lelkizésekbe' 2 (qrvahosszú)

no, végül nem csak hazahaza nem mentem, de még a vendégséget is lemondtam. ez kicsit ilyen ló túloldala, de akkor is azt érzem: nekem most egyedül kell lennem, szüttyögnöm itt magamban. (én, aki azért általában nem bírja az egyedüllétet, magányként érzékeli és retteg is tőle... hm.)

megviselt a belső hang nyomása, felzaklatott anyám szemrehányó sértődöttsége és apám csalódottsága. hiába maradt kimondatlan, abban a kábé 2 percben is átjött a félelem, az elutasítottság fájdalma, a harag, a minden. ezek nagyon nehéz érzelmek.

azt hiszem, egész életemben tolták rám a szüleim a saját érzelmi igényeiket, hiányaikat, azt a fajta belső szükséget, amit egy gyerek képtelen megszüntetni. mindig is nyomta a vállam ez a nyakamba varrt feladat, a szükségleteik felelőssége, pedig se nem dolgom, se lehetőségem nem volt az ő szülőjükké, társukká, megmentőjükké válni.

azzal, hogy nekem milyen lelki szükségleteim voltak, senki nem törődött, nekem se szabadott igazából. mindig ment a harc, hogy ők nagyon akartak engem valamilyennek, én meg sajnos-nem sajnos másmilyen voltam. ők ezt a másmilyenséget sosem voltak hajlandók elismerni se, elfogadni se. soha nem voltak kíváncsiak rám igazából.

olyan dolgokat vártak volna tőlem, amit nem adhattam meg, és ezért azt hiszem, a mai napig haragszanak.
sokszor jött a megtorlás - nem adtad? akkor most mi sem tartjuk a szavunkat, nem megyünk mégse kocsival érted, nem látogatunk meg a kórházban, nem engedjük, hogy a barátaid megünnepeljék a szülinapodat, lemondjuk a szalagavatós családi vacsit, megszégyenítünk mások előtt...
oké, többesszámban írtam, de ez az anyám igazából. apám meg a csendestárs.

vele az a baj, hogy egyrészt nem volt, másrészt szabadkezet adott anyámnak. ő nem agresszív, impulzív vagy következetlen, mégis, minden felnőtt kapcsolatfelvételi kísérletem kudarccal végződik... például a rengeteg telefonhívása, ahol ha bármiről elkezdtem volna egy beszélgetést, gyorsan lerakta a picsába. vagy az élő találkozások: ha bármikor is mélyebben belemelegedtünk, veszekedés lett a vége. mert máris kibukott, hogy semmivel nem ért egyet, mindent rosszul csinálok... a sok harag, sérelem, hogy én miért nem élek úgy, gondolkodom úgy, hogy én mindent elrontok... ki szereti ezt hallani? ki hagyja szó nélkül?
vagy ugye az ominózus 'túl jó pasi volt hozzád, talán ha végre kegyeskednél a nyomik közül választani'...

anyám meg, bár sokat finomodott, átlagban hozza a formáját: azóta szar az életem, mióta nem járok templomba, az az én bajom, hogy elpazarlom a tehetségemet, pedig lehetnék művész vagy bemondó, menjek önkénteskedni a Mária rádióba, keressek végre egy hittanos közösséget vagy egyházi kórust, rám sosem lehet számítani, lusta vagyok, önző vagyok, az az egy bajom van, hogy jódolgomban nem tudom, mit csináljak, az az én bajom, hogy olyan csodálatos vagyok csak nem hiszem el, .... ad pénzt, ha hazamegyek, bevásárol nekem, ha hazamegyek, segít, ha hazamegyek, de ők annyira szeretnek, csak én nem hagyom, én nem akarok a család része lenni, ha azt akarom, hogy az legyek, menjek haza, de hát persze, hogy nem mondták el, hiszen nem mentem haza...
kicsinyes, gyermeteg duzzogás, érzelmi zsarolás... az a tudatalatti meggyőződés, hogy pont olyan vagyok, mint a nagynéném, akit utál. (amúgy nem vagyok olyan.) a néha elhúzkodott mézesmadzag, hogy érdeklem, hogy érzelmileg elérhető számomra, aztán a menetrendszerű lezárás és támadás.

na ezért van ott köztünk az árok, a partján figyelmeztető tàblákkal: ne menj túl közel, háborús övezet, danger, danger!
és ezért van, hogy ha beszélgetni akarok velük, nem szabad túl sokat megmutatni magamból, vagy úgy csomagolni, hogy az inkább legyen valami semleges. (de a legbiztosabb minimálra venni.) franc akarja újra átélni azt a zsigeri elutasítást.
a kommunikáció kész aknamező, és így is rohadtul mindig ugyanaz a vége hosszútávon: valamire rálépek, felrobban.

na, vajon honnan származtatható a 'nem vagyok elég jó'? a sok szorongás? mai napig nem vagyok elég jó, és soha, soha se fogják megbocsátani nekem.

és nem vagyok a rendszer része, hiába csiszoltak egész életemben smirglivel, estek nekem vésővel, az istennek se passzolok a képbe. voltam, persze, de igazán akkor se stimmeltem.

a rendszer, az a vallás, az egyszerű élet, az ő életük. vezérfonal, keret, mindenre ad választ. ott mindegy, milyen vagy, ha hiszed és csinálod. ott mindenre egy válasz van, ott mindenre találni szabályt. ott nem kell magadon dolgoznod, se szembenézned.
hát szerintem a vallásos közösségek manapság a sérült, gyenge emberek gyűjtőhelyei. tárt karokkal várnak bárkit, aki máshol életképtelen. (nem, nem állítom, hogy mindenki ilyen és hogy nincs értelme vagy rengeteg jó oldala. csak az én életemben ebből a szemszögből van jelen, és nem tudom, lesz-e még valaha másképp. vörös posztó, elvárás, az én megerőszakolási kísérletem.)

én nem akarom, hogy mindegy legyen, ki vagyok, milyen vagyok, és nekem se mindegy, a mások kicsodák, milyenek. én határokat akarok, én válogatni szeretnék, én meg szeretném találni önmagam és azokat, akik hasonszőrűek. én szabad akaratot szeretnék és választási lehetőséget. én saját életet szeretnék, amiben azért érzem jól magam, mert önazonos.
én nem akarom szégyellni magam ezek miatt.

rohadt nehéz ám ebből jól kijönni. rohadtul nem látom, hogy írjam felül stabilan a 20 buborékban töltött év tapasztalatait, mintáit,
hogy vetkőzzem le a szorongást, amit egyfelől a hozzám való viszonyulásuk okozott, másfelől az ő szorongásaikat is eltanultam (volt nekik bőven.).

néha azt hiszem, tök jól megy, már vagy nyolcadik éve dolgozom rajta szakmai segítséggel is (hellyel-közzel) - bár már pici koromtól tart a munka, azt hiszem, én már gyerekként próbáltam ebből menekülni (csak sajnos rossz irányba), én végig tudtam, hogy valami baj van (csak akkor még azt hittem, csak velem)...
(most attól tekintsünk el, hogy pont az volt a baj, hogy meggyőződésemmé tették, hogy baj van velem. mert egyben ez volt a változtatni akarás mozgató ereje is. és hát valóban baj is volt már velem, szociális készségek, énhatárok, érzelemkezelés, mindenfélék terén... addig sulykolták, hogy nem vagyok elég jó, míg igaz lett, csak más értelemben.)

néha meg úgy látom, még mindig ott vagyok, ahol a part szakad, még mindig nagyon távol egy normális, működő nádjától... tele szorongással, önbizalomhiánnyal, káros beidegződésekkel és hiedelmekkel, betegen.

mindannyiunkban él egy gyermeki én. a bennem élő kislány pedig örökké sebzett marad, az ilyesfajta szülői hibák csak megbocsáthatók, de jóvá nem tehetők. azt a hiányt, azt az űrt, a szeretetét, elfogadásét, biztonságét már nem lehet betölteni soha semmivel. ez a kislány örökké sóvárogni fog, hiába simogatom rendre a buksiját vigasztalólag.

ez a kislány menekült az utána hajintott seprű elől, alig tudott a wcre ülni, úgy elvesszőzték büntetésül, a kezét szurkálta tűvel titokban kitudja miért, sírva kapaszkodott a padba másodikban, mikor az osztálytársa táncolni hívta farsangkor, mert ő nem tud táncolni és akkor ő nem megy, nem merte bevallani otthon a matek kettest harmadikban, mert ő jótanuló, zokogott, mikor kötélmászást kellett volna tanulnia, félt az idegenektől, csikorgatta a fogát álmában és szomorkodott, mert nem mehetett el a barátnőjével művésztáborba.

ez a kislány pedig biztosan nem szolgált rá ennyi szorongásra és elutasításra, büntetésre.

persze volt millió dolog, ami meg jó volt, amit megadtak, csak ugye attól még a legszükségesebbeket meg nem. a sok jóval ki lehet törölni, ha pont a fontos alapok hibádzottak.

szóval csesződjenek meg, amiért ezt tették velem (akkor is, ha nem tehetnek róla), és amiért én hiába dolgozom rajta, még mindig csak itt tartok, még mindig csak ennyire megy.

no de persze nem lehet örökké haragudni, tudom én, ez van, ezzel kell kezdeni valamit, kihozni belőle a legjobbat, felnőtt vagyok, már az én felelősségem.
csak az elfogadás és a megbocsátás kutya nehéz dolgok, főleg, ha megvillan a távolság a viselkedésem és aközött, ahogy viselkedni szeretnék, és szembesülök vele, hogy bárhogy próbálom, ez még mindig túl nagy. és akkor megint tehetetlen leszek és dühös.

franc, hogy tanulhatom meg felnőttként a kommunikációt, az önérvényesítést, az érzelmek kezelését, a... csupa olyat, ami nélkül bajosan lehet boldogulni az életben. minek ide másodállás, továbbképzés, így is egy életre elég csinálnivalóm akad.

ja, hogy ez nem megy így, mert attól még élni kell? ja, hát bocs, akkor is ez van.

néha nehéz. amúgy most pont nem.