anyámat

látom az előző posztban, passzív-agresszív, dühös, érzelmi zsarolós felhangok,
már most sérelemnek élem meg, cserbenhagyásnak, már most pörgetem belül a haragot,
ha felhívna, tuti ebből az állásból beszélnék egyből,
és elvileg ugye hozzá megyek este (ha nem a családhoz, de szerintem nem),
félek, ott is duzzogok majd, aztán jól összeveszünk, mert nekem mindig valami bajom van, ő ehhez most fáradt, inkább ne találkoztunk volna, ha csak veszekedni mentem, ha eleve tudtam, hogy ki vagyok borulva...

holott senkitől se várható, hogy kitalálja, mire van igényem, sőt, ha egyértelműsítem, akkor se fogja mindig mindenki azt tenni, amit én szeretnék (mondta volt a pszichonéni),
én választottam, ilyennek kell elfogadnom, ha vele akarok lenni (ezt is),

és tudom, hogy a jóindulat megvan benne, hogy nem bántásból teszi,

de persze ettől még továbbra is haragszom, hogy mért nem talált ma rám 2 percet, miközben tudom, hogy lett volna,
vagy miért nem érezte, hogy kéne találnia (mert ez kérdéses)

szóval mindegy, tényleg,
akár fel is dughatom magamnak a jogos/jogtalan igényeimet,

nem keresett, fáj, ezek már tények, már tüske marad.



azt hiszem, megint nagyon belefáradtam a napba, túlérzékeny lettem és nehezemre esik már kontrollálni a dolgaim, vágyaim,
zuhanok összefele lelkileg,
szinte semmit se bírtam enni, úgyhogy már attól is,

de talán, ha valamikor, most beleférhetne, nem?
most lehetnék kicsit elveszett gyerek, aki gondoskodásra szorul, aki sírdogál, aki figyelmet követel...
jajj, nem tudom, komolyan. nevetséges, mennyire nem,
és mennyire látom, hogy mindjárt széthullok a 'csába...


#buksisimitnekem
#mindjártmeheteknyugibanbőgnivégre
#xtrateljesítményezamunkanapisna