!!! eltelt 2 hét azóta, hogy megmondtam, hogy sose többet nem óhajtok kontaktálni se vele, hagyjukegymást forever, az elég sok, arányaiban pláne), de nemigen "adja fel", vagyishát engedi el a történetet.

a ma alapján eléggé várható pölö, hogy majd jól kiteregeti még a mindenféle dolgaimat csupa olyan embernek is, akinek aztán marhára nem óhajtanám mindezt megszellőztetni. (sőt, ami a magánéletemet illeti, semmitse.)

ráadásul az ő verziójában.

ami szerint (ha a legújabb verziót idézném, amit az ismerősöm kapott) én "az ágyamba hívtam és aztán átvertem".

((eleve 2 olyan keresztnevű ismerősöm van, vajon a másikat is bepróbálta-e, vagy hogyan jött rá, melyik, értitek...))

az ismerősöm először nem tiltotta, totally szükségtelennek tűnt, aztán mikor másodszor is felbukkant nála a csetben, arra nem reagált, mert nem is volt mit, inkább egy monológ volt,

ami után rájöttünk, hogy b.fsz vagyok, és nem is tiltottam, hiába hittem,

csak messengeren, mert azt hittem, az úgy mindenestül tiltja fészen is, de persze nem (látszik, mennyire felkeszült vagyok a témában),

és ezért láthatta az új képem, ami triggerelte,

(mögéköltött egy egész háttérsztotit kb, pedig amúgy egy magamban elszöszölős szelfi)

de mire orvosoltam volna a hibát, tiltott ő.

na és akkor azt hittük, mostmár tényleg over.

de nem.

most meg kicsit úgy vagyunk, hogy ha elküldi a picsbe vagy letiltja, az esetleg olaj a tűzre...

úgyhogy most épp csak hagyjuk.

eleve először nem is tudtam mit kezdeni azzal, hogy megkereste... 

(ne feledjük, azt hittem, világos voltam, plánevilágos a letiltással. és már eltelt pár nap azóta, és nem történt semmi - ó, oké, bevallom, már ott is kicsit aggódtam, hogy hogy reagál, de már megnyugodtam, hogy semmi gáz, juhú, végre vége.) 

kb röhögtem, hogy miap.csa, nemár.

eleve tök váratlan és szürreál volt az egész... meg az is, ahogy kiderült, meg aztan a reszletek.. (hagyjukis.)

végül telefonon beszéltük át az ismivel a szitut.

aztán arra jutottam, azért csak tudnom kell, hogyan kommunikál, gondolkodik... kértem screenshotokat.

és hát ... jajj.

a telefonos elbeszélés nem egészen azt adta vissza. ott már nem nevettem.

aztán a második körnél először megijedtem, de mikor felfejtettük, hogy történhetett ez, meg átolvastam újra a puffogasát, megsértődését, megkönnyebbültem, hogy nademostmárténylegvége, legalább.

de hát nincsen...

mérnincsen?! 

nemfunny. és nem is igen tudom, mit lehetne ezzel az egésszel csinálni.

eléggé beparáztam ma este, a harmadik körnél, az a helyzet.

értem én, de gondolta a franc.