az persze jó, hogy már nyugi van, ennyi őszinte mosolyt még tudok produkálni,
csak hát egyre nehezebben viselem az idezártságot.
(azt is, hogy a pasi tudja kb, mi van, mégse keresett egész nap,
mert marha ideges, tud-e konyhabútort venni, meg az új ablakok ferdék, meg tankolni kell, meg mittomén még mifene súlyos-stresszes dolgai voltak mára beütemezve, meg ő is fáradt...
oké, ne gúnyolódjak, értem, hogy ez fontos és tényleg parázik rajta, tényleg nem akarom kisebbíteni, ez nem verseny,
de kezdek azért elanyátlanodni,
elbizonytalanodni is,
ez akkor megint a magánügyem lesz,
megint ne várjak másoktól, "kívülállóktól" lelki támogatást?
csak egy öreg, beteg nagymama, ez az élet rendje?
jó, mittudomén, azt se tudom, kitől mit szeretnék,
azt hiszem, az előbb emlegetett "mások" az csak konkrétan ő.
a fejemben él egy kép arról, hogy nehéz helyzetekben a párom mellettem áll, nem pedig a "keddig találnom kell egy olcsó használt konyhabútort" parán pörög.
de akkor lehet, hogy ez nem számít nehéz helyzetnek,
vagy nem számít nehezebbnek, mint a határidős konyhabútor-dilemma... legalábbis az ő univerzumában?
á, fasznak vagyok igazságtalan, én se biztos, hogy jól tudnék kezelni egy ilyen helyzetet,
de közben annyira, annyira jólesett volna, ha akár egy "hogyvagy" üzi erejéig bejelentkezik az elmúlt kb 9 órában, mióta fölébredt...
hogy legalább ebben az én megítélésem szerint elég jelentőségteljes és egyértelműen fájó szituban ne nekem kelljen külön kérni, hogy kicsit foglalkozzunk vele,
meg jelezni, hogy nem a legvidámabb dolog most 12 órát front office-olni és jól esne, ha tenne valamit, bármit, hogy könnyebb legyen.
hogy magától is leessen neki és odaálljon mellém.
hogy ne kelljen külön kuncsorogni érte.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése