az nyaralásrul vol.1

szóval az első kettecskén töltött ottalvós nyaralás pipa. és aww. meg minden.

úgy kezdődött, hogy átaludtuk az ébresztőt. nagyon messzire kellett menni, a vendéglátóink még azon törpöltek mailben, hogy ha tíz előtt érünk oda, bepakolhatunk az irodába, mi meg _átaludtuk_az_ébresztőt_.
kb akkor keltünk, mikorra gondoltunk odaérni.
és még muszáj volt beugrani anyóshoz valami papírral. oké.

sebaj, a lényeg, hogy már együtt vagyunk, kapkodás nuku.

sima utunk volt, sok nevetéssel és jó zenékkel, csuda tájakon, kvzós, a csomagtartón ülve szendvicsgyártós közjátékokkal.

közben el is döntöttük, hogy húzzunk rá mégiscsak plusz egy éjjelt, ha lehet.

és képzeljétek, lehetett, demázli!

amúgy is hihetetlen kedvesek és segítőkészek voltak, el se tudom mondani, milyen jólesett. kb vip-ként voltunk kezelve végig, szabad járással, xtra figyelemmel.

előre kaptunk mobilszámot, hogy akár munkaidő után is keressük őket (amire végül nem volt szükség), egyből megpakoltak egy rakás prospektussal, térképpel és mindenféle helyismeretes tippel, mit nézzünk meg, hol együnk, mikor nyit a bolt, merre,
hol kell csöngetni esténként, ha kimaradnánk, de nyugodtan, de bármikor,

no és olyan szobát kaptunk, hogy nincsenek szavak.

ha ez szálloda lett volna, sokszortízezerbe fájt volna, az tuti.

egy várban laktunk amúgy, korhű berendezéssel, trükkösen leválasztott, álmennyezetes, gyönyörűen kialakított fürdővel-wcvel.

annyi csak, hogy az ágyakat össze kellett tolni, mert ennyire hirtelen már csak ilyen szoba jutott. de hiába, úgy se értek össze a támláktól rendesen, volt nagy röhögés a fárasztó bútortologatás után.
egymásnak ellentétes irányban aludtunk, hogy közben végig romin fogta a lábam - ne kérdezzétek, így volt a legösszeérősebb.

kiderült aztán, hogy pláne felesleges volt átrendezni a fél szobát,
ugyanis a pasi magasabb, mint amilyen hosszú egy korabeli ágy,
aminek mozdíthatatlan masszív támlái vannak ugye.

egyből borzalmatosan megfájdította a derekát a kifacsart pózokban, másnap ráerőltettünk,
na, onnantól rozzant bácsi üzemmódban nyűglődött szegénykém,
se szexelni, se komolyabban kirándulni nem tudtunk, még a lépcsőzésnél is sziszegett sokszor... hősiesen végigtolta az egészet, de gondolhatjátok.

a továbbiakban egy komódból lenyitható titkos pótágyon aludt, de már mindegy volt sajna.

harmadnaptól meg én is bicegtem hozzá. szóval nyaraltak a nyugdíjasok.
vicci volt.

welcome home

ugyanazon a padon egy kvval, ahol múlt kedd este újcsajjal hesszeltünk egy-egy sörrel (ilyet sosenem szoktunk), meg aztán a másik felemen evett-ivott a pasi is, jólevegőn, nyaralásos előhangként. most is jó, ahogy velük.


azt hittem akkor, hogy hideg lesz, újcsaj próbált megnyugtatni és megguglizta nekem az ottani várható időjárást - majd együttérzően kinevetett, hogy kapufa, oda aztán mégtrébb időt mondanak.

készültem is mindenféle plusz pulcsikkal, hiszen fàzós fajta vagyok.

nagyon szép időnk lett végül, így egyszem "biztonsági tartalék" kisgatyában és kisruhában toltam le a négy napot (és az egyet még a pasinál utána), szigorúan bikinifölsőkben, a nacihoz a két haspólómat variálva. szóval a táskám tartalmának nagyrészét pont elő se vettem.
sebaj.
kaptam azért az ívet a pasitól, mikor már az induláskor útbaejtett anyukájánál elő kellett túrni a rövidnadrágot, hogy àtvehessem, hát nyár van, hogy gondoltam én a tűző napon, kocsiban ezt a hosszúgatya dolgot... szerintem örüljön, hogy nem az autópályán jutott eszembe.

a rövidgatyát majdnem be se tettem amúgy...
mindig tegyetek be rövidgatyát.


no és a múlt keddről még azt kell tudni, hogy kicsit bűntudatom volt, hogy én még akkor cuccolok össze, mikor a pasi a kanapénkon vár - úgyis, hogy kapott kakaóscsigát meg citromos majdnemsört, és jóltartottan szundított is egyet,

de ez rögvest elpárolgott, mikor kiderült, hogy az estét random egy tűzoltóságon töltjük, ahol másfél órát sztoriznak az exkolegáival.

ott már nagyon nyaraltunk tulajdonképpen.

közben végig azon gondolkodtam, hogy hát én hat évig járkáltam el ezek előtt a kapuk előtt, és mindig jelentőségteljesen megbámultam, hogy ú,
és most meg tök legiten itt vagyok mögöttük,
az akkor még egyáltalán nem ismert pasimmal,
és ki gondolta volna.

senkise.

ugyanis a pasi akkor kb végig ott dolgozott àm két utcára az otthonomtól, és ugyanarra a piacra jártunk, és ugyanabba a pékségbe is,
és az egész valahol defuri.


szóval a poszt tanulsága az, hogy csuda dolgokat hozhat az élet, meg hogy mindig pakoljatok rövidgatyát. (és nyáron melltartó helyett sokkal jobb a bikinifelső, amúgy.)

napi konyhatündér

tegnap ugye a pasi koràn lelépett, egyből volt ezer dolga. én meg nem csak írtam, hogy mit kéne, de szuperügyesen meg is csináltam: emberi formàt öltöttem, pakoltam, mostam mindent, hajtogattam, teregettem, bevásáltam, főztem...

kinéztem egy 'nyári zöldséges húskenyér' néven futó egybefasírtot. odáig még oké volt, hogy átvariáltam, aztán megint, mert a hozzá képzelt görögsalátából is végül krumplifőzelék lett... (nem fogok ide is venni egy üveg drága olivaolajat csak ezért, két háztartás átka.)
még az is csak egy röhögést ért, hogy ilyenkor mindig szikkadt az összes pékáru a boltban, kivéve most. (a zsömle konkrétan meleg volt, annyira friss.)

no de arra nem voltam felkészülve, hogy beleégetem a tepsibe, ha követem a recept utasításait és először nagy lángon...

oké, még jó, hogy zárt ajtók mögött, nyitott ablaknál füstölt el, áldottam az eszem. az első pánik után rájöttem, hogy igazán a szaftja égett, a fasírt menthető, barkàcsmódszerekkel átoperáltam a gáztepsibe, sütőpapírra, hurrá.

igen ám, csakhogy a gáztepsi fogta magát, és azon egy lendülettel, ahogy betoltam, megugrott és beszorult a sütőbe, mozdíthatatlanul. elképzelésem sincs, mitől, hogyan, életemben még csak nem is hallottam ilyet, mindenesetre akkor jött csak az igazi pánik...

guggoltam a forró sütő előtt az amúgy is ezer fokban, rángattam, csavargattam, húztam-vontam, semmi. kétségbeesetten hívkodtam az elérhetetlen pasit, végül anyámék nyugtattak meg, hogy vanilyen (mi az, hogy vanilyen, nekem ilyen ne legyen), nem rontottam el semmit, folytassam ezt, vagy vegyem ki a fasírtot, és majd a pasi megoldja a többit, ha hazaér, vagy süssem mostmár végig, aztán lásd előbbi.

hát gyerekek, leírhatatlan húszperces trip volt,
mire egyszercsak az egyik szög bevált és a tepsi engedett, épp csak nem sírtam el magam. (lehet, el kellett volna, ha úgy könnyebb.)

brrr.


így esett, hogy a főzelék még felénél járt, mire befutott a farkaséhes kicsim (így hívom újabban, életem), én meg az "egyszerű, könnyű, kényelmes, jó lesz" receptválasztás miatt kétszer kaptam szívbajt.

legalább végül finom lett. tényleg. melegen ajánlom minden fasírt random zöldséggel turbózását, pl kápia, paradicsom, répa, de el tudom képzelni szinte bármivel.
(nem is értem, mi volt ez a sok bonyodalom, olyan kis egyszerűen nagyszerű az ötlet. és igen, répa, és eskü finom belekockázva, bazsalikommal.)

(de azért a tápláló-gondoskodó női szerepkörtől továbbra is fázom.

hogy én? hogy ezt? magabiztosan? mindig?

ja, hogy egyszer voltam már rendes háziasszony? nehéz hinni az emlékeimnek... vajon anno hogy'?!)



#nemunatkoztam
#gyorsanvalamifinomataha

szex méltányossági alapon

este tulajdonképpen az volt, csak, hogy befogjam a számat. (bevált, már tudniillik hogy szeretve érezzem magam...) mi vagyunk az egyetlen pár szerintem, akik egyszer sem csinálták a nyaralásuk alatt. a legszexuálisabb dolgunk egy közös zuhanyzás, meg egy tárlatvezetés közbeni seggfogdosás egy szűk lépcsősoron, asszem, amit fel tudunk mutatni...

cserébe tegnap világlátott óvszerrel csináltuk, mert az előzetes szándék azért megvolt.

a helyzet változatlan

valahol tök szomorú, hogy amint hazaértünk, rámszakadt ugyanaz a minden.

abban az értelemben, hogy este képtelen voltam elaludni, annyira szorongtam. akkor még próbáltam a koffeinre fogni, no de tegnap csak egyetlen kvt ittam, azt is reggel, mégis ugyanúgy éreztem, teljes befeszülés, stresszállapot level millió, szinte remegve, ugrásra készen feküdni nembuli. és ez már a nap nagyrészében is ott figyelt, most is totál kész vagyok ugyanúgy...

hát így. konkrétan rettegek, konkrétan (gondolom) mindentől.

hogy öreg vagyok, hogy megcsúnyulok, hogy sose kellek majd feleségnek, hogy sose leszek többé biztonságban, hogy mindig egy paraszthajszálon fog múlni csak az egész. hogy mindent örökre elrontottam.

haha.

sztenderd hülyeségek.

hogy mindent nekem kell, felnőttként, de az nekem nem megy, én nem tudom egyedül játszani az életkét...

no jó, engedjük el, gondoltam - lófaszkát, gondolták a szorongásaim. és azóta is ezen vitatkozunk.

fú.

(a pasi is ugyanígy járt a sajátjaival, két szorongáskupac beszélgetni próbál, mi az.)

megjöttem

a kedd végignyifogása után azért csak beindultak a dolgok, mondjuk úgy, hogy újcsaj hazaért és összerántott, meg jött át értem a pasi,
és nagyjából onnantól telefonstop.

nem teljesen tudatosan, bár már első este megfogalmaztam a srácnak is, mikor fröccsözgettünk egy parti helyen, hogy nem vagyok kíváncsi a politikára, a hírekre, az otthoni gondokra, tudom, hogy sok szarság meg pörögnivaló van és az élet gyakran fos,
de én most nyaralok,

és nincs az az isten, hogy mindezt beengedjem a nyaralásomba, a nyaralásunkba, ide ne jöjjenek utánunk zavarogni a bosszúságok.
(és azonnal tegye el a telefonját, mi az, hogy itt ülünk kettesben, ő meg közben a netet akarja nyomkodni pihenés címén, mégilyet.)

szóval se fész, se chat, se blogok, híroldalak, csak térkép meg helyi infókra guglizás.

és úristen, de jó volt így, kiszakadni!
egy szusszanásnyi ténylegszabadság.


persze rádió szólt, a kocsiban is, helyeken is, meg volt tv, meg a pasi nem bírta szkippelni, és melóügyben is hívták, stb... mégis, könnyedebb volt sokkal.
(egy ideális világban nem lenne tv egyetlen hálóban sem, szerintem. fanatikusnak-e számítok. e.)

annyi, hogy most semennyire sem vagyok képben, és visszarázódni se ma szeretnék még, inkább főzni kéne, mosni, a fürdőben szöszölni, utána meg, remélem, hazaér a pasi a rohangászásból,
szóval holnap.

reménykedésekbe'

na, most, hogy hatszázezer poszt megírásával tudatosítottam és strukturáltam a nyomoromat a kis fejemben, és megbocsátottam magamnak a mai vergődést,
remélem, használ is.
(vagy tényleg őszintén megbocsátom magamnak, ha nem.)
azt is, hogy a pasi meg megbocsátja, hogy még nem leszek összekészülve, mire jön kitudjamikor, mert igazából semmi kedvem nélküle utánanézni a lehetőségeknek se.

legalább egy kiló isteni kajszi barackom már van, meg látom, milyen ruhákat szeretnék csomagolni, pl előző, ezek annyira én vagyok, halál egyszerűek, letisztultak, kényelmesek... (és mennek a hajamhoz.)

most meg beülök egy kád habos vízbe, és leszarom, tudom-e élvezni.


#ahelyeshozzáállás
#azértelmezhetetlenvergődéshez

cserébe itt egy homályos kép

arról, hogyan néz ki a harminc éves nádja haspólóban. (pont úgy, mint mások.) (nagyon megérős volt megvenni, imádom mindennel, tiszta második kamaszkor...)

summa

oké, elfáradtam és nem tudtam kipihenni.
az evészavarom is dübörög. ez és a frontok szétszednek fizikálisan, a családozós+mileszvelem bizonytalanságok lelkileg.

emiatt (mondjuk, hogy emiatt) képtelen vagyok elérni, hogy lelazuljak és élvezzem ezt a napot, betonkemény görcs van a gyomrom helyén és őrjítően zizeg a fejemben a rengeteg "kell", illetve inkább "kéne".

minden, azonnal, meg még több is, különben... nem tudom ám, mi lesz különben.
közben undorítónak, koszosnak és életképtelen torz nyomoroncnak érzem magamat, csak hogy szebb, jobb, könnyebb lehessen a napom, állandó sírhatnékkal és legszívesebben megszűnnék, ha elmulasztani nem tudom. pedig amúgy meg dehogy, hisz szeretek élni, nagyon. és haragszom mindenki másra is, magamra is, fogalmam sincs, miért, tiszta wtf tudatállapot, qrvára fogalmam sincs, mit kezdjek vele, hol kezdjem, egész nap igyekszem jobbítani, elmulasztani, mint látjuk, nem sok sikerrel.

ez a nap konkrétan katasztrófa, úgy peregnek el a percek, hogy semmi hasznuk, komolyan. képtelen vagyok visszaszerezni a kontrollált felnőttnádját, aki vagy csinál valamit, vagy pihen, de bármelyik is, azt rendesen, pánikolós masszív öngyűlölet nélkül.


igazából ennyi.
#faszkivanmagammalma

pedig

amúgy itt ez a rengeteg szupi dolog, amik simogatják az ember lelkét.

vasárnap is, sokáig alvás, a pasival közös reggelikvzás, hogy üvöltettük a józenéket a kocsiban, hogy együtt választottunk sapit a kislányának a boltban,

hogy egy üccsi fölött beszélgettünk fürtössel, végre,

hogy utána vidékre kocsikáztunk a pasival és volt kézenfogva andalgás a parton cipőt a kezünkben lóbálva, vízbe gázolva, meg nevetgélés, meg beszélgetés, meg elvitt étterembe és vacsiztunk egy jót, és meghívott egy lagziba,
és utána birkóztunk meg bohóckodtunk otthon, meg néztünk jófilmet meg stb, egy közös szabad délután, végre, értitek,

hétfőn is ugyanez a reggeli pasis rutin,

meg hogy hazaértem és váratlanul otthon volt cuki és pont a szülinapján, és akkor nyilván ünnepelni kellett, élménybeszámolt, míg kvztam a parkban,
elvittem a szokásos nézgelődős boltkörre meg mekizni,
kapott tőlem szülinapi gyertyát is, amivel hülyültünk, az ünnepi hambijába szúrta, meg hasonló jó fotók születtek,

aztán hívott a pasi, hogy ráérek-e mégis, úgyhogy ezután toltunk egy kis közös csemperagasztó kapirgálást kettesben,
még visszarohantam cukinak segíteni cipekedni (amiről az uccsó percben kiderült, hogy mégse kell, de ettől telintsünk el, ő hálás volt én meg jófej, haha, win-win),
lemostam magamról a port meg izzadtságot, így tök tisztán járhattam meg a pszit,

utána csak kicsit áztam meg és elaludtam újcsajt hazavárva,
de aztán miután fölébredtem, meghívott egy sajtburgermenüre és vele is mászkáltunk és beszélgettünk sokat.

szóval ez nagyvonalakban csak, mind jóság volt, meg kaland, meg áradt a szeretet,

aztán mégis elfáradtam benne, mintha nem számítana inkább pihenésnek a nagyja, értitek...


eddig ezzel telt a szabim, a ma délelőttöm pedig végtelen bamba zombulás, kb csak olvastam meg írtam meg toltam egy kései reggelit, pár jó számot hallgatva,
de még annyira aludnék,
aludnék legszívesebben egész nap...

tiszta nyüssz vagyok és tiszta csinálósstressz,
pedig, ahogy látjuk, aktuálisan kb mindenjó,
és olyan sok dolog azért mára sincsen.

(csak tán veszek valami gyümit, kb összerakom a ruhákat, stb, virágot locsolok, fürdős kört ejtek meg, esetleg még egy kv, mert nem kéne aludni, olvasok kicsit az úticélról, sétálok a szél ellenére és hopp, itt is értem a szupernyűgös pasi.)

csak az aktualitásokra kéne koncentrálni, nem a nyűgjeimre úgy általában. és majd ha magamat is, akkor utána a pasit is kirángatom ebből a nagy megfeszülésből, és remélem, minden jó lesz.

jelenleg

abszolúte szétvagyok. (nem magamhoz képest úgy általában, hanem az elképzeléseimhez képest, mondjuk.)

holnap reggel nyaralunk, ma még kb belül sírva kellett hívnom anyámat, hogy akkor hol van a pénzem, ugyan,
mert onnantól, hogy megállapodtunk, értelemszerűen számonkérhető, nem pedig ajándékpénz, alamizsna, stb,
persze nem így mondtam, de annyira tudtam, hogy ez lesz és annyira gyűlölöm érte ilyenkor.

tudom, felnőtt ember keresse meg magának a pénzt, de most lépjünk túl.


a pasi a napokban totál kihajtotta magát, a csúcs, hogy tegnap reggel öttől hajnali négyig volt talpon, hajnalba nyúlóan dolgozott a lakáson, ma reggel meg újra kelt, ment tovább,
ezt ő se, senki se tudja a végtelenségig tolni, közben kánikula is volt, stb,

már előre borítékolható, hogy átalussza a nyaralást, de legalábbis átzombulja-bambulja, vagy megfeszülve próbál ébren és aktívan "nyaralni",

ez se lesz minőségi közös idő, pedig hogy vártam,

és még azt se mondhatom, hogy nem értem meg, miért és milyen állapotban van,
mert teljesen érthető és logikus.

mert haladni kell, dolgozni is kell, gyerekezni is kell, és akkor még mellette nyaralni is... kell.

szuperjó, tényleg.


én is azt éltem meg a napokban, hogy képtelen vagyok ennyifele szakadni, mindenkivel lenni, mindenkire figyelni, egyszerűen hiába érzékelem az igényeket és érzem szükségét a jelenlétnek és vágyom is rá,

ennél jobban nem megy,
és igazából így is elegem van, mert fáradt vagyok,
mert velem, az én igényeimmel, hogy kicsit semmittegyek, csak úgy lógjak a pasimmal vagy egyedül, szabadon, mi lesz így.

szeretnék tényleg napokig úgy tenni, ahogy ma is: kikapcsolódni a picsába mindenből és tényleg az égvilágon semmit se csinálni, sehova se menni, csak enni, inni, aludni és dögleni.

közben ma se lehet, mert pakolni kéne meg utánanézni, egyáltalán hova a frászba megyünk,
mit lehet ott csinálni,
főleg ilyen fos hidegben.
és akkor a semmittevés se pihentet, mert azon kattogok, jajj, helyette-utána mennyi mindent kéne. be vagyok feszülve én is teljesen.


annyira kéne vissza az egyensúlyom,
dolgozom rajta,
hátha ma tényleg.


kb folyamatos sírhatnékom és gyomorgörcsöm van megint, és minden, de minden gondom egyszerre nyomaszt és nem tudok elvonatkoztatni és pfff.



#innenszépkikapcsolnitényleg

szóval a rosszról

azt hiszem, főleg ez a családos dolog. ez bőven elegendő magàban is, hogy szanaszét legyek.

persze attól, hogy pár hónapja járok a pszihez, ez még mindig lófaszka, ez önmagában nem teszi semmissé az indokot, a betegségemet.

a betegségem nem fog megszűnni attól, hogy kicsit foglalkoztunk vele,
se, hogy határvonalat húzok a családdal való csatározásban,
ó, dehogy.

nagyon is ugyanaz van - egy önálló betegség, mint problémahalmaz, ami lehet, hogy miattuk lett, de már sajátjogon marad nélkülük is,
már van, és még itt fogja keseríteni a napjaimat ki tudja meddig.

ezt nem oldják meg a baràtok, a blogvilág, ha hirtelen lenne egy mesebeli boldogságos viszonzott rózsaszín köd, nem oldaná meg az se, ha sose többet nem bántana senki, és mostantól csak csupa egészséges, kölcsönös, szeretetteli emberi kapcsolódásban lenne részem.

mert ez valami nagy dolog, ami van.

abszolút tény, hogy van, velem, bennem, és csak a terápiás munka oldja meg, hozzáértő szakemberrel, és az is csak lassan, sokára.


és anyukám drága most elmondta, hogy hát igen, akkor még egy hónap oszt slussz.
szóval újra magunkra maradunk majd, kettecskén ezzel a szupi problémakupaccal nemsoká.

hát, nem mondom, hogy várom, de én aztán ezek után könyörögni nem fogok, megfizetni nem tudom, akkor meg így mi, ugye...

lehet, hogy sosenem lesz jobb, ha így haladok...?



#ötlettelen
#atehetetlenségamifelzabál

hetem - tegnap esti

egész héten nem volt jó, valahogy nem találtam magam meg az egyensúlyom meg úgy semmit... lehet, hogy a családos izék miatt, és Kicsi, meg ugye megjött, meg az idő, meg attól, hogy 12 órázom és nem mindennap, még ez egy teljes állás, úgyhogy a szabi is rám fog férni - ezzel a magyarázattal vigasztalom épp magam. minden rendben, előfordul.

elkezdtem írni egy random dolgok posztot, de asszem, inkább csinálok tételeset, most jobban esne és ritkán szoktam.

vasárnap délután beesett a pasi, hozott felvágottat és sajtot, megvárta, míg hajat mosok és jól belaktunk hideg kajával, volt hagymás cipóm meg zöldségeim, tök jól kitaláltuk. akartunk menni valahova, de elaludt a kanapén, így inkább addig megcsináltam a rakott zöldbabot.
mire elkészült, hazaért újcsaj, kopogott a szeme, tök boldog lett már az illatától is (véletlen elkezdtem szerecsendiót tenni bele, khm, az ízén szerencsére nem érződött, de tényleg nagyon guszta illata lett tőle), úgyhogy megvacsiztunk.
a pasi értetlenül nézett: de hát most ettünk... ennyit számított energiaégetésben a konyhai munka, pont éhes lettem újra, vicces volt.
összecuccoltam ruhát, melós dolgokat, kaját, hagytam újcsajnak másnapra ebédet, átmentünk a pasihoz hesszelni, szexelni, ilyenek.

hétfőn meló, zárt bloghoz kapott meghívó, évfordulós telón cukiskodás, nyaralós szállásnak örülés, összeveszés, kríziselés, fürtössel kríziskezelés, este újcsajjal otthon csak húsz perc dumcsi, máris jött értem a pasi békülni, nagybeszélgettünk, cukultunk.

kedden meló, hajnaltól folyt a vér, pörgött a nap, telefonálós-kukatüzes-türelmetlencsaládos tripek, elfáradtam, este fürtössel világmegváltottunk sokáig, közben pasi csak gyors ventillált egyet a szoliból hívva.

szerdán szüttyögtem, olvasás, pihenés, mászkálás, chat, fürdőszoba, bevásárlás, bogárcsípős-madárkakis túltolt nyüszködések, pasival összekoccanás, este kibékülős gyors tal, amúgy újcsajos édeskettecskén.

csütörtökön reggel újcsaj cuki smsei, hogy meglepicsoki meg elmosogatott, délelőtt is olvasós, pakolós, mosós, chatelős, mászkálós, randomnénivel parkban dumálós izék, aztán sütisütés, főzés, meleg, vizespólós séta, pszi, összecuccolás, mert felszedett a pasi. random anyukájánál gereblyézős este meg szörny rt.

péntek megint meló, a csupa izgi dolog, este majdnem fürtös, de végül otthoni egyedülalvás, hosszabb dumcsi a pasival telen, jajj, ma nem ér majd rá, mert fina, majd kidőlés koszosan, ki se ágyazva, nyűglődve a kitudjamiken, fáradtan.

szombat meló, nem jött a troli, nagykésés, halálnyugi, fürtössel chat a zavarról az erőnkben, további vegetálás, végtelen telefonbámulás olvasás formájában, a pasi írta, ha lesz kedv, mégis várjam haza szeretettel este nála.

lett.
most megyek, emberi formát kell még öltenem, aztán kinéz nekem egy bealvás, asszem.



[vegyük észre, hogy igen hamar rájöttem, nincs tere a részleteknek, csak a nagyvonalaknak...

a végén amúgy hazaért, mire feküdtem, és olyan-olyan jó volt így...]

slusszpoén

apám a nyaralásig már nem is jön - mert mint mondta, ó, ő keddenként sose, hisz anyám munkabeosztása, meg a mama.

az egy dolog, hogy én ezt nem tartom számon - nem vagyok részese ugyanis a mindennapjaiknak -, no de anyám tutira nagyon is képben van...

hát, oké, lássuk anyukám, hogyan oldod meg, utalás, kishugom, bármi - ha azt hoznád ki belőle, hogy jajj, akkor menjek haza emiatt, mert hát te ezt elfelejtetted,
hát tudd meg, nem fogok.


(nem mintha olvasnád a blogot, istenments.)

külön vicces, hogy most pont gondoltam menni kicsit, hogy csituljanak a kedélyek, de így megy a franc.

anyámmal beszélve

azért nagyon átjön a sértett duzzogás... csak pechére a múltkor úgy tettem, mintha nem hallanám.

este viszont muszáj volt pénzt kérni a pszire, mert kettőt már én fizettem, és ugye nem szóltak, hogy "over, lányom", de nem is adták...
én meg játszottam, hogy felnőtt emberek vagyunk, korrekten értesítjük egymást a megállapodásban eszközölni kívánt változtatásokról (a dühből elhörgött "tőlünk többé ne számíts semmire", vagy hogy is volt, az nem vehető komolyan szerintem), tehát addig ugyanúgy mehet a pszi is.

apám adott bele kicsit akaratán kívül, mert kellettem neki pénzt felváltani, de annyi nem volt nálam... becsülettel bele is számoltam a különbözetet.

no és anyám azzal tette le most, hogy nagy mártírhangon közölte: "a továbbiakat még átgondoljuk",

és direkt csak ennek a kettőnek az árát küldte, a jövőhetit már nem. holott pontosan tudja, hogy azt még akkor is ki kell csengetni, ha lemondom, így szerződtünk.
és azt is tudja, hogy ha ennek ellenére nem adja, vagy csak visszatartja kicsit, biza elég csúnyán ellehetetlenül a nyaralásom...


a "kedves szüleim" posztot még éjjel fogalmaztam, ma csak finomítottam... ugyanis lelkileg agyonverve feküdtem az ágyban, görccsel a gyomromban, kattogva, újraélve a gyerekkori kiszolgáltatottságot, fenyegetettséget, hogy jajj, haragszik, jajj, mi lesz ebből....
hogy majd direkt betart, megbüntet...
ezért írtam a posztot, egyszerűen nem ment addig az alvás, míg magamban nem rendeztem legalább, hol a lófasz vége (bocsánat).
a melegre fogtam, pedig emiatt (is) volt, csak most látom át, basszus. (nem vagyok formában.)

és tessék. tudom, hogy direkt csinálta, mindig ilyen volt, bosszúálló, hányszor kiderült már...

hívtam is reggel, hogy figyi, azért ez így mi. (szebben, részletesebben, és hogy köszi, és bármikor mondhatja, over, de kérem, hogy időben tegye, ne hozzon kellemetlen helyzetbe, stb.)
"jajj, hát te mondtad, hogy ennyit küldjek, küldtem. ha mondtad volna, hogy többet, annyit kaptál volna..."

ja, persze, hogyne... már miért mondtam volna ennyit, amikor pontosan tudom, hogy picit több, mint ennyi+a kövi hét ára fixen szükséges még?!
és félre se hallhatta, mert emlékszem, részleteztem is tételesen, tudja is, mennyi/alkalom, stb, stb.

próbáltam tisztázni, ki mit mondott, de kötötte az ebet a karóhoz, ő nem érti, én mondtam ennyit, mit kombinálok, magyarázok bele, a zárszót egyenesen tagadta, ő olyat soha.

persze, lehetne félreértés, lehetne fogni a fáradtságra, akármire... de sajnos nem az.

szóval így nőttem fel? ebben?
egész konkrétan még a valóságérzékelésem is be volt támadva? tényleg?

akkor ugyan minek csodálkozunk az állandó kétkedésemen, bizonytalanságomon?

annyira szeretném mondani, hogy tényleg én kombinálok, én zavarodtam össze, én képzelem bele, félreértés, véletlen, tévedés,
...,
bármi más,
csak ne ez legyen tényleg, hogy az anyám ilyen.

(de ott a sztori pl a hátam mögött megtiltott 18. meglepi szülinapomról, ami után szó nélkül elnézte, hogy szenvedek, nekem miért nem... miért találna ki ilyet egy exosztálytársam? miért hazudna ilyet bárki utólag, mikor már rég nem számít, már egyetemre járunk, marhára semmi érdeke?
és az emlékek általánosból: "anyukád itthon van? akkor inkább nem megyek be...",
meg alsóból, hogy titokban ollóval szurkálom a tenyerem...
ilyet szerintem gyerek ok nélkül nem csinál...
meg ahogy a pszi mondja mindig: maga valamitől csak 'beteg' lett...
de nem tudom, nem tudom elhinni teljesen, hogy tényleg, dühösen állítom, de aztán a végére megkérdőjelezem.)


nyilván mondta, hogy jajj, hát mikor is megyünk nyaralni? ó, akkor még elküldi előtte, majd bemegyek érte apámhoz,
látom, hogy ő mindent megtesz,
és különben meg kikéri magának a feltételezést is,
én vagyok az, aki csak akkor megy, ha pénz kell,
énrám nem lehet számítani,
én voltam képes most is ezt megtenni velük,
én nem vagyok hajlandó eleget tenni a család iránti kötelességeimnek,...

itt beleszóltam, hogy állj, mi, és érvelni kezdtem,
... de hogy igenis, különben ott ülnék a mama ágya mellett, amikor csak lehet,
újabb érvek tőlem,
... de és ő ezt nem hallgatja tovább, különben is neki most dolgoznia kell.

pont, letette.



visszahívtam, hogy azért ezt jó lenne tisztázni majd.
délután hívott nagy édibédi ártatlan hangon, de akkor meg már nekem nem volt kedvem, agyam ehhez...



valahogy mindig addig csűri, tagadja értetlenül, bizonygatja, ő nem is érti, nem úgy gondolta, nem úgy értette, nem pont így mondta, tudom, hogy ők múltkor is, meg mennyi mindent, annak ellenére, hogy, és én nem, ...,
hogy logikusnak tűnik elszégyellni magam inkább a tévedésemért.
tök mindegy,  mit vélek tudni, egyszerűen meggyőzöm magam, hogy nem is úgy, nem is annyira, csak dühömben, dacból, én, túlreagálom, szűrőn át nézem, sarkítom, belemagyarázok, ...,
féligazságok, elkent élek, máris elvész a kapaszkodóm, magam se tudom már, mire is gondoltam, mire alapoztam, mit is akartam és miért.

annyira nehéz sokszor megfogalmazni, mi volt a gond egy-egy beszélgetéssel, homályos rossz érzés marad csak utána, megfoghatatlanul.

akkor most ezt hívják passzív agressziónak esetleg?
ahhoz nem értek.
csak mert valami nehezen tetten érhető dolog határozottan történik ilyenkor, valamit akkor is csinál, ha nem látom át semennyire.



#agyrém
#vagybeleképzeltrémek


mi van, ha tényleg én képzelem csak ezeket a dolgait ilyenkor, mert haragszom?
(és mi van, ha nem, ugye.)



[igen, egy felelős felnőtt rögtön hét elején nyíltan lekommunikálta volna az egészet,
de nekem ez nem megy, belezavarodok, átváltok a szüleivel harcoló dühös gyerekbe, a végére pont ez lesz az aduász ellenem, számomra is magam ellen, semmi értelme. meg kell tanulnom, és egyszer stabilan be kéne látnom magam előtt is, hogy ők tényleg ennyire ilyenek,
hogy ez a valóság, és hogy nem oké.
(mert nem az, ugye?

-látjátok? még most is, pontosan így, kényszeresen megkérdőjelezem az egészet, erről beszélek, még egy poszton belül is, hát még élesben., ha szembekerülünk.)]

rákontra

a mostani kvm mellé meg valami nagyformátumú csalási ügyről hallottam részleteket - úgy érdekelne,
csak egyrészt rohannom kellett vissza, másrészt addig jó, míg ebből kimarad az ember, kishal, nagytó, a zavarosba jobb nem betévedni még infók terén se.

de nem a takarítók szintjén beszélték, higyjétek el.


#izgalmak
#mindenholizgalmakkérem




(fontosnak tartom még updatelni, hogy nem érinti a mi intézményünket, mielőtt félreértenétek itt nekem.)

such izgalmak

múltkor egy csávó hívogatott a melóban, hogy van egy xtárgy a birtokában (sajna muszáj cenzúráznom), és ide irányították vele, és tudok-e valakit, aki tudja, mi az, vagy hogy legalább hol tudhatják.

ez mindig vicci, mert mezei portásként kell betippelnem, milyen keresztkérdéseket érdemes feltenni, hogy körvonalazódjon legalább a terület. (azt hiszitek, könnyű, de néha nagyon nem.)

megszakadtunk, meg mindenki szabin, meg ebédszüneten, meg szanaszét, szóval állandóan visszajött a hívás, közben intézni kellett egy roppant türelmetlen külföldi család kísérését, és pont nem ért rájuk se senki, és azért is telefonálgattam, és a pici gyerekük bujkált a sorompó alatt-mellett-mögött, meg értetlenkedtek, meg még a kuka is kigyulladt.

(mindig féltem, hogy ki fog, nyilván a legjobbkor. ez olyan ezmiez volt így egyszerre, hogy majdnem beblogoltam, csak a többi pörgés miatt draftban kellett hagyni, aztán úgymaradt.)

szerencsére jófej volt, kitartó és türelmes, nagyon drukkoltam, hogy végül sikerrel járjon.

erre ma megjelent.


először nem derült ki, hogy ő ő, csak egy (helyes-korrekt) srác volt, aki xy-hoz jött - aki már amúgy nem dolgozik itt. de, de, ő beszélt is xy-nal, "" szakterületről (stimmt), hogy ma és itt. jól van, mondom, bizti megint nem szóltak, hogy visszajött, vagy csak mint külsős bejön, megteheti, de még sehol.
hívom azért a titkárságot, jópár perc, mire. á, kizárt, már nem dolgozik itt és nagyon máshol is jár...
ööö.

mennyire biztos, hogy xy-nal beszélt? nem lehet, hogy xzs-vel inkább?

jaaa, hát lehet, most így hirtelen már nem is tudja. szóval lehet, hogy random elvétette a nevet, nekünk meg pont van olyan exmunkatársunk, pont ugyanazon a szakterületen?

jaja.
itt azért kellett pár keresztkérdés, tisztáztuk, hogy ó, hát velem beszélt, megvan az ügy, igen, akkor xzs lesz az, na mit is mondott pontosan?
(azt nem, hogy mindig késik, meg amúgy se volt pontos egyeztetés, mert hát tudja fene, milyen kacattal zargatják itten megint a népet...)

újabb kör titkárság, ők hívják mobilon. nem érik el, ki van ott, aki ráér, oké, hívom őt, oké, kis türelmet...

szóval húzódott, egyre kacifántosabb lett, úgyhogy ráértünkben sztoriztunk, hogyan is volt, mi is ez...

végre kijöttek, megnézték, ú, hát ők biztosat nem tudnak mondani, de tippre aztaqrva, csak sajna másik múzeum, közben xzs már úton, pls várja meg, mond majd pontos kontaktot.

hja, xzs, a halállaza-nagyonkésős, sejtjük.

emberünk kiment rágyújtani, megkértem szépen, hogy abba dobja, ahol tényleg van csikktartó, mert ugye mikor hívott is, pont felgyújtották a másikat, nem kéne duplázni.
visszaszólt, hogy nyugalom, tűzoltó, megoldja.
nevettem, de mondta, hogy tényleg...
kontráztam, hogy nekem meg tűzoltófétisem van ... már hogy a párom révén.

voilà, lett is újabb téma, alaposan kitárgyaltuk azt is, míg várakozott. végül meg akartam hívni egy kvra, ha cserébe nekem is hoz (mert idefele nem ittam, a meleg miatt nem aludtam, váltani még nem tudtak volna, a srác meg nagyon szimpi volt, úgy éreztem, belefér), de meghívott ő, aww.

xzs el volt ájulva a tárgytól, valószìnűleg egy kb háromezer éves ritkaságot csodálhattunk meg éppen közelről, ú meg á meg minden.

(imádom, ha a szemem előtt derül ki random behozott tárgyról, hogy történelmi kincs, volt már ilyen, de messze ez a legkiemelkedőbb és a sztorija is ennek a legklasszabb, csak azt se árulhatom el értelemszerűen...)

azonnal telefonált, a srácot máris fogadták a másik múzeumban, sőt, a szakértő személyesen várta elvileg a parkolóban - azért érzitek.


utána még kacsintottam egyet xzsre, mit szól, mit találtam neki, mire visszavetette, hogy "na és én milyen jóképű tűzoltót neked? ugye-ugye?"

hogy kiszúrta már, hogy csillogott a szemem, ejnyeno... (nézni ugye szabad?)
úgy tűnik, konkrétan az aranyszőke hajú, napbarnított, fess tűzoltófiúk a gyengéim.
(ha tudnátok...)


no de nem is ez önmagában, se, hogy olyan jót beszélgettünk, hanem a bonyodalom, izgalom, egybeesések, főleg hogy végre valami értelmes munkahelyi élmény, a bolondok, feszkók meg a szokásos tipikus random dolgok helyett... annyira feldobott, jó érzés, hogy egy ilyennek tanúja és részese lehettem.

meg hát a tárgy maga is aww... láttam valami különlegeset. régen éltem-haltam a történelemért, úgy tűnik, hiába szakítottam vele, némi lelkesedés megmaradt.

imádtam ezt a délelőttöt, na.



#kalandok
#nagyonadta
#fesstűzoltófétis

#hűmeghámegawww

kedves szüleim!

van saját életem, és azt élem. a saját elképzeléseim szerint, azt, amit sikerül kihoznom belőle. nem másokét, nem a tieteket. az időmmel, energiámmal, tulajdonommal én rendelkezem, mindig mindenről szabadon eldönthetem, hol áll a fontossági sorrendemben, és annak megfelelően cselekedhetek.

tehát a saját életem, az igényeim, szükségleteim mindig is elsőbbséget fognak élvezni. magamnak a saját testi-lelki jóllétem lesz a legfontosabb, a felelősségteljes öngondoskodás jegyében:

az, hogy eleget pihenjek, aludjak, ki tudjak kapcsolódni, feltöltődni,
hogy elég időt töltsek a fontos kölcsönös kapcsolataim ápolásával, vagyis a párommal (hisz ha jól alakulnak a dolgaink, ő alkotja majd a családomat, mindenki más pedig "csak" a rokonsàgunk lesz, ha nem jól, akkor valaki más, de mindig is a mindenkori párom), a barátaimmal (akik a választott "családom", a mindennapjaim meghatározó szereplői),
sőt, a munkám is, a céljaim megvalósítása is,
és a saját otthonom ügyei, rendezettsége, még a mosás-főzés-takarítás is,

és csak ezután jön a hozzátok rohangászás, csak ha ezek rendben vannak. (de a ti dolgaitokért, jóllétetekért akkor se leszek felelős, sose.)


ha úgy adódik, és lesz gyerekem, nyilván az ő testi-lelki jóllétéért is én felelek majd, átalakítja a fontossági sorrendet és rendszert - de ez azt is jelenti, hogy ő is "beelőz" majd titeket, nyilván.


ha kell segítség, oké, ha tudok - de a prioritást akkor is én ítélem meg, én látom, tudok-e, belefér-e.

ugyanígy: bármikor mondhatjátok, hogy nem tudtok/akartok pénzt, segítséget adni, nem értek rá, ebben meg nektek van szabad döntési jogotok.


viszont ha adtok, ha segítetek bármit is, akkor se várhatjátok cserébe, hogy ne a saját életem legyen az első,

konkrétan semmi olyat, amit amúgy nem adnék.


ha nem segítetek be többé, elfogadom, hiszen a ti időtökkel, pénzetekkel, energiátokkal ti rendelkeztek.

de ugyanígy az enyémmel meg én.

ígérem, hogy tiszteletben tartom a döntéseiteket, és a kizárólagos döntési jogotokat mindezekben,
viszont ugyanezt természetesen elvárom visszafele is.


ki-ki a saját életéért kell a felelősséget vállalja, deal.




#ámen

univerzum, na

tegnap ugye randa hely, undi pad, bogármarás. de úgy, hogy mintha valami savat köpött volna rám vagy nem is tudom, felhúztam a lábam és tippre közényomhattam ezt az aljas kis valamit, mert 2 folt van, ott, ahol összeér a combom meg a lábamszára, még most is tök ronda és fáj.

na de és utána még jött az, hogy bosszankodtam a pasin, egyfelől jogosan, másfelől erősen indokolatlanul duzzogva.

majd a frissenmosott vadiúj világos felsőmmel nekidőltem egy madárkakinak.

megírtam újcsajnak, hogy röhögjön, meg hogy már nem csodálnám, ha megharapna egy kutya vagy elütne egy kocsi vagy lehánynának...

készségesen biztosított róla, hogy a lehányást vállalja.

aztán miután ügyesen megégettem a kezem a cigivel, gondoltam, mostmár hazamegyek, és biztonsági okokból inkább a fejemre húzott takaró alól fogok beszélgetni újcsajjal...

erre a járda mellett közvetlenül álltak egy harcikutyával és magyaráztak egy csajnak a volánnál, hogy take it easy, ezt meg ezt csinálja és akkor ki tud tolatni (átjött, hogy nem tud kb vezetni, de épp fog),
és nekem centikre a kutyától és a kocsi seggétől vitt az utam,
és egyből megbántam, amit írtam újcsajnak...
tökre láttam lelki szemeim előtt, ahogy rámtolatnak, majd a pániktól-felfordulástól megmakkant kutya még nekem is jön.

persze otthon már nagyon röhögtem,

mert ezek apró mindennapos bosszúságok, amiket máskor fel se vesz az ember, és valamiért nagyon rászorongtam minden faszságra, beleértve teljesen abszurd képzeletbeli dolgokat is,
szóval valami sokkal nagyobb dolgozik a mélyben, amit meg marhára nem tudok kezelni. mit nem tudok kezelni?

ma is szorongok ezerrel, tisztára aktív mindenféle betegséges parám, pánikom, túlműködik a rendszer,

nem nagyon tudom éppen, hogy mi van.


csak azért írom ide, mert már mindenféle állapotaim szerepeltek, ki ne maradjon már pont ez...


#állapotaim

(ja, arról nem is beszélve, hogy tegnap végül alig ettem, ittam, és egy bevásárláson kívül nem csináltam semmi értékelhetőt. olvastam, blogoltam, chateltem, sétáltam, fürdős nagygenerált toltam meg beszélgettem újcsajjal. de ennyi, pont.)

(ja, nem pont, hiszen este a pasi erre kanyarodott hazamenve, hogy megbeszéljük a duzzogásom tárgyát, respect, tényleg.)

Timóka

sógorom lőtte nekem ugye az idei búcsúban, cuki plüss bébipolip.
hagyomány címszóval (meg ha már úgyis cígöltem magammal) kitettem a pultra a melóban. szoktam ilyen mindenféle indokolatlan bizbaszokat, ami épp nálam van, az a tapasztalat, hogy a dolgozók szeretik, ahogy a virágokat is... furcsaság, megállnak, nézegetik, jó értelemben kizökkennek kicsit, el is mosolyodnak..

no de Timóka,
(akinek akkor még nem volt neve, mert oké, hogy random cuki plüss bébipolipokkal rohangálok, no de azért elnevezni nem szoktam őket),
nos ő minden várakozásnál jobban teljesített. szinte mindenkit megállított jártában-keltében, középkorú marcona férfiakat éppúgy, mint a látogató gyerekeket. (mondjuk 10-ből 9-et biztosan.)
eleve már, ahogy jöttek befele: faszom, hétfő van, fujjmár, korán is van, blöe, nyár, meleg, mindenki más szabadságon, nekem meg föl kellett kelni és itt kell rohadni, jajjdefáj az élet, mindenkit és mindent utálok - jéééé, ez mi ez??
úúú...
hát ez aranyos, de honnan, miért, kié?

na, így. a hétfő reggeli utálomavilágot el is felejtődött arra a pár percre. mi ez, ha nem siker? még másnap hazafele is megálltak elköszönni tőle, annyira.
(persze amikor a minisztériumból jöttek, eldugtam, kérem, mi egy komoly hely vagyunk azért.)

két napig teljesìtett szolgálatot mellettem, de képzeljétek, még most is rá-rákérdeznek, hova lett, lesz-e még, pedig három hete is megvan már ennek.

őróla beszélek, szeressétek kicsit ti is, érdemes:

önismétlésekbe'

- a kvmmal csak egy undi padot találtam egy randa helyen, ami árnyékos. aztán kiderült, hogy nem is az, tiszta napfényfolt vagyok, lehet, még a végén bocitarkára égek és észre se veszem.

- fáradt vagyok. folyik a vér. fáj a has. fáj az élet. utóbbin nem tudom, mi fáj, nincs is minek, tényleg. végülis szabadnap van. idő.

- az idő mondjuk nyomaszt, máris késésben érzem magam. nincs is semmi dolog, de persze annyi lenne. mihez kapjak?
most vegyek ki pénzt, vásároljak be, főzzek egy lecsót? sütit is akarnék sütni ám, de most-e?
vagy kommunikáljak emberekkel, amire eddig nem találtam agyat?
vagy legelőször is mossak hajat és csutakoljam le magam, hogy mindenre készen szép legyek és illatos?
vagy menjek inkább haza naptejért, hogy aztán ne zavarjon a sok úvéa-bé folt a blogolásban?
felmossak-e otthon mindenekelőtt, szemetet kivíve, cipőket pakolva,... vagy inkább húzzak el valami szép helyre és tegyek mindenre, amit kéne?
vagy csak feküdjek vissza és nézzek bambán sorozatokat, mert kitérdekel, megtehetem?
csupa gyötrő kérdőjel az egész.
ennyit arról, hogy szabad nap.

- jesszus, annyira nem tudok semmiről semmit.
megnyitok egy cikket, jó. de találok benne 5 másik dolgot, aminek még muszáj utánaolvasni, hogy teljesebb legyen. mondjuk link is van hozzájuk, mondjuk megnyitom. ha mind az 5 jó, azokban is lesz 5 izgi link, az már 5x5 dolog, aminek utána kell olvasni jobban. csupa új érdekes, hasznos, muszájtudnom infó. pedig én csak egy konkrét valamit akartam jobban megtudni, aztán máris kaptam mellé 25 új kérdőjelet. (ha nincs link, az rosszabb, mert úgyis ráguglizok, és akkor úgyse csak egy jó cikket találok kapásból.)
és ez persze szűrt eredmény, mert csomó minden nem jó vagy nem érdekel, vagy érdekelne, de határt húzok, hisz nem férne bele, azokat kiszórom, azokat nem nyitom meg, ez még így is a nagyon célirányos változat.
szóval ha felmerül egy dolog, amit nem tudok, de akarok, fél órán belül eszkalálódik a nemtudásom, és bár azt az egyet megtudtam, kiderült, hogy még minimum 25 dolgot kellene hozzá, szerintem, hogy tényleg értelme legyen. tehát fél óra alatt minuszba hozom magam bármilyen témában.
és így, sorban, mindennel, a pszivel is, az életkémmel, ez az analógia. ahogy a telefonom böngészőjében se tudok 8 alá menni a megnyitott lapokkal, ugyanúgy semmi másban sem, ami érdekel vagy musthave-nek ítélem.

- mire ezt leírtam, megmarta valami a lábam, auccs. nagyon vörös, nagyon fájdalmas. soha többet nem jövök erre a randa helyre az undi padok felé, azt hiszem. inkább állva kvzom, ha minden foglalt. basszus.

ráérzések

szóba került ma fürtössel (a végtelen minden mellett, ami töredéke így is a must have megbeszélendőknek), hogy a "másokra ráérzés".

egyfelől tűpontosan - hogy is mondta? hogy már túlságosan is, néha el se bírja a helyzet? (fene, hogy nem készül jegyzőkönyv vagy hangfelvétel, lehetetlenség memorizàlni ennyit...)

másfelől meg néha teljesen félrevisz egy-egy saját paránk.


és felmerült saját részről az a mostmár többszörös tapasztalat, mikor levágom a másikról, hogy helyzet van, érzelmi igény van - míg mások meg nem.
sőt, még blogoknál is előfordul, hogy tényként kezelek valamit, ami nincs konkrétan leírva, de hát ott áll a sorok között - és mások néznek rám hülyén, hogy ezt honnan szeded, míg én azt nem értem, ők miért nem látják. aztán megkapom mégiscsak a visszaigazolást, hogy biza jól értettem.
állapotokra, lelki körülményekre, és azokból akár elhallgatott történésekre is lehet "tippelni" így tök hatékonyan.

megmondani, mit miért csinál, mond, mond úgy, és hogy van.

és ez fura.

a pszicho mondta: maga csak gondol dolgokat, és azt hiszi, hogy mindenki ugyanígy működik, gondolkodik, és hogy ezeket mindenki tudja, mert magának ez a természetes, de higyje el, nagyon nem.
ezt az "okosságra" mondta, mikor megkérdőjeleztem, viszont erre is ráhúzható.

és akkor az örökös bizonytalanság, hogy hé, ezt csak én látom? hogyhogy csak én? ha csak én, biztos jól?
és a felfedezés, hogy basszus, sokszor tényleg csak én, jól, fura.

a nagy furcsállás - de hát ha egyszer annyira egyértelműnek tűnik, magátólértetődőnek, a többieknek miért nem az??
tényleg nem ez az alap?!

(akkor most hogy várjam el tőlük, hogy megértsenek, észrevegyék, mizu, ha a mások sokkal triviálisabb dolgait se látják?)

meg a dilemmák is, ó hányszor: oké, én ezt látom, már megláttam. no de akkor valamit tenni is kéne, reagálni. a felhívás nem nekem szól, vagy akár nincs is, de ott harsog pl az igény, szükséglet, szükség, mittudomén... most tegyek úgy, mintha nem látnám? tudok úgy tenni? és ha rosszul látom? de ha jól, mások meg sehogy?
most akkor mi legyen?

szóval nem értem én ezt.
egyfajta sajátos érzékenység?
(mondják, hogy a betegség kiélezi.)

nem tévedhetetlen, nem tökéletes, de a véletlennél jóval többször komplexen tűpontos. több pszichótól is, fürtöstől is azt kaptam, hogy pl emiatt jó pszichológus lennék. (a levágásban sokat segít az a fajta értelmező logika is, amivel a világot, az emberi működést látom...)


ugyanígy fürtös is, tudom, hogy látja, kiszúrja ezeket. (meg vannak még mások, belefutok azért...)
odáig nem jutottunk most, hogy neki milyen élmény, de baromi jó érzés, hogy ugyanúgy értelmez dolgokat, mint én, már mielőtt lelőném a poént, vagy kiderülne, hogy úgymond igazunk van.
(legszívesebben mindent csekkoltatnék vele, mérvadó a szava.)

mint mondtam: fura.

#ezmiértnemalap?
#ténylegfuraám



(nem fényezem magam, csak van egy ilyen izé.)

kapcsolatosdi

elmaradt az ünneplés, de nem a balhé miatt. hosszú napunk volt, neki horror, én miattunk buktam ki, ma meg kelni kellett hajnalban...

megegyeztünk, hogy elnapoljuk.

cserébe mindent megbeszéltünk, rendeztünk, megnyugtató felnőtt módon, kifejezetten nyugis, szeretős esténk lett.
(és, furcsa mód egy pihentető, rémálommentes éjszaka...)


szeretnénk nyaralni, még nem voltunk ottalvós-rendesen, és egyre szebben körvonalazódik.
olyan jól jött ki eddig az egész, mindenféle különösebb rágörcsölés nélkül alakul...

egy kósza ötlet, kapott szabit, én is megnéztem, hogyan lenne a legjobb kivenni, kaptam, egybeesik, valamikor akkor valahova 2-3 napra occsóért', ú, szivem, képzeld, pletykálták, hogy tán a melón keresztül lehetne szállás, x vagy y helyen, rákérdezek...
a főnöke úgy startolt rá az egyik szabijára, hogy még nem tudtuk, hol leszünk, csak hogy megyünk, nézett is nagyot az érvelésen.
mikor nemrég engem kérdezgettek a kolegák, lesz-e szabi, megyek-e valahova, még fogalmam se volt...

aztán tegnap pont oda pont tudtak még intézni szobát, ami a szimpibb volt. oké, nincs leokézva, de esélyes.


szóval, ha minden jól megy, nyaralunk is.

hol is kezdjem

oltári összeveszéssel telt a délutánom, dühös voltam, csalódott, elárult... chaten bőgtem fürtösnek, hogy hogy teheti ezt velem a pasi... totális kiborulás, világvége.



aztán reggelre megjött.


ciki-e.

semmi különös

csak egy második évforduló.
olyan hihetetlen.

írtatok

hálás vagyok, olvasgatom őket, valamiért reagálni nem tudok. úgy értem, nem tudom rávenni magam.

fura, hogy tíz éve képtelen vagyok belenyugodni, elfogadni, hogy nem olyan, mondhatni nincs. már hogy szerető családom. miközben én se vagyok olyan, szerintük. és amúgy tényleg nem, csak máshogy, mint gondolják.
bánatok, érthetetlenségek, hesteg.

tanulságszilánkok

- az a benyomásom, hogy mintha összességében jobban menne egy csomó minden. az ilyesfajta krízisek legyűrése. a disztingválás. a magammal való együttérzés. a mások támogatása.

(aztán fene tudja, de pl viszonylag hamar elaludtam utána, és pl fürtösnek sem azért nem mondtam el, mert nem mertem terhelni vele, hanem szabad, önazonos döntést hoztam, hogy most nem hozom be, aztán ha mégis elfajul nagyon, akkor még mindig megkereshetem...)

- egy időben úgy hittem, a nemszeretettség bánt, most már határozottan állítom, ilyenkor a biztonság, mint kielégítetlen alapszükséglet a gyökérok. 

az az ősi alapvető tudás, hogy ha nem szeretnek, nem tartozom oda, bele fogok halni. nem a lelki fájdalomba, hanem tök komolyan és szószerint.

hogy nekem igazából ez a bajom általában, mikor bármilyen módon benyomódik rajtam a piros gomb. hogy konkrétan életveszélyt jelez a rendszerem.

(és akkor erre gyönyörűen rárímel a terápiás elméleti keret, hogy ilyenkor nagyon mély és korai sérülés aktiválódik, hogy gyerek mód, hogy büntető szülő, ezek ilyen sémaizés megközelítések asszem, és de jól megfogják a lényeget...)

- tényleg mindent egyszerre érzek ilyenkor: hogy haragszom magamra, rájuk, ott akarok lenni, de nem is, jogos a részem, jogos a részük, stbstb... mindent. elég pusztító érzések is tudnak jönni, amiket jó nehéz kibekkelni, az van.

- az jól jött ki, hogy ébren voltam, mikor fürtös megkeresett egy help-pel. azt a visszajelzést kaptam reggel, hogy tudtam is neki érdemben segíteni, illetve inkább a beszélgetésünk. (mint ahogy nekem is szokott ő!)

valójában semmi mást nem csináltam, mint elfogadást és együttérzést tanúsítottam, és segítettem kívülről felgöngyölíteni neki, mit és miért érez, együtt gondolkodtunk, emlékeztettem, miket szokott mondani, hogy a saját sztorijában kontextusba tudja helyezni az aktuális helyzetet.

- a beszélgetésünk marha hasznos volt, rájöttem, rajtam mennyit segíthet, ha krízisben megkeresek valakit, aki ugyanígy együttgondolkodik velem. nem megoldani kell helyettem, mint ahogy helyette se kellett, csak kívülről belenyúlni a beszűkült helyzetbe és nem engedni, hogy elvigye az embert, hanem kicsit tágítani a perspektívát. egyszerűen jelen lenni, hallgatni, kérdezni, emlékeztetni, mindenféle elvárás vagy ítélkezés nélkül.
(ez a cél, nyilván nem sikerülhet mindig tökéletesen.)

- megerősített benne, hogy ez működik: hogy csak meg kell érteni, mit miért érzünk, és az ilyen racionális levezetés segít, mert lesz miből kiindulni.
személyes példa:
probléma: összevesztem anyámmal.
következmény: geciszarul vagyok.
na de mi is a valódi probléma?
valódi probléma: nem érzem magam biztonságban.
megoldás: átgondolni, valóban nem vagyok-e biztonságban, mit tehetek, hogy abban legyek...
következmény: ha rájövök, hogy reálisan nézve biztonságban vagyok/ tudok tenni érte egyedül is, máris eltűnik az életveszély-jelzés, tehát megváltoznak az érzelmeim, állapotaim, és egyből sokkal könnyebb.
(fogalmam sincs, mindenre ráhúzható-e ez a logika, vagy csak az én betegségem bizonyos részeire, de hogy működik, az biztos.)

- meg pl arra is rávezetett, hogy a széteséseknek tényleg mindig van egy/több jól beazonosítható oka. akkor is, ha számunkra pont nem logikus, valójában, visszafejtve mindig nagyon is az.
nem olyan nagy rejtély, csak meg kell tanulni elvonatkoztatni a felszíntől és abból a tényből kiindulni, hogy a másik saját aktuális helyzetértelmezése indokolttá teszi a rossz érzéseit.
(lehet, hogy ha velünk történik ez, mi nem buknánk ki rajta. de számára más az értelmezési keret. ha mi is abban az értelmezési keretben látnánk ugyanazt a történést, mi is ugyanígy kibuknánk.
azt hiszem, ennyit kell tudni az empatikus hozzáálláshoz.
számunkra teljesen idegen, látszólag értelmezhetetlen krízishelyzetek mögött is pontosan ugyanazok az univerzális folyamatok állnak, amiket mi is megélünk a saját kríziseinkben, csak le kell hámozni a látszólagos egyéni különbségeket és a konkrét szituvariáns mögé nézni picit, a mélyére, ahol ugyanazokat az alapigényeket és érzelmi szükségleteket és félelmeket találjuk.)
(ezt nem fürtösről írom, hanem már általánosságban filozofálva - drága, magadra ne vedd!)

- most ez lehet, hülyén és öntelten hangzik, de igyekszem olyan lenni, akire lehet barátként számítani. akinek azt mondom: hívhat bármikor, az tényleg hívhat bármikor. nem ígérem, hogy segítek, de azt igen, hogy ott leszek, ha tudok, és megpróbálom azt adni, ami kell.

van még hova fejlődni, de tényleg igyekszem.

az érett, felnőtt nádja

vakarózik odabent a fejemben, mit kezdjen ezzel a mindent elborító öngyűlölettel, pánikkal, szégyennel, halálfélelemmel.

így hajnaltájt, mikor már kezd az is stresszelni, hogy mindjárt hosszúhét, délelőtt főzni kell, a pasival is dejó lenne lenni, pláne most,

ha nem nyugszom meg sürgősen, akkor végigkapkodom a holnapot, vagy végig is alszom, annak is csak én lennék a vesztese...


szorongás a köbön, de baromira nem akartam ezt, ittenkém,
már egészen azt hittem, megúszom.



#sokboldogságotmásodunokatesóésneje

szomorúság

egész délután olvastam és jó korán el tudtam aludni,

de aztán valaki üvöltözött az ablakom alatt, pont valami színes-szagos rossz álom közepén és azóta csak a telefonom nyomogatom köbö, és próbálom nem nézegetni a fotóikat fészbukon.

nagy-nagy szomorúság, hogy én is ott szeretnék lenni, együtt csiniskedni, jókat enni, nagyokat nevetni, hajnalig táncolni,

hogy lehettem ilyen buta, hogy lemondtam, 

miért nem tudok disztingválni,

a családomhoz tartozni,

elérni, hogy elfogadva és szeretve érezzem magam, hisz mindig azt hajtogatják, mennyire szeretnek, mindig számíthatok rájuk,

csak én vagyok velük geci, aki semmit se ad cserébe, nem jelenik meg, kivonja magát, hisztikézik.

meg lehet érteni őket is, a 30 éves csaje nem önfenntartó, férje sincs, hogy az segítse anyagilag legalább, nem tud normális ajándékokat venni, ezért nekik kell kipótolni, nem hajlandó a közös progikban részt venni, elutasít minden értéket, ami a családnak fontos, megígéri, aztán mégse jelenik meg, baszik hazajárni, a többiek fontos eseményeit megünnepelni, stb stb...

a helyükben én is gyűlölném magam, én is azt gondolnám, hogy élősködöm rajtuk,

sőt, nem is kell a feltételes mód.

valójában én magam vagyok a nagybetűs KUDARC.

és képtelen vagyok fixen önfenntartó felnőtt lenni, az istennek se tudom ennyire kontrollálni magam,

és állandóan változnak a rohadt állapotaim, és sehova se tartozom, és egyedül életképtelen vagyok, és baszok változtatni rajta, pedig az én felelősségem, csak sajnálom magam inkább tíz éve.

ha nem kéne többé pénzt adniuk, biztos pont leszarnák, miről mit gondolok, csak nekik sincs, de hát megdögleni csak nem hagyhatnak... ez a rohadt gyerek nem akar felnőni, pedig ideje lenne már régen... bezzeg a kishuga, na, az dolgozik szépen, ha pénzt akar meg építi az életét.

igen, én is látom az ambivalenciát. sőt, érzem is. egy kibaszott nagy, ólmos súly van rajtam, amitől nehéz levegőt venni, hogy mért vagyok ilyen alkalmatlan, hibás szar, miért nem vagyok képes normális ember lenni. miközben tényszerűen tudom, hogy a betegségemről nem tehetek és az csinálja, hogy dolgozom ezerrel a "gyógyításán", hogy ennél gyorsabban (nekem) nem megy.

fogalmam sincs, hogyan ne gyűlöljem és szégyelljem magam, mikor leszek már képes sokpénzt keresni, egyáltalán, stabilan funkcionálni, másokkal egyenértékűvé válni,

lesz-e olyan valaha, ha egy évtizednyi küzdés kevés volt hozzá.

lesz-e olyan valaha, hogy nem bánt, hogy ők sose fognak igazán elfogadni és nemharagudni és úgyszeretni engem.

lesz-e, hogy nem kívánok csodát, hanem megvalósítom végre a megoldásokat...

a napom

nem ezzel tellik, hanem másnapossággal.
tegnap találkoztam egy volt osztálytárssal, akivel ilyen évente egyszer szoktunk, jó későn, és jó sokáig dumáltunk a fogalmamsincsmiről - életről, munkáról, házasságról, gyerekvállalásról, gratulálhattam pl, hogy apuka lesz.
hajnalban értem haza.

(de nem ezért nem mentem az esküvőre, csak hogy tiszta legyen.)

nemsokra rá random hazaesett újcsaj is egy fesztiválozásból.
reggel cukin együtt agonizáltunk,

virágbámulós, padon reggelizős, lassan kvzós tripet kell elképzelni sok vízzel és nyifogással.


hazautazott, én meg ügyesen rájöttem, hogy mindjárt zár a zöldséges, de nyár is van meg időm is hirtelen, főzni kéne valami szezonálisat.
kitaláltam, odaértem, boldog vagyok.


előtte meg a pasi engesztelt ezerrel még a múltkoriért, aminek részeként tegnap délután spontán kiültünk egy fröccsel a Duna partjára. már nagyon-nagyon ránkfért. a hidegért is kárpótolt.
(miezazidő.)
furin éreztem magam, hogy vacsi után eljöttem tőle, szokatlan volt,
rossz is már nekem egy idegen fiúval kettesben bandázni, ahelyett, hogy vele összebújva filmeznénk.

ilyenek.
igyekszem nem pánikolni a családos sztori miatt, több-kevesebb sikerrel.

azért én még

reménykedem. hogy így valahogy túllendülnek ezen. hogy ha a "család és szeretet" egységébe belefért a hugom lottós-rákos húzása, valahogy beleszuszakolják ezt is.

rohadt dolog ez a képmutatás. hogy mindig, minden körülmények között fontosabb boldog és illemtudó basznak látszani, mint például az én valódi jóllétem.


tegnap is, hazahozott reggel a pasi és iszonyat fáradt voltam, így visszafeküdtem aludni. megengedtem magamnak végre, bűntudat nélkül némi pihenést, egy zaklatott hét után.
és közben hívott anyám, és "te alszol? de hát délelőtt van..." - amit félálomban csípőből kikértem magamnak, rám is vágta a telefont egyből.

lehet, hogy nem voltam valami jófej, és a hangnem csak egy dühös, sértett gyereké volt, oké.
később, reggeli és kv után visszahívtam, mondtam, hogy srry érte, de hadd tudjam már én jobban, mikor van szükségem alvásra, és had osszam be a szabadidőmet, és úgy éreztem, számonkér meg ítélkezik, és rosszul esett.
mondta, hogy jajj, ne csináljam már, beleképzelek itt már megint hülyeségeket - de az ember éjjel alszik és nappal van fent, az a normális, ezt mindenki tudja.

pff. (nem túlzok, ez így hangzott el, egy mondaton belül.)

ezen a ponton ismét rávilágítottam, hogy azért ez nem egészen igaz ebben a formában, és milyen szerencse, hogy amikor alvásdeficitje van az embernek, akkor alhat is akár, ha van ráfordítható szabadideje.

mire megkaptam, hogy túlságosan ráérek, azért gondolok ilyeneket, ha rendesen le lennék foglalva, eszembe se jutna.

wtf, na.
szerintem ez gyönyörűen példázza az alaphozzámállást. apám pedig még ennél is durvábban tolja, akármi olyat csinálok, amit szerinte normális ember nem csinál, ugrik rá, tök kiszámíthatatlanul, legszívesebben sose beszélgetnék vele, mert tele van aknákkal az egész.
egyszerűen nem lehet biztosra menni, néha totál semleges dolgokról is kiderül, hogy személyes sértésnek számít és meg is van a baj.


ó, igen, és majd' elfelejtettem: hétfő délután mindketten aludtak egyet, csak a fotelben meg a kanapén. akkor az mi volt?
(ja, hogy nyilván nem az alvással van a baj? hanem velem? a sok harag meg utat talál a mindenféle megmondásokban? jaaaa, hát...)

para.

nem mentem. anyám 2-ből 2x vágta rám a telefont, plusz kishugom is hívott sírva, hogy ezt nem tehetem meg a családdal, aztán ő is rámcsapta a végén.

szóval én lettem a világgecije, aki többé ne számítson rájuk semmiben, legalábbis anyám kimondta a mondat második felét.

szóval ugrott a pszi.
meg úgy minden.

egyedül fogok éhendögleni egy híd alatt, ha beüt bármilyen krach, és a kutyát nem fogja érdekelni.

muszáj.

még apámnak megpedzettem reggel, amolyan tesztjelleggel, mikor elhangzott a "mikor jössz haza" kérdés, hogy jajj, hát nem tudom még, már az is eszembe jutott, hogy esetleg kihagyom az esküvőt, blabla...bla.

hát láttam, hogy torzul az arca, gyorsan le is lépett tőlem, gyanúsan nem is jött erre többet...

na, most hívott, hogy hívta anyámat is, és ki vannak akadva, és meg ne merjem csinálni, mert már ki van fizetve, már muszáj ott lenni, soha többé nem állnának szóba velem a rokonok, ha bármilyen indokkal le találnám mondani, lejáratnám magamat is, őket is, ..., ...

itt szerencsére le tudtam tenni, mert jöttek és fontos dolgoznivalóm akadt.




hát én értem, komolyan, de basszus, pénzt azt ígyis-úgyis adni kell, ezt anyám is megmondta - ugye ment eddig is a morfondírozás, hogy a mamára való tekintettel hogy legyen, és ha meghal addig, akkor csak a szertartásra menjünk, vagy azért a vacsira is. (hát én konkrétan a sehovára szavaztam volna, de állítólag a vacsi még belefér, ha már fizetünk, legalább együnk egy jót.) ha nem hal meg még addig, csak rosszul van, akkor meg állítólag illik megvárni a menyasszonytánc végét is.

nehogymár az legyen az érv, hogy így most stoppolok egy helyet, ahova meghívhattak volna valaki mást, akit így nem tudtak.
mit tudtam én előre, hogy majd ilyen mamás fennforgások lesznek, meg hasonlók...


mindezt úgy, hogy a srác másodunokatesó, a csaj kishugom egyik bffje, itt voltak az eljegyzésen is - de pont meg is állapítottam, hogy az utcán föl nem ismerném őket... a család nagyon jóban van mindőjükkel, mindkét ágon, és nyilván én is lehetnék, ha rendesen hazajárnék, meg templomba, meg a kórusba, meg bálokba. de hát ha egyszer nem járok...

(valójában semmi huzalmam egy ilyen trip után összezárva lenni a családommal meg az ismerőseikkel a pasi nélkül, de a pasi helyét már visszamondtuk, mert nem ér rá.
ez biztosan undok dögség.
de ha egyszer nem?
fáradt vagyok, nyűgös vagyok, pont semmi kapcsolatom a párral se... mehh.)

szóval xtrém "meg ne próbáld" van,
ennyit nem ér az egész, komolyan, még nekem se,
ekkora ribillió kinek kell, hogy aztán majd jól betartsanak érte?

lehet, mégis kényszerlagzizok egyet, pusztán gyávaságból...

juhú.

nemrég a fiúk visszakísértek hozzám egy láthatóanturistát, aki cseppet sem zavartatta magát,

simán besétált a hátam mögött,

és én simán nem vettem észre, még akkor se, mikor már kifele kísérték, csak mikor megjöttek.

amellett, hogy rettentő kínos

(és remélem, ritka),

mostantól abból kell kiindulnom, hogy a koncentrációs képességem nem volt hajlandó reggel kelni velem. 

(vagy tüntetőleg kocsiszínbe ment az elromlott metróval, ki tudja...)

vidám munkanapnak nézünk elébe, sallalaaa...

hiteles információk a ...t

este beszéltem anyámmal legutóbb: hát, a mama picit evett, de kb ugyanúgy van.
az előbb apámmal: a mama? már eszik-iszik, tök jól van. megkérdeztük, milye fáj, miért jajjgat,
azt mondta: semmi, a jajjgatás csak egy szokás.
szószerint: ez csak egy szokás.


w.t.f.


most akkor ennyi sírás, gyomorgörcs, utolsó kenet, rákészülés és búcsúzás után már nem tudom értelmezni a helyzetet. tökre úgy tűnt, tökre mindenki azt mondta, az orvosok is, totális zavar. (és mégse megkönnyebbülés, gonosz-e vagyok.)

eszmélések

hogy ez a két munkanap közt még bármit, (pláne fröccsöt), ez nem nekem való. (és mindig elfelejtem, miért felejtem el mindig?) helyette ennem és aludnom kéne. pont.

hogy milyen csinos alakom lenne, ha nem csak a csontjaim látszanának belőle már megint.
(hogy igazából már két éve nem érzem magam rendesen szexis, vonzó nőnek. ez a pasi sose bókol, úgy tűnik, ennyit számít tényleg.) (ja nem, bocs, egyszer az elején azt mondta, szép vagyok, egyszer meg mostanában, hogy szexi a fenekem. de azon túl, csak ha konkrétan rákérdezek valamire, akkor is csak, hogy igen/ nagyon/ de, tetszel/ de, vonzónak talállak. magától semmit, sohase. ez a pasi a kezdeti eufóriában is ilyen volt, mért kellett ez nekem.)

hogy valami nagyon furi gondom van az emberekkel való kapcsolatok fenntartásával. (ilyen lelki, szorongásos, meg agyműködéses, memóriás-arcfelismerős is, meg a viszonyulás mentális képének megtartásával is, szóval tényleg komplexebb és furi.) fürtös visszajelzései aranyat érnek, mint tudjuk. remek, hogy mindig csak több lesz a listán, sose kevesebb.
(nem, nem remek.)

hogy milyen hasznos volt felhozni a hugomos nagysztorit, annyira megnyugtatott minden reakció! és megerősített, és ez felszabadító...
ímé a viszonyítási pont - bármikor bizonytalanodjak el az ellenérzéseim, véleményem jogosságában, jusson eszembe ez! mennyire diszfunkcionális, mennyire álságos is nálunk a "család és a szeretet egysége". szóval igazából hálás lehetek érte, hogy megfoghatóvá teszi a homályos ellenérzeteket.

hogy basszus, én elígértem egy könyvet, eladásra, és még hétfőre, hogy jelentkezem - mindez nyilván szerda éjfél körül ugrott be a semmiből. kipattantam az ágyból, előkaptam, üzentem, de hát ciki.

hogy épp kellemesen beleringattam magam a "van időm második kvt venni késés nélkül" gondolatába, erre megdöglött alattunk a metró - murphy nem alszik.
(de pikk-pakk rendeződött a kaland egy kövi szerelvény formájában, csak nagyon röhögtem.)

hogy két kávé után is zöldség van az agyam helyén, és ezt milyen rosszul viselem.

fogyaszthatóbb "vizek"

kaptam ma egy túrórudit csak úgy, aww.

a dolgozói elégedettség felmérés részeredménye summázva: a dolgozók elégedetlenek a felmérő kérdőìvvel, muhaha.

(hogy kell ezt írni? még mindig motiválatlan vagyok, guglizni is, ígymarad.)

kértem szabikát, utána esett le, hogy valószínűleg végigmenstruálom, murphy.

persze kitérdekel, lelkesen várom, nemdolgozásokba' kicsimmel, hesteg.

kezdek játszani a gondolattal, hogy kihagyom az esküvőt a picsába és pihenek, eretnekség már az ötlet is, de kitudja...

most meg fürtös!

megjegyzés:

persze minden csak kikötésekkel érvényes, az időelőtti, a hirtelen, a nem természetes, az igazságtalan, az turira más, mint egy úgymond végigélt élet "törvényszerű" vége.
remélem, mindenki így értette, de sose lehet tudni, ugye.

kinevetni (durván tmi)

nevettetek-e már halálos ágy mellett?

szóval kapom az értetlen nézéseket, pedig. egyszerűen nem lehet folyton sírni, és akkora a bánat, és megszakad a szív, a humor meg a szelep, hogy elbírja az ember, aki szeret és mélységesen együttérez, de tehetetlen.

hugicáim ültek, fogták a kezét, olyan zaklatott, nagy utolsókat lélegzett, aztán semmi. lefagytak, odahajoltak, csak nem? hát most? ... hát most.
majd e végtelennek tetsző szomorú bizonyosság után a mama telibetüsszentette őket. de úgy, hogy kishugomnak tiszta dzsuva lett az arca.
hát mi mást lehetett volna tenni, mint nevetni, de nagyon?
még a mamára is átragadt, könnyesre, hasfájdítóra.

de még az is, ahogy néha két jajjgatás közt iszonnyal a hangjában mondja, hogy "lááátlak, lááátlak!" - annyira végtelenül borzalmas, szegénykém, közben meg egy tipik retró horror asszociálódik (hősnőnk rámutat a sötét sarokban felsejlő gonosz démoni alakra, ami lesben áll, s tán közelít), muszáj később kicsit nevetni is rajta, különben elviselhetetlen a tudat, hogy ez, hogy így. ez pont úgy vicces, hogy nem vicces, de mégis az kell legyen.


vagy tavaly, miután másik mami elment, később visszahívtam őket (tán már meséltem), én se számítottam rá, de épp nagy vihogás volt - már megsiratták, imádkoztak érte, megtelefonálták, intézkedtek, lemosdatták, felöltöztették,
na de a műfogsora, az sehogy se akart a szájában maradni.
kész kabaré volt, mire megoldódott, azóta is úgy mesélik.

aztán a halottszállítók levették a kendőt, elengedett a műfogsorragasztó, odalett az egész. fogadkoztak, úgyis szépen rendbeteszik a temetésre - többet nem jött össze.
zárt koporsós volt a ravatal, de nekem még felnyittatták,
és hát pont, ahogy mesélték: mintha csak valami rossz vámpírmaskara része lett volna, úgy lógott ki a szájából. a legszebb ünneplőruhája, meg ez a hülyeség, micsoda abszurdum.
így esett, hogy zokogva elröhögtük magunkat a koporsója mellett, a részvétnyilvánítani gyűlt mindenki előtt - állítólag a falu meg is szólt érte, de hát nem kell mindent érteniük. a mamika, ha létezik az odaát, biztos összekacsintott velünk nagy bólogva, tipik őhumora volt (márhogy nem a vámpírfog, hanem az ilyenennevetni).


hasonlók.



#hát
#ahalálazéletrésze
#illetlenfeketehumor

szenvelgősen

nem vagyok valami nagy formában.
keveset is aludtam, nagyon érzem, hogy tudtam volna még... meg a töltött tök se jön be, amit este alkottam, konkrétan túl kevés benne a tök az én ízlésemnek, asszem.
nagyon meg is vagyok sértve (ala pasi), ez mondjuk remek motiváció volt, hogy rendbekapjam a felgyűlt kuplerájt is, meg bánatomban vegyek másfél kiló kajszi barackot, mert megérdemlem...

semmi kedvem családozni meg lagzizni a hétvégén, se dolgozni most,
hát, úgy kb semmi kötöttséghez...


azért estére elígérkeztem fürtösnek alvás helyett, hozzá van, vagyis most még nem érzem, de tudom, hogy lesz.


ja, meg vannak olyan cukiságok, hogy újcsaj a kedvenc jégkrémemmel várt haza,
együtt néztük a nagy villámlást tátott szájjal,
szószerint kinevettük a haldoklós horrorkliséket (persze a legnagyobb tisztelet mellett),

azt mondjuk fürtössel is,

meg voltam ugye az arborétumban, ahol a legjobban a szép kék kisasszony szitakötők, a műrom, mint szentimentális kertépítészeti elem, a csélpcsalp füzike, mint madárnév, meg a mocsárciprusok tetszettek,
utóbbiaknak vannak mókás ciprusbabái, azaz a vízparton sorjázó furi légzőgyökerek, ami szerintem lenyűgöző,
és akkor ma megjelent egy cikk, hogy pont tíz éve találtak belőlük rendkívüli hazai ősmaradványokat, jóleső egybeesés.

mivel motiválatlan vagyok ma, nem keresek nektek linket, srry.

nincs amúgy világtragédiája, a hétfő délután volt igazán qrvaszar, a nehézkes elindulás, a pasi, a levegőtlen meleg busz, a cipekedés, nem járt a vili és kerülni kellett és rossz helyen szálltam le 2x is, mert nem figyeltem, mert szanaszét voltam, majd megkaptam az értesítést, hogy elfogyott a mobilnetem, aztán a végére eleredt az eső is a gyaloglós résznél, és se ernyőm, se szabad kezem, se módom szaladni,
hát azt hittem, sose érek haza, sose lesz jobb.

no de lett.

azért kemény ez

végül csak tegnap este érkeztem. képtelen voltam nekiindulni, tán még most is ezen tipródnék, ha a pasi el nem hoz kocsival.

állítólag hullaszag van, mi szerencsére nem éreztük, most is inkább idehaluzom a tudatot, érezni vélek valamit, amiről azt se tudom, miféle kéne legyen.

este pár órát ültem mellette. kishugomék lefeküdtek, anyám jött-ment, dumcsiztunk, hallgattuk, ahogy hugom hajtogatja a telefonba: azonnal fejezd be, mondom fejezd be - sógorommal veszekedtek, szerintem tovább, mint egy órányit,
arról győzködte, hogy nem ment el félredugni a mama halálos ágya mellől, csak lemerült a telefonja, én meg azon törpöltem, mit csodálkozik, még én is kinézném belőle... jó, szégyen-gyalázat, de annyira idegesített, hogy ez a háttérzaj...
utána kidőltünk hamar,

aztán mélyvíz, reggel mind elmentek dolgozni, ketten maradtunk mamával.

jajjgatás, matatás pipa, szóval ez általában ilyen?
(még a vacsoraasztalnál ültem, mikor meghallottam először, hogy jajj, jól össze is ugrott a gyomrom azonnal, azért erről igazán szólhattak volna.
ki is mondtam, mondták is, hogy jaaa, igen, hát lehet, felkészíthettek volna...)
nem olyan, mint tavaly. hullámok vannak, hol ez, hol az, hol csöndben alszik, hol rémisztően haldoklósan fújtat... tényleg van itt minden.

a csöndes alvás random át tud menni kiabálásba:
"nádja, nádja, meghalok!"
meg
"nagyon szeretlek titeket, tudom, hogy ti is nagyon szerettek, ne hagyjatok elveszni!"

szóval zavarbaejtő. beszélni hozzá, meg simogatni a homlokát, meg visszaigazítani az ágyra, ha forog lefele - ezeknél jobbat nem tudtam kitalálni.

senki nem mondja, mit kéne. vagyis anyám kérte, hogy ne hagyjam aludni, mert akkor megint éjjel fog pörögni... na de azt meg hogy...

jobb híján tehát itt ülök, még az üvöltő katolikus rádiót se merem lejebb venni, mert ehhez van szokva, nehogy megkavarja, ha ez az ismerősség nincs,
de hát ez katasztrófa, tiszta döbbenet, ez az egész tömény vallásos izé, jézusszeret, vértanúk, miurunk mibenlétén elmélkedés, rászoruló nyomorultakért imádkozás, jöjjeljézusunk, ...
egyszerűen idegesít. eddig is idegesített, na de most, jajjgatással vegyítve... vááá.


update: kikapcsoltam. egyből jobb.

aktualitások

no ez is megvolt, leírtam, nem cipelem némán, jobb ez így. rengeteg harag kijött vele.

remekül lefoglalta az agyam, most úgysincs kb semmi a melóban, máskor úgyse lett volna időm így felidézni, bepötyögni. közben kicsit dumcsiztam itt emberekkel, meg a pasi is hívott hosszabban, szépen elmegy a nap.

a szinte már élettelen mama, akit már az asszonyok is körbeimádkoztak, varázslatos módon magához tért késő estére,
evett-ivott, összekakilta-pisilte magát,

aztán jó hangosan végigénekelte az éjszakát.

azóta meg be nem áll a szája, azt mondják... ki érti ezt. anyámék teljesen kivannak, mert nem tudtak aludni tőle,
el is döntötték, virrasztás ide vagy oda, visszaköltöznek inkább az emeletre, lehet, hezekig ez lesz...

menjek haza mostmár tényleg, hátha csak engem vár, hátha utána elmegy.


nem nagyon akaródzik most se, viszont asszem fogok.
most meg megyek, iszom mégegy kvt, aztán buszt nézek, aztán iktatok, aztán ... lassan vége is, ójeee.

a "szennyes" - utóhang

ez a naaagy sztori. ennyi.
most ez durvának számít vagy sem?

számomra mai napig sérelem, hogy szembekerültem miatta a családdal, nem hittek nekem, engem mondtak el mindennek, én voltam a rossz, mert azt állítottam: gáz van, a hugomnak segítségre lenne szüksége, és nem akartam annyiban hagyni,

utána pedig nem voltam hajlandó úgy tenni, mintha oké lenne, mintha meg se történt volna,
a későbbiekben ugyanolyan szeretettel és bizalommal viszonyulni hugomhoz,
lelkesen segíteni neki, ha szivességet kér.

sérelem, hogy mindezt tagadják, őnekik rám egy rossz szavuk se volt, miről beszélek.

sérelem, hogy egyből rámszólnak: bezzeg mikor én, azt is megbocsátották - holott szerintem az, hogy nem ment a suli és nem mertem megmondani nekik, csak mikor megbuktam az uccsó vizsgalehetőségen is, nem említhető egy lapon ezzel.

(az, hogy utána egy évig még eltartottak, míg én fogalmam sincs, mit csináltam Pesten, dolgozgattam, meg nyelvsuliba jártam, meg exsemmiséggel huzavonáztam, meg szedtem összefele magamat, az lehet sérelem, de hát mondhattak vona nemet, rákényszerítve, hogy rendesen dolgozzak, vagy mittudomén. hiába voltam hülyepicsa, azért nem csaltam ki a pénzüket, tökre önként adták...
sőt, amúgy zsaroltak is vele, de hagyjuk.

vagy a betegségem? azt nem ér felhozni érvként, mert én dolgozom rajta ezerrel, mióta csak tudom, sőt, jódarabig "házaltam vele", mire rájöttek, mi van, azt se én tabusítom a családban, hanem ők.)

sérelem, hogy a hugomat később megkérte a pasija, gyereket is akarna tőle, és azóta is ugyanabban a házban élnek. (oké, már kifizették, de másképp sose lett volna egyben annyi pénzük, hogy egyáltalán vegyenek...)
(igen, ez irigység.)

sérelem, hogy továbbra is én vagyok a feketebárány, akire nem lehet számítani, aki eltévelyedett, aki megbontja a család és szeretet egységét(!!!!! pofám leszakad), aki nem azt az életet éli, aki mennyire hálátlan, aki akármi,
hugommal meg sosincs semmi bajuk, árad a szeretet, sőt, büszkék rá.

sérelem, hogy annyira tabu, hogy már én is el-elfelejtem,
el kell hazudni,
magamra maradok az emlék súlyával, a kérdéseimmel,
holott ez a "kis botlása" egy májustól ősz végéig tartó színjáték volt.

mai napig nem tudni, mi volt a hugommal, pedig azóta is befürödtem pár nemszimpi húzásával, pl átvert, utólag derült ki, hogy csak alibinek használt sógorom felé, miközben egy másik pasival találkozott a háta mögött, stb,


mégis jópofizunk a békesség kedvéért. jópofizni kell. hallgatni. nem felhánytorgatni.



ja, és nekem most elvileg szégyellnem kéne magam, mert soha senkinek nem mondhatjuk el, én meg le mertem írni (és rosszat mertem írni hugomról, jajajj):

mert egy család vagyunk, és állítólag majd most ti mind egy kalap alá fogtok venni vele...
de mivel nem vállalok felelősséget a hugom tetteiért, ezt kivételesen pont nem szégyellem.

(azért irl nem nagyon mesélgetem, nyilván.)

a "szennyes" - második felvonás

lehet, hogy egy geci vagyok, lehet, hogy én egyedül nem voltam annyira bevonódva érzelmileg, de innentől már nagyon határozottan szembementem anyámékkal:

higyjék el, nincs is pénz,
sőt, lehet, hogy rák sem,
a hugomnak segítségre lenne szüksége, valami nagy baj van most vele, ez a viselkedés, ez az állapot tutira nem egészséges...

napokig ment a feszített hadakozás,

szerintük én csak ne bántsam a hugomat és ne feltételezzek rosszat, különben is, rákbeteg embert ilyennel vádolni, hogy' van hozzá képem,
én meg próbáltam valahogy rányitni a szemüket, mizu.
egyszerűen nem hittem el, hogy ennyire hárítanak, és hogy mindegyik.
féltettem a hugomat is (akkor még), hogy ha nem csinálunk valamit időben, ki tudja, mi lesz vele, az öngyilkossággal fenyegetőzés nem játék, miért nem értik meg...


jó, hát feljönnek a bankba anyámmal ketten kivenni a pénzt, meglátom, nincs igazam.
(mivaaaan?! milyen pénzt??)
de az a kikötés, hogy én nem kísérhetem el őket, mert a hugom nagyon meg van sértve rám.

anyámat hívogattam, a hugom ugye nem volt hajlandó szóba állni velem.
ja, hát annyiban módosult a terv, hogy hugom előbb és külön utazott, mert (valami tök kamu indok), úgyhogy majd a banknál találkoznak mindjárt...
(jesszum, anyukám, ezt hogy hagyhattad?! pár napja még öngyilkos akart lenni meg bujkált, hazudik, mint a vízfolyás... mi van, ha csinál addig valamit?!)

végül az lett, hogy készségesen megnézték nekik a teljes számlatörténetet is, sehol semmi, sose volt.
ennek ellenére hugom kötötte az ebet a karóhoz, márpedig igenis, ott volt az a pénz, mondják meg hova lett,
vitatkozott az egyre értetlenebb ügyintézőkkel,
lobogtatott mellé egy bankszámlakivonatot.

addig lobogtatta, míg elkérték tőle (az meg odadta, nem is értem),
lefénymásolták,

jól fel is jelentették okirathamisításért, csalási kísérletért (vagy hogy mondják)...


a photoshopolt számlakivonatos, kellemetlen közös élmény után még futottuk a vitatkozós köröket anyámmal is, a többiekkel is.
onnan már nem emlékszem a részletekre, egész ősszel ez ment ugyanis,

csak pl hogy ezerrel olvastam a méhnyakrák kezeléséről meg faggatóztam meg dugdostam az orruk alá a tényeket.

(naná, hogy nem volt rákos, pedig hamis orvosi leleteket is gyártott, mikor jobban firtatni kezdtük,
jó, na, tessék, igenis itt van a dokumentáció, most hirtelen már hajlandó megmutatni, eddig nem gondolta, hogy azt hisszük, hazudna egy ilyenben - de sehogy se stimmeltek azok se.)

hogy találgatni kellett, sógorom mit tudott, benne volt-e. kiderült, hogy nem, tök fogalmatlan szereplőként behitte az eredetileg neki kitalált rák-fedősztorit is, hogy hugom akkor jàr orvoshoz, míg ő dolgozik és nélküle akarja megoldani(??) meg hasonlók.

hogy az akkori kissógorommal vitatkoztam telefonon a vilimegállóban állva, és kerek-perec megmondta: naná, hogy nekem van igazam, qrvanagy gáz van, ő se érti, a többiek miért nem látják be,
de ő el akarja venni majd a kishugom, ő nem fog olyat mondani, amivel a szüleim nem értenek egyet...

(addigra kb már azt hittem, tényleg velem van a baj, én látom rosszul az egészet, úgyhogy hatalmas megkönnyebbülés volt. de nagyon haragudtam is rá.
később mondjuk nagyrészben emiatt a hozzáállás miatt szakított vele kishugom, úgyhogy kár volt cserben hagynia...)

hogy a leendő tárgyalás miatt már mégis én kísértem hugomékat az ügyvédhez, hugom duzzogva vonult két méterrel mögöttünk, apám se szólt hozzám, csodás emlék,
az ügyvéd 10 percért kapott egy huszast, hogy aztán kiröhögjön minket, majd legyintve azt mondja: a bíróságon is ez lesz, ne aggódjunk, egy ilyen képtelenségért max szóbeli ejnye-bejnyét kap majd.


végül csak belátta mindenki, hogy sose volt nyeremény, se rák,
de továbbra se ismerték fel/el a súlyát (azóta se, egyáltalán),

a hugom a nagyanyámnál lakott, aki csak annyit tudott, hogy szakítottak sógorommal.

(meg hogy anyámék olyan felelőtlenek, hogy semmi fedezetre csináltattak komplett új konyhabútort, mert ugye annak az ára is hugomék házában volt és tőle kellett kérjenek rá, ő volt az egyetlen, akinek maradt miből, akit rajtam kívül a szűk családból kihagytak a sztoriból.)
és minden egyes nap rettegett, hogy arra ér haza a boltból, hugom megölte magát.
(ezeket sokat emlegette szegény...)


aztán a sógorom karácsonyra már visszafogadta a hugomat,
(később vett fel hitelt őt meg elküldte dolgozni, apránként törlesztettek, addig anyámék tartoztak mindenkinek helyettük is),

a család "megbocsátott",

(meg amúgy is rögtön utána januárban újabb krach ütött be, akkor került ágyba a most haldokló nagymamám, ki ért rá hugommal foglalkozni, ugye),

és azóta úgy kell tenni, mintha mi sem történt volna, szóba se hozható.

a "szennyes" - első felvonás

szóval legyen, bár ez még mindig csak úgy a saccperkábé sztori, homályosak utánanézés nélkül egyes részletek, körülbelüliek az időpontok.

az történt pár éve, hogy még tavasszal valamikor újságolták: hugomék nyertek pár milliót a lottón (sorsjegyen?), talán pont tudnak belőle venni egy kis házat, ott, vidéken.
vettek. újítgatták. beköltöztek.
velük örültünk meg minden.

aztán ősszel volt, hogy hívott apám: mikor megyek haza? jó hát igen, jól hallom a hangján, tényleg van valami, de nem, nem mondja a telefonba, á, akkor sem, igen, tényleg rossz hír, de majd csak személyesen...
na ettől totál ki tudok lenni, jó soká tartott, de kihúztam belőle:
hogy hát a hugomnak rákja van.

sírás-rívás, aggódás, minden, ami egy ilyen helyzetben adekvát.


még valahogy az is logikusnak tűnt, hogy nem nagyon akar beszélni róla, mert könnyebben viseli úgy. hogy ő el se akarta mondani, hogy ne terheljen, úgyis jár kezelésre, nem is vészesek a kilátások, csak a sógorom elkottyintotta anyámnak.

a sztori ott csavarodott egyet, amikor fura, kétségbeesett smseket kaptam tőle, hogy s.o.s. szüksége lenne egy nagyobb összegre.

persze az ember egyből visszakérdez, mi történt, mi a baj... no és nem akarta részletezni, tiszta zavaros össze-visszaságokat írt, mondott,

fullra érthetetlen volt.
nem tudtunk volna ennyit adni neki exsemmiséggel, de ha tudtunk volna, se, úgy, hogy nincsenek tisztázva a részletek, meg ne mondjam el senkinek, de sürgős, meg ha jól emlékszem, még be is hisztizett, hogy "így számítson az ember a testvérére", miután nemet mondtam.

(rosszabbodott a helyzet, orvosra kell? vagy mi? de az se jött ki sehogy: minek akkor titkolni? miért nem mondja akkor el rendesen?)

annyira weird volt az egész, hogy végül csak rákérdeztem anyáméknál, mit tudnak, van-e valami, aggódom, nem értem.

és hát, fokozva a helyzet wtf voltát, kiderült, hogy van.
most is rettenet nehéz volt kirángatni belőlük a részleteket, de képtelen voltam annyiban hagyni.

hogy hát igen, az úgy van, hogy a hugom tartozik némi pénzzel, és egész héten a törlesztéssel vacakolnak, mert valami bénázás mindig közbejön, és hát ma is csak azért nem volt nála, mert otthonhagyta a sporttáskát, amibe tette, de már elment érte, csak a kocsit várja, de majd már tényleg hozza. (nem állítom, hogy a napok stimmelnek, de kábéra ez volt a sztori, meg hát itt azért már kezdtek gondolkodni ők is.)

ja, hát hogy mennyi pénz? ja, hát végülis kb a nyeremény összege.

mert az úgy volt,...
szóval nem érkezett meg időben a pénz, fizetni kellett kifele már a házat, különben bukják, hát a család gyorsba' összedobta, amilye csak volt, hát úgyis csak pár napra/hétre kell megelőlegezni.


innen aztán nem volt már megállás, buktak ki és eszkalálódtak a dolgok:

hogy a hugom végigkuncsorogta a várost mindenféle hazugságokkal, hogy őt zsarolják, üldözik (a szüleim asszem, de volt egy rakás vari), még a volt zenetanárnőnknél is járt. (pénzt elvileg senkitől nem kapott - ha abból indulok ki, nekem mi gyanúsat összehordott, nem is csodálom.)

hogy ő öngyilkos lesz.
csakhogy látták a városban (holott azt állította, a saját településükön van), így az egész rokonság ment, ahány kocsijuk csak volt, cirkálni, keresni. végigkérdeztek mindenki lehetségest - azt a barátnőjét is, akinél bujkált, de neki olyat mesélt, hogy simán letagadta.

miután mégis meglett valahogy, őrizték a régi szobájában, addig hisztikéztem nekik a telefonba, hogy hívtak hozzá orvost. az azt mondta, tiszta, beszámítható, minden rendben vele.

iszonyúan kivoltunk. vagyis hát én biztos.

később az akkori vadonatúj pszim vállalta, hogy megnézi - pechemre, mert ott még nem tudtam, hogy ő az a bizonyos "el kéne tiltani, életveszélyes' nő lesz, akihez foghatót (szerencsére) nem tudok másikat mutatni. (sajna biztos van.)
bíztam benne.
ő is azt mondta, kutya baja, csak egy kicsit társfüggő...
(na halljátok... ezt szószerint, ez beégett.)


pedig sokáig ment a huzavona, természetesen tagadott körmeszakadtáig.
meg állította, hogy hogyne lenne pénz...
(nem volt, sosem volt.)
csak a bank nem adta, elvette, és nem tudta, mit csináljon... csak ez... csak az...
csak, csak, csak.

a posztözön marad

továbbra is úgy érzem, a legbiztonságosabb blogolásba forgatni, az elbírja, senki nem érezheti direkt tehernek, mégis gyógyír a nagy felindultsàgra,

fogalmam sincs, mit tennék, ha nem írhatnám ki most magamból a sok kavargó szart...

mert hát: kibaszott nagy krízisidőszak, üdvözöllek.

van abban valami finom humor, hogy pont, amikor a terápia által kiengedtük a családos mumust a dobozból, 

és a mély sérelmeket megmozgató esküvőtémás, sokat családozós időszak van,

bejött a képbe bónusznak még ez is.

franc se érti, miért szereti az univerzum az ilyen árukapcsolást, tavaly is hasonlóan dobta fel ugye a feladatokat.

összességében nem gondolom rossznak, hogy ez van, csak rossz érzésekkel jár, amik intenzívek és nagyon megdolgoztatnak, jobban örülnék egy jó strandolós-kirándulós júliusnak nyilván.

(ez a felnőttnádja álláspontja, mostanában várható azért sokkal kevésbé józan megnyilatkozás is - csak szólok.)

lábjegyzet

azt az egyet sérelmezem, hogy én nem lehetek kiborult gyerek módban. néha úgy szeretnék büntetlenül hisztizni irl is, abban a biztos tudatban, hogy a másik ember majd vigyáz rám, átvállalja a helyzet kézbentartásának súlyát, felelősségét,
hogy anélkül engedhessem el magam, ki a dühömet, kétségbeesésemet, hogy az a kapcsolatunkban kárt okozna.

hogy ne mindig nekem kelljen úgymond az okosabbnak lennem.


ez a pasival kapcsolatban fogalmazódott meg bennem, hadd ne kizárólag nekem kelljen őrködni a kapcsolati egyensúly fölött.

aztán fürtös kiszúrta, hogy ugyanezt mondom a pszichonénivel kapcsolatban is, csak pepitában, és hát valószínűleg ez egy dimamika, amit én viszek bele az életembe valahogyan (akár a választásaim útján is, akár csupán mindenhova odaképzelem, ki tudja), ez valami fontos lesz, kell majd bontogatni még, mi és miért és hogyan.

most csak annyit tudni róla, hogy létezik és felszínre bukkant.

ilyen izgalmak várnak rám, bizony.


ez ilyen picit gyermeki vágy, hogy a másik tudja lekezelni az állapotaimat, anélkül, hogy magára venné. hogy kívül maradjon, miközben jelen van.

semmiképp se a másik direkt bántását értsétek alatta, vagy valami felé irányuló agresszív szart, csak hogy elengedhessem a kontrollt, szabadon az erős negatív érzelmi töltést,
és azt a másik fél bírja el.

anélkül bírja el, hogy tehetetlenül dühössé válna, menekülőre fogná, összeveszne velem, kioktatna, fölényeskedne, ítélkezne, minősítgetne, védekező támadásba lendülne, bagatelizálni próbálná a helyzetet vagy megoldási javaslatokat erőltetne.

kb csak hagyja szabadon kiadni magamból a feszkót, megértően, elfogadóan érezzen együtt és a végén vigasztaljon, szeretgessen meg. (mint jó szülő a frusztrálódott gyereket?)


tán fürtös és újcsaj lennének erre alkalmasak, amennyire fel tudom mérni. cuki például szerintem már nem, minden jószándéka ellenére. a családomból max kishugom, ha épp olyanja van, de benne ott az a fura felsőbbrendű felhang, amivel sose tudok mit kezdeni, nem kisérletezünk... a pasi, na ő jelenlegi formájában egyből lefagyna.


hát rohadtul fogalmam sincs, ez mennyire jogos, elfogadható, reális igény felnőttként, és amúgy tényleg nem tehetném meg, vagy ez is egy régi belső automata para,
(anyámról tudom, hogy türelem és támogatás helyett azonnal támad a mai napig, pedig összehasonlíthatatlanul normálisabb, mint akár tíz éve volt, szóval lehetett egy vidám gyerekkorom... és hát nem sok gondolkodás kell hozzá, hogy sanszosan innen hozom, mint meghatározó alapélményt.)

csak ebben a helyzetben például pont erősen vágynék rá, hogy.


#afelnőttségnehéz

lenyugodás van

nagyon veregetem a vállam a tegnap miatt: csak ide a blogra írogattam sokat kétségbeesésemben, de amúgy a munkámat remekül végeztem, kifejezetten disztingválósan, ha a végére bele is fáradtam teljesen,

a faszom külsősök faszom idegesítő faszom faszomságait is korrekten elviseltem (ezek, ha jönnek, kiakasztanak mindannyiunkat mindig, és sajna szeretnek idejárni),

és a pasival se vesztem össze, mikor felhívott, such önuralom,

aztán onnantól, hogy lázas körülugrálós lecsókészítésre léptem be az ajtón, egész rendben is volt minden. (nekem főzte és nem én kértem.)

jó, hát anyámék épp nem értek rá beszélni, mert nagyon imádkoztak a mama mellett. (mostmár végig ez lesz.) 

jó, hát a pasinak ilyen cselekvősen gondoskodó skilljei vannak csak. (mikor hajlandó vagyok ebből kiindulni, át is jön a nagy igyekezet.)

jó, hát mikor szeretkezni akartam, szimplán benyögtem az igényt alvás előtt szóban. (mondta is, hogy nincs kedve, már ki se bírja nyitni a szemét, ez biztos nem lenne jó, aztán csak kiakadnék - majd mégis olyat produkált, hogy alhattam egy nyugodtat.)

jó, hát kevés volt azért az alvás, de már csak 11 órát kell kibírni, féllábon is. (aztán mondjuk család, de ennyivel kevesebb.)

valahogy majd úgyis lesz.

házhoz lófaszért

oki, kiderítettem: a pasi szerint a keddigkonyhabútort fontosabb ügy, mint a barátnőjének támaszt nyújtani.
írd és mondd, ez nincs kiforgatva, ez hangzott el:
ő most nem nagyon tud majd velem foglalkozni, mert 5percenként a mailjeit lesi, összejön-e valamelyik, és amúgy se túl jó ebben, hát mondta már hányszor, nincs mit tenni, ő ilyen...
bár természetesen nem fog terhelni a saját gondjaival.

szerinte akkor járnék jobban, ha hazamennék,
illetve az, hogy fáj a nagymamámat elveszteni, ellentmond annak, hogy nem megyek ma haza,

plusz ha ez a szitu azzal jár, hogy kiborulok, megtehetném, hogy megkímélem, és inkább a családomnál keressek támogatást, mert túl sok már a kiborulásból, nem nagyon lesz türelme, más dolga van.

és mostmár tegyük le, mert nem fér bele megint egy 14ezres számla.


hát srácok, nem tudom, én úgy voltam vele mindig is, hogy a párommal mi vagyunk egymás legfőbb támaszai.
mások meg máshogy vannak vele, lám.

no meg szerintem ez a nagymamám, aki 30 éve fontos személy nekem, csak egyszer tud meghalni az életben.
kiborulni is csak "egyszer" fogok miatta rendesebben, ebben az időszakban. (no de ha többször borulnék ki rajta, szerintem még az is beleférhetne igazán.)


szóval menjek, ha ragaszkodom hozzá, de sokra ne számítsak. vagyis hát inkább úgy semmire, hiszen.
értettem.
basszus, ez mi már.




(nem hiszem el, hogy vagy túllépek ezen magamtól, vagy szakítok mostmár tényleg, de azt, amit szeretnék nem fogom megkapni semmiképp... komolyan csak ezek a lehetőségek vannak?! ennyi jutott? hát ez olyan szomorú, hát ez annyira nem fair, hát de kedvesuniverzum...)

anyámat

látom az előző posztban, passzív-agresszív, dühös, érzelmi zsarolós felhangok,
már most sérelemnek élem meg, cserbenhagyásnak, már most pörgetem belül a haragot,
ha felhívna, tuti ebből az állásból beszélnék egyből,
és elvileg ugye hozzá megyek este (ha nem a családhoz, de szerintem nem),
félek, ott is duzzogok majd, aztán jól összeveszünk, mert nekem mindig valami bajom van, ő ehhez most fáradt, inkább ne találkoztunk volna, ha csak veszekedni mentem, ha eleve tudtam, hogy ki vagyok borulva...

holott senkitől se várható, hogy kitalálja, mire van igényem, sőt, ha egyértelműsítem, akkor se fogja mindig mindenki azt tenni, amit én szeretnék (mondta volt a pszichonéni),
én választottam, ilyennek kell elfogadnom, ha vele akarok lenni (ezt is),

és tudom, hogy a jóindulat megvan benne, hogy nem bántásból teszi,

de persze ettől még továbbra is haragszom, hogy mért nem talált ma rám 2 percet, miközben tudom, hogy lett volna,
vagy miért nem érezte, hogy kéne találnia (mert ez kérdéses)

szóval mindegy, tényleg,
akár fel is dughatom magamnak a jogos/jogtalan igényeimet,

nem keresett, fáj, ezek már tények, már tüske marad.



azt hiszem, megint nagyon belefáradtam a napba, túlérzékeny lettem és nehezemre esik már kontrollálni a dolgaim, vágyaim,
zuhanok összefele lelkileg,
szinte semmit se bírtam enni, úgyhogy már attól is,

de talán, ha valamikor, most beleférhetne, nem?
most lehetnék kicsit elveszett gyerek, aki gondoskodásra szorul, aki sírdogál, aki figyelmet követel...
jajj, nem tudom, komolyan. nevetséges, mennyire nem,
és mennyire látom, hogy mindjárt széthullok a 'csába...


#buksisimitnekem
#mindjártmeheteknyugibanbőgnivégre
#xtrateljesítményezamunkanapisna

marha lassan tellik az idő

az persze jó, hogy már nyugi van, ennyi őszinte mosolyt még tudok produkálni,

csak hát egyre nehezebben viselem az idezártságot.

(azt is, hogy a pasi tudja kb, mi van, mégse keresett egész nap,
mert marha ideges, tud-e konyhabútort venni, meg az új ablakok ferdék, meg tankolni kell, meg mittomén még mifene súlyos-stresszes dolgai voltak mára beütemezve, meg ő is fáradt...

oké, ne gúnyolódjak, értem, hogy ez fontos és tényleg parázik rajta, tényleg nem akarom kisebbíteni, ez nem verseny,

de kezdek azért elanyátlanodni,
elbizonytalanodni is,
ez akkor megint a magánügyem lesz,
megint ne várjak másoktól, "kívülállóktól" lelki támogatást?

csak egy öreg, beteg nagymama, ez az élet rendje?

jó, mittudomén, azt se tudom, kitől mit szeretnék,
azt hiszem, az előbb emlegetett "mások" az csak konkrétan ő.

a fejemben él egy kép arról, hogy nehéz helyzetekben a párom mellettem áll, nem pedig a "keddig találnom kell egy olcsó használt konyhabútort" parán pörög.
de akkor lehet, hogy ez nem számít nehéz helyzetnek,
vagy nem számít nehezebbnek, mint a határidős konyhabútor-dilemma... legalábbis az ő univerzumában?


á, fasznak vagyok igazságtalan, én se biztos, hogy jól tudnék kezelni egy ilyen helyzetet,

de közben annyira, annyira jólesett volna, ha akár egy "hogyvagy" üzi erejéig bejelentkezik az elmúlt kb 9 órában, mióta fölébredt...

hogy legalább ebben az én megítélésem szerint elég jelentőségteljes és egyértelműen fájó szituban ne nekem kelljen külön kérni, hogy kicsit foglalkozzunk vele,
meg jelezni, hogy nem a legvidámabb dolog most 12 órát front office-olni és jól esne, ha tenne valamit, bármit, hogy könnyebb legyen.

hogy magától is leessen neki és odaálljon mellém.
hogy ne kelljen külön kuncsorogni érte.)