a fiúkkal

este azért elmentem társasozni a két fiúval, akikkel így együtt most nyáron olyan ritkán adódott alkalom... (valaki mindig elutazott vagy beteg volt vagy akármi..)

és én úgy, de úgy szeretem ezt...

nem állítanám, hogy stresszmentes meg pihentető, ugratás van, pasihumor, és kifejezetten szívják a vérem, én meg nagyrészt nem tudok kontrázni, ugye,... meg az AP-m totál kiakasztja őket, hiába fejlődtem irtó sokat... de azért azt éreztem, hogy szeretnek. (meg persze egymást is.)

csak ezt akartam igazából megörökíteni: hogy valahogy kifejezetten, hangsúlyosan kedvelve-szeretve, ingroup éreztem magam. és ez milyen jó volt.

helyzet...

...na, az van. olyan xtrém intenzìven zakatol bennem a téma, hogy nem is tudom megragadni igazán szavakkal. 

óriási "megfejtősdiben" vagyok, magammal és másokkal egyaránt... igen-igen, ez nem megy egyedül.

még jó, hogy időm rá, mint a tenger, mert úgyse tudok nagyrészt másban lenni.

oké, közben megvolt a randink a csávesszel, amit emiatt majdnem lemondtam, de végül arra jutottam, kell, sőt, pont magától is adódik egy kis szünet, fürtössel is tudtunk előtte találkozni picit, és ott fel is engedtem eléggé ebből,

jól tettem, kellemes este volt.

egyszerre engedtem túl keveset, mégis túl sokat, ez az egész is megérne egy posztot,

meg amiket előhozott, meg amúgyis,

de most a másik dologról írok - csak az meg  nagyon nincs kész még...

szoval csak bejelentkeztem köbö.

de hát aztaqrva, hova jutottunk, gyerekek.

azért ma nagy sírás lett

a kivizsgálósdiból...

elakadtunk, de nagyon.

for the record: az adhd "csont nélkül" kijött, szóval csak a másikkal vagyunk elfoglalva és elakadva.

ez egy nagyon béna helyzet, aminél nagyon zavar, hogy nem látom, nem értem, mi miért van és hogyan...

work in progress.

valami a levegőben is van

ti érzitek-e, hogy valami front van, vagy hát érkezik, vagy mifene?

 

mert egyrészt nekem tegnap is már annyira fájt a "dehogy tört ez el, az nem így néz ki" lábujjam, amire pár éve ráesett egy zongoraszék, hogy néha lépni se bírtam rendesen...

(én nemtom amúgy, hogyan néz ki egy törött lábujj vizuálisan, de hogy az enyim akkor ott levelibékává avanzsált, az bizonyos...

mondjuk jobban kiegyeznék vele, ha inkább brekegne és lennék fura, mint hogy ezt csinálja.

amilyen kicsi, olyan kegyetlen tud fájni, halljátok.)

másrészt nem aludtam ugy hajnal5-ig köbö, 9-kor meg ugyanúgy felkeltem. 

(és ez már a héten a harmadik három utáni elalvásom, csak abból kettőnek tudom az okát, tudnillik pms meg teszt, de ez így mi volt ez...)

széjjel fog csúszni mostmár minden, és csomo idő lesz helyrebillenni-regenerálodni, azabaj.

de hát ... gondolom, nem a lelkem, egy lábujj azért tán mégse a stressztől sajog... (amúgy sajog a francokat. [**] fáj.)

nohát, mit találtam piszkozatban régebbről: "szerintem nem fog kijönni az adhd"

"újra leültem az ősszel felvett kérdőívek elé, ill előkaptam egy ponton túl a zárójelentésem is, hogy megnézzem, hol hány pontot adtak ők.

na, hát nyilván nem tudom, csak a diva2-őt letölteni, azóta elvileg van jóval újabb verzió, de persze kishazánkban ki tudja, mit használnak... (ősszel talán az 5öt? a záró szerint, de már nem emlékszem, az miben különbözött, sajnos.)

és a divánál tutker nem fog kijönni, mivelhogy gyerekként velem semmi probléma nem volt a suliban. egy nagyon vonalas, szabálykövető, csendes, szorongó, megfelelési kényszeres, maximalista, precíz, presztizskérdésesen jótanuló jókislány voltam, aki okos is hozzá.

sosem vétettem jelentősebben figyelmetlenségi hibákat - ha már valamit helyben meg kellett csinálni és el is kezdtem, akkor bevonódtam és csináltam, rendesen.

inkább olyan emlékeim vannak, hogy alsóban pl pikk-pakk megvoltam, és utána rajzolhattam. szerintem nem csak dolgozatnál, hanem órán is. (van egy ilyen emlékem, hogy hosszú időn át mindig lovat rajzoltam, mindig ugyanúgy - aztán fene tudja, persze. majd lecsekkolom.)

szerintem nem okozott nehézséget figyelni se, legalábbis úgy, hogy az észrevehető legyen. gondolom  alapvetően vagy totál intenzíven be voltam vonódva, vagy olyasmiket kellett csinálni, ami nem igényelt különösebb mentális erőfeszítést - nekem legalábbis nem. vagy már akkor is szuperpro voltam abban, hogy kivágjam magam gond nélkül, ha olyan volt a helyzet, nem tudom.

sőt, lehet, hogy akár úgy is vehetjük, hogy a hiperfókuszom a megfelelés volt? 

ma is iszonyúan pontos, precíz és figyelmes tudok lenni - legalábbis addig javítgatom, amíg jó nem lesz, és átnézem 200x, mondjuk a blogot nem, így is irreálisan sokáig írok egy posztot, de hivatalos meg sulis izéket simán -,  aki nagyon igényes a kezéből kiadott dolgokra (sőt, pont azt kellett megfejlődnöm az évek alatt, hogy elengedjem a maximalizmust, és be tudjam lőni, hogy valami mennyire fontos és mennyi hozzá az elégséges teljesítmény, elégséges beletett munka...) - persze csak ha már egyszer elkezdtem, és bevonódtam.

de ez meg csak úgy működik, hogy akkor viszont egyben, folytatólagosan le is tolom. (én sose tudtam mindennap egy kicsit tanulni - csakis utolsó este készültem a témazáróra is, egy tömbben tanultam  vizsgára is, jellemzően mindent az utolsó utáni pillanatban kezdve, akár reggelig is... de már kicsinek is simán esti lefekvésnél jutott eszembe, hogy amúgy meg kellett volna másnapra tanulni a himnuszt vagy akármit, és akkor mehetett a tanulás (kicsinek anyámmal) kb ájulásig - meg még reggel is, meg még minden szünetben is, de meglett, mert elég volt az agyamnak ennyi... de úristen, mennyire alapélményem az a rengeteg stressz és rettegés, hogy hát én nem tanultam rendesen, meglesz-e vajon, hogy sikerül... és mindig mondtam másoknak, hogy nem tanultam, és ők mindig kivoltak rám, mert így is nekem sikerült kb a legjobban - pedig basszus, tényleg nem tanultam, és tényleg valóban izgultam, hogy mi lesz ebből...

na, mondjuk ez a medzsik egyetemen már nem annyira működött, mert nem, a vicc ellenére nem lehet egy éjszaka alatt megtanulni kínaiul, ha nem vagy zseni, és az azért nem voltam.)

hogy el voltam-e bambulászva? volt-e az a jelenség, hogy beszélnek hozzám, és nem értem/hallom/detektálom, nem tudom az instrukciót lekövetni? kellett volna, hogy legyen, ygerekkoromban is, mert felnőttként hozom, ha fáradtabb vagyok - de hát fene tudja. ennek utána kell még járjak.van ugyan valami homályos emlékem, hogy folyton a padtársamról nézem, hogy most akkor mi van, meg lemaradok a jegyzeteléssel, de elvileg senki nem jelzett ilyen gondot, szóval nemtom. (megfelelési hiperfókusz itt is esetleg?)

ugyanígy nem volt gondom a suliban az instrukciókövetéssel, dolgok befejezésével. (megfelelési kényszer, helló.) (azzal viszont, úgy rémlik mégis, volt, hogy nem tudtam esetleg időben befejezni, amikor valamit túlgondoltam, túlcsináltam, vagy mégis nehéz volt nekem és rosszul osztottam be rá az agyam és nem értem végig, de hogy ez mennyire volt állandó... )(ez amúgy ellentmond annak, amit korábban leírtam. vajon tényleg semmi gond nem volt velem a suliban? vagy ennek ellenére is megvolt az ötös, és akkor mindegy volt?)

"szüksége van struktúrára, hogy befejezze a feladatokat"... - , na, ezt nem tudom, mit jelent. de egyrészt gyerekként nyilván anyám tanult velünk és mindent is leellenőrzött, kikérdezett, gyakoroltatott, és kiveszekedte belőlem, hogy csináljam, tanuljak, másrészt később is alap volt, hogy ugyan csak későn, este, de nekiülök végre, és csinálom, mert muszáj, mert a világ összedőlne, ha nem tenném, és mindeféle rendszerekkel próbálkoztam arra, hogy minden házi követhetően meglegyen, meg mit milyen sorrendben, hogyan, függetlenül attól, hogy utáltam. presztizskérdés volt, na. persze felejtettem el házit, meg tornacuccot bevinni, de szerintem nem volt vészes, mert ez volt a legeslegfontosabb dolog az életünkben kb. illetve, most hogy belegondolok... rendszeresen kellett felkelnem reggel, mielőtt még negyed-félórát visszaalszom, hogy befejezzem a dolgokat, meg lehet, még szünetben is csináltam, pl gimiben? ejj, de nehéz visszafejteni...

emlékszem, gimiben egyszer elfelejtettem készülni egy szódolgozatra, és bele voltam halva. az első olyan dolog volt, amit látványos következményekkel felejtettem el. (egyest kaptam. én. én egyest, akinek az addigi legrosszabb jegye asszem az a kettes volt, amit általános másodikban kapott, mert nem értette meg elsőre a maradékos osztás lényegét.) (tesiből mindig rossz jegyeket kaptam, de azon kívül - mert az nem az okosságtól függött, úgyhogy nem számított, és azzal nem is tudtunk mit csinálni.)

amikor szenvedtem a fizikával, és négyes voltam félévkor, szintén majdnem vége lett a világnak. sőt, talán egyszer év végén is az lettem? egyetlen egyszer? de lehet, hogy csak félévkor, és az volt mindennek a legalja, nem tudom. mindenesetre én mindkét suli végén megkaptam az "iskola kiválóságai" külön díjazását, plakett meg pénz, meg presztizs, tudjátok.

gyakran kerültem-e a tartós mentális erőfeszítést? hát, azt mondanám, igen. amennyiben az utolsó utáni pillanatig elhúzás azt jelenti. illetve, hogy a sulis dolgokat nagyrészt sokkal gyorsabban lehoztam, mint mások, tehát nem volt tartós.

olvasni viszont szerettem nagyon. azt, ami érdekelt. szerintem az akkor dopaminforrás volt és hiperfókusz. (ami nem tetszett, azzal viszont iszonyúan kínlódtam... és nagy otthoni konfliktusok árán lett elolvasva csak. ha egyáltalán, mert igazából nem tudom, gondolom, végül valahogy végigszenvedtem magam a Légy jó mindhaláligon, de hogy hogy, azt ne tudom...)

dolgokat valahogy nem sokszor veszítettem el - nagyon akkurátusan ragaszkodtam mindig ahhoz, ami az enyém volt. és mániákusan rendszereztem amúgy. szerettem nagyon rendszerezni. és anyám is nagyon sokáig ellenőrzött szerintem minket. de amúgy nemtom. 

elvonták-e a figyelmem külső ingerek? szerintem ha valamire már rákoncentráltam, akkor már arra nagyon koncentrálva volt. azt pont abbahagyni volt nehéz, szerintem. de nem tudom, nem tudhatom, hogy volt ez gyerekkoromban. alapvetően érdekeltek a világ dolgai, a sulis dolgok is, és valószínűleg régen is jó voltam abban, hogy valahogy megtaláljam a dolgokban azt, ami miatt számomra érdekes lehet... 

gyakran feledékeny voltam-e napi tevékenységeimben gyerekként? hát, lövésem sincs. a cuccaimat nem hagytam el ugye, mert nagyon akkurátusan ragaszkodtam hozzájuk. a határidőket többnyire az utolsó pillanatban kiszúrtuk. a szüleim eléggé külső kontrolláló erő voltak, így azt nem tudom, hogy az állandó szétesettség volt-e, csak nem jött ki, vagy kompenzálható volt, vagy hogy....

aztán ... sosem álltam fel és járkáltam órán, vagy bármikor, ha nem szabadott - wtf, hát nem szabadott, miért csináltam volna olyat, amit nem szabad??? (teljesen jól elvoltam a helyben aprómozgásokkal, babrálással, bambulással két szünet között, mikor meg úgyis kizavartak...)

meg amúgy is, én el tudok lenni felnőttként is úgy, hogy túlülöm magam. egészen más egységekben van mehetnékem, és egészen más dolgot jelent. (ingerkeresés, hiperaktivitás inkább fejben van most is, plusz, ha valami érdekel, akkor simán órákig fel se kelek, míg már fájni nem kezd...) viszont munkában szerettem járkálni, és a portán, helyhezkötve is ide-oda, fel-alá járkálgattam, amikor lehetett, és az irodaválasztásnál is a harmadikra kértem magam, hogy legyen a napban lépcsőzés, korábban meg mindenhol óránként le/kisétáltunk dohányozni, szóval megvolt a jövés-menés...

és suliban sosem kellett rámszólni, hogy túl sokat beszélek, belebeszélek, túl hangosan beszélek - mert hát én egy szorongós jókislány voltam, akinek inkább az volt a gondja, hogy a suliban sem beszél...

(nade bezzeg otthon, ott folyton pofáztam. és pl ha felolvasták volna a "nem képes csendben tévét nézni" kritériumot, az egyértelműen pipa.)

ugyanígy felnőttként, ha felolvasták volna, hogy "nehezére esik tevékenységeit csendben végeznie - nos, az is egy nagy igen pl. ill hacsak nem szippant be a könyv, nyomigálom közben a telefonom.  ha uncsi, akkor dumálok, amikor olyan szituban vagyok, ahol lehet - de ahol nem lehet, ott most sem. nagyon, nagyon szabálykövető vagyok most is, és alapvetően inkább visszahúzódó, ha társaságba megyek.

nehézség a várakozással? nem tudom - amíg van mivel elfoglalni magam, addig nincs. szerintem én már gyerekkoromban is nagyon kreatív lehettem ebben, nem kellett hozzá okostelefon. szórakoztattam magam mindenfélével, fejben történeteket írtam, játékot találtam ki, rajzoltam, írtam, nézelődtem, ..."

ez pont nagyon jól fog jönni nekem, aki megint neki kell üljön a divának, micsoda jó, hogy már így előredolgoztam... (nem is emlékeztem egyáltalán.)

((ja, és amúgy meglehetősen sok érdekes piszkozatom van.))

világ csodálatossága

nem tudom, mennyire írtam itt, de néha elmélázom, hogy valószínűleg én úgy vagyok heteroszexuális, hogy nem teljesen 100%-ban a spektrum direkt végén. (ami kb mindenkinél így van, btw...) 

de attól még sajnos az vagyok.

(ó, pedig a nőkre azért sztereotipikusan jobban jellemző szerintem a magasabb eq, ami az énnekem tetsző pasiknál erősen hiánycikk, de már csak a társadalmunk ill a nagyszámok törvenye alapján úgy általában a pasiknál is.)

de mostanában ezt páran kétségbevonták valahogy, és igy el kellett gondolkozzak.

pl amikor a biciklis srác mondta, hogy hát de egy nővel nem lehet úgy megbeszélni dolgokat, mint egy férfi haverral, hát nem mondhatja, hogy nézd már azt a csajt, milyen segge van ...

én akkor felcsillanó szemmel rávágtam (valoszínűleg erőltetetősnek, nyomulósnak hatóan, pedig csak full a topiktól megérintődve), hogy fú, pedig pl velem dehogyisnem...

hát hisz a múltkor is, amikor mentem át a hídon, ment előttem egy lány a fenekére simuló lenge anyagú nadrágban, amin teljesen átütött a rajta levő franciabugyi csipkéjének textúrája,

és tökéletes volt annak a fenéknek a mérete, a formája, az arányai, a tömörsége, a ruganyossága, a simasága, mint ahogy a dereka, csípője is, és még tényleg mindene miliméterpontosan ott volt, ahova azt a természet oridzsinál szánta, 

és minden lépésnél rengett, ringott, a lehető legszebben, ahogy ez csak történhet,

és én egyszerűen nem tudtam nem nézni,

teljesen megbűvölve kábé, 

és azt éreztem, hogy ez annyira gyönyörűséges, hogy ilyen a világon nincsen,

és hogy csak nézni szeretném ezt a végtelenségig, 

és megérinteni is, igen,

teljesen elárasztódva a látvány csodálatosságától...

de hogy közben viszont ez az egész semmiféle szexualis jellegű gerjedelmet nem váltott ki belőlem, egyáltalan nem "aktiválódtak" a genitáliáim, nem mozdult a vérem, nem kívántam olyasmiket, hogy a làny érjen hozzám, vagy hasonló...

csak ez a naaagy lenyűgözöttség volt bennem.

meg a gondolat, hogy ha én is ezt érzem és ennyire nem bírok máshova nézni, milyen lehet ez szegény férfiaknak, akikben ilyenkor még feltámad a konkrét fizikai vágy és kívánás, sóvárgás is.

és ezt így amúgy még elmeséltem pár másik embernek is, és mind nagyon furán néztek rám. és egyáltalan nem értették. 

pedig szerintem a világ legszebb dolga egy arányos, feszes, szép fiatal női test.

és nagyon jól áll nekik a nyár, az a sok előnyös, lenge anyagú outfit, a szabadon hagyott bőr, a mozgásban lévő sziluettek és a szép hajak és jó vibe-ok...

de és utána így elgondolkodtam, hogy ez most akkor jelent-e valamit, vagy nem.

mert végülis a férfiaknak se önmagában csak a vonzó külsejére szalad meg a vérem, hanem már a szavaira, hangjára és érintésére, szóval lehet, hogy csak már arra, ahogy flörtölnek, ahogy úgy néznek ràm, amit írnak... (meg persze aztán ízre, illatra, nyilván ..)

de közben azokkal a férfiakkal meg is akarok ismerkedni, vágyom a figyelmüket és hogy kontaktus legyen. 

a lányokét meg nem.

szóval.

bár... pár hónapja, nem tudom, írtam-e, szemben leültem egy csajjal a villamoson. és egyszercsak leesett, hogy úgy néz engem, és úgy mosolyog rám. életemben először azt éreztem, hogy fel akart szedni engem egy lány.

szép lány volt, nem klasszikusan babaarcúan szép, de eléggé helyes, kicsit edzsi vonásokkal, harminc körüli, gyönyörű tiszta bőrrel, filigránabb, jó alakkal, és olyan puttogether, egyben levő külsővel, outfittel, kiegészítőkkel, amire azt mondod, hogy határozottan van egy stílusa, ami ugyan nem pontosan az én ízlésem, de letisztult és tetszetős és minden izzadságszagot nélkülözően rendben van, és látszik, hogy  úgy általában is olyan tud lenni.

és ahogy rám-rámmosolygott, és lassan leesett, hogy nem csak alap kedvességből, barátságosságból, amit amúgy viszonoztam addig még, nyilván... hát halljátok, majdnem visszaflörtöltem hirtelen. úgy kellett leállítani magam, hogy ne csináljam már, hát heteróként ne hitessem itt el, hogy interested, mikor csak ösztönösen "visszareagálok" a detektált helyzetre...

mert ha valaki flörtöl és nem taszít, akkor én arra is visszareagálok, -mosolygok, azt hiszem. 

azért valahol kicsit bánom, hogy zavartan lezártam, és onnantól igyekeztem egyértelműen nem-jeleket adni... de akkor így éreztem korrektnek. nem akartam "hitegetni", csalodást okozni semmiképp sem. de közben meg úgy beszéltem volna vele, volt bennem azért kiváncsiság irányába.. csak nem hiszem, hogy szexuális.

anno még valami egyetemi buliban csókoloztam részegen egy barátnőmmel... meg voltak ilyen szájból szájba, szájról szájra feladatok hökös bulikban... de nem rémlik, hogy bármit bármelyik megmozdított volna bennem... mondjuk azt a barátnőm spec egyáltalan nem találtam szépnek. igazából szerintem nem is annyira kedveltem.

de nem hiszem, hogy ezért nem hatott. 

szóval nagyonmax annyi, hogy kicsit odébb lehetek a skálán, de nem gondolnám, hogy ez ilyen ingerküszöböt bármennyire is átlépő szexuális dolog lenne nálam, semmi olyan felhangot nem vélek felfedezni benne...

sőt, igy végiggondolva szerintem inkább egyszerűen csak szeretem a szépet... lehet, ilyen vizuális szenzorosság-dolog ez is, ki tudja. (lehet, hogy ez az én színpadi függönyöm, haha.)

de mindenesetre jólesett elmesélnem, ha már eszembe jutott. (mert igen, ma is, mint ahogy mindigis láttam a szememnek eszméletlen vonzó lányokat és formákat és úgy mozgásban levő testrészeket és hát na. nekem legalább jobban jó, hiszen nem csak a helyes pasikon, de a csajokon is jólesik megjáratni a szememet, szóval sokkal több szép jut egy napra.)

((és yepp, ezzel egyben abszolút zsigerileg, első kézből származó tapasztalatokkal alá is van támasztva a saját külsőm fontossága körüli aggodalom. hát még én is azokat nézem meg, akiket, pedig férfi se vagyok. jajj.))

mindig csak szürreálságokba'

kb pont leírtam, hogy csupa váratlan fordulat az élet, mire is az élet sietett biztosítani róla, mennyire tényleg az.

csilleztem szokásosan a szigeten, regenerálódgatva a hétből, a zenéimmel, a látvánnyal, a csetjeimmel.

csetelgettünk a tegnap esti csávóval is. 

és akkor egyszercsak ahogy felnéztem, ott jött. és ő is pont felnézett a telefonjából. és így néztünk egymásra zavartan-döbbentem.

még csak gondolkodni vagy a másiknak utánabámulni-szólni se kellett, annyira hirtelen, pontközel és direktben történt.

írta korábban, hogy valamikor jövőhéten beszélgessünk majd irl rendesen is... na, hát az az első élőbenbeszélgetés megvolt kábé azonnal utána, haha.

how??! whaaat?! most komolyan?

woww, leginkább. tényleg.