lábjegyzet

azt az egyet sérelmezem, hogy én nem lehetek kiborult gyerek módban. néha úgy szeretnék büntetlenül hisztizni irl is, abban a biztos tudatban, hogy a másik ember majd vigyáz rám, átvállalja a helyzet kézbentartásának súlyát, felelősségét,
hogy anélkül engedhessem el magam, ki a dühömet, kétségbeesésemet, hogy az a kapcsolatunkban kárt okozna.

hogy ne mindig nekem kelljen úgymond az okosabbnak lennem.


ez a pasival kapcsolatban fogalmazódott meg bennem, hadd ne kizárólag nekem kelljen őrködni a kapcsolati egyensúly fölött.

aztán fürtös kiszúrta, hogy ugyanezt mondom a pszichonénivel kapcsolatban is, csak pepitában, és hát valószínűleg ez egy dimamika, amit én viszek bele az életembe valahogyan (akár a választásaim útján is, akár csupán mindenhova odaképzelem, ki tudja), ez valami fontos lesz, kell majd bontogatni még, mi és miért és hogyan.

most csak annyit tudni róla, hogy létezik és felszínre bukkant.

ilyen izgalmak várnak rám, bizony.


ez ilyen picit gyermeki vágy, hogy a másik tudja lekezelni az állapotaimat, anélkül, hogy magára venné. hogy kívül maradjon, miközben jelen van.

semmiképp se a másik direkt bántását értsétek alatta, vagy valami felé irányuló agresszív szart, csak hogy elengedhessem a kontrollt, szabadon az erős negatív érzelmi töltést,
és azt a másik fél bírja el.

anélkül bírja el, hogy tehetetlenül dühössé válna, menekülőre fogná, összeveszne velem, kioktatna, fölényeskedne, ítélkezne, minősítgetne, védekező támadásba lendülne, bagatelizálni próbálná a helyzetet vagy megoldási javaslatokat erőltetne.

kb csak hagyja szabadon kiadni magamból a feszkót, megértően, elfogadóan érezzen együtt és a végén vigasztaljon, szeretgessen meg. (mint jó szülő a frusztrálódott gyereket?)


tán fürtös és újcsaj lennének erre alkalmasak, amennyire fel tudom mérni. cuki például szerintem már nem, minden jószándéka ellenére. a családomból max kishugom, ha épp olyanja van, de benne ott az a fura felsőbbrendű felhang, amivel sose tudok mit kezdeni, nem kisérletezünk... a pasi, na ő jelenlegi formájában egyből lefagyna.


hát rohadtul fogalmam sincs, ez mennyire jogos, elfogadható, reális igény felnőttként, és amúgy tényleg nem tehetném meg, vagy ez is egy régi belső automata para,
(anyámról tudom, hogy türelem és támogatás helyett azonnal támad a mai napig, pedig összehasonlíthatatlanul normálisabb, mint akár tíz éve volt, szóval lehetett egy vidám gyerekkorom... és hát nem sok gondolkodás kell hozzá, hogy sanszosan innen hozom, mint meghatározó alapélményt.)

csak ebben a helyzetben például pont erősen vágynék rá, hogy.


#afelnőttségnehéz