szóval a rosszról

azt hiszem, főleg ez a családos dolog. ez bőven elegendő magàban is, hogy szanaszét legyek.

persze attól, hogy pár hónapja járok a pszihez, ez még mindig lófaszka, ez önmagában nem teszi semmissé az indokot, a betegségemet.

a betegségem nem fog megszűnni attól, hogy kicsit foglalkoztunk vele,
se, hogy határvonalat húzok a családdal való csatározásban,
ó, dehogy.

nagyon is ugyanaz van - egy önálló betegség, mint problémahalmaz, ami lehet, hogy miattuk lett, de már sajátjogon marad nélkülük is,
már van, és még itt fogja keseríteni a napjaimat ki tudja meddig.

ezt nem oldják meg a baràtok, a blogvilág, ha hirtelen lenne egy mesebeli boldogságos viszonzott rózsaszín köd, nem oldaná meg az se, ha sose többet nem bántana senki, és mostantól csak csupa egészséges, kölcsönös, szeretetteli emberi kapcsolódásban lenne részem.

mert ez valami nagy dolog, ami van.

abszolút tény, hogy van, velem, bennem, és csak a terápiás munka oldja meg, hozzáértő szakemberrel, és az is csak lassan, sokára.


és anyukám drága most elmondta, hogy hát igen, akkor még egy hónap oszt slussz.
szóval újra magunkra maradunk majd, kettecskén ezzel a szupi problémakupaccal nemsoká.

hát, nem mondom, hogy várom, de én aztán ezek után könyörögni nem fogok, megfizetni nem tudom, akkor meg így mi, ugye...

lehet, hogy sosenem lesz jobb, ha így haladok...?



#ötlettelen
#atehetetlenségamifelzabál