in wonderland

és persze ez is egy újabb senkinemtudróla rendezvény napja.
kedvenc életképem, ahogy vállvonogatva bámulunk egymásra a kerengő pletykák hallatán: se papír, se illetékes, rebesgetik, hogy talán ott, talán egész nap, talán megint el tudjuk játszani, hogy ura vagyunk a helyzetnek.

ha a felét elmesélném annak, ami itt megy... botrány, kérem szépen.

munka, munkamunkamunka

nem biztos az ok-okozat, csak az együttjárás, de mióta itt dolgozom, rekordot döntöttem: én még életemben nem voltam ilyen sűrűn beteg. ha leátlagoljuk, minden hónapra jut.

kicsit túlzás, nem?

van-e casting zombifilmre? pályát módosítanék

írtam ugye, hogy betaknyosodtam. idegállapotban is voltam, hát nem mondom, hogy könnyen ment az elalvás... pedig péntek este vagy éjfélig üvöltözött két csaj a ház előtt (azaz az ablakom alatt), lett volna igény egy pihentető éjszakára.. végre éreztem, hogy mosódom bele az ágyba - és akkor nemannyiracukilakótárs elkezdett rókázni. a wc pont az ajtóm előtt van. egy élmény volt, ahogy végighányta a szombat éjszakát...

(ha kiderül, hogy ez a hányós-fosós, nem csak gyomorrontás, ahogy állította, én megölöm.)

vasárnap meg rosszabb lett a náthám, nem jobb, így ma egykor még az órát néztem, négykor meg már. mire megszólalt volna az ébresztő, rég megkávéztam. én, akinek a 4:35 horror. 

ha valaki kérdezi, majd ráfogom az Oscarra. (legalább mi is nyertünk, meg a medve  Leo is.) de azért legközelebb mostmár inkább csak aludnék.

basszus

visszaolvastam a sztorinkat, és ajajj. az elején még megvolt részéről a lelkesedés, de aztán köbö augusztus végén elromlott valami, nagyjából akkor, mikor először töltöttünk együtt túl sok időt egyhuzamban (másfél hetet, én el se hiszem, hogy ilyen volt, már az 5 napnyi együtt betegeskedéstől is el voltam ájulva...). nem tudom máshoz kötni, nem emlékszem, történt-e akkor még valami. akkor írtam róla először, hogy mintha hirtelen nem lenne érzelmileg benne, meg nem mondja, amiket eddig, amiket hallani szeretnék...

azóta újra meg újra ugyanoda lyukadunk ki. kétségeim vannak, mert nem mondja, nem mutat be, nem akar annyit találkozni, 

ellenben olyanokat meg mond, hogy lehet, hogy nem lesz közös gyerekünk, nincsenek nála csillámpónik, nem baj, ha a két fél nem egyformán érez, túl sokat rinyálok ezeken a dolgokon.

hogy lett ebből a perzselő nyári szerelemből ilyen hamar egy rakás fos? és mért is csináltuk vissza a szakítást, ha ez egy rakás fos?

és még ő veti a szememre, hogy nem tudok annak örülni, ami van.

mrghlndklnskl

természetesen még be is taknyosodtam, egész álló nap más sem járt a fejemben, csak a ne gondolj a fehér medvére, vagyis hasztalan próbáltam elterelni a figyelmem. végül beláttam, hogy nem fog menni, így párhuzamosan csináltam dolgokat és sajnáltam magam. 

egészen tutira biztos vagyok benne, hogy ilyenkor szakítani kell, de ehelyett nyilván azt számolgatom, hogy ha kellően sokáig elvagyok a saját dolgaimmal és telenyomom a napjaimat progikkal, emberekkel, élményekkel, kellően feltöltődöm és lefáradok*, akkor lehet más ez az egész. akkor majd nem rinyálok, hanem örülök annak, ami van, ő is megkapja a maga terét és utána visszajön hozzám, kigondolkodja magát a sérelmeivel kapcsolatban, lezéházik, lesz ideje edzeni, csak úgy bámulni maga elé nélkülem, és akkor egyszer csak rájön, hogy hé, hiányzik a csajom és ez egy tök jó dolog. vagy nem.

(persze, hogy értem lángoljanak, de a szerelem úgyis mulandó, sokkal fontosabb, hogy a másikkal emberileg jól kijöjjünk, és a mai világban olyan nehéz normális pasit találni, és lehet, nekem vannak irreális elvárásaim, és az elején még ugyanazt éreztük, és most is tud nagyon jó lenni, ha van ideje rám, és egyéb bullshitek kifogások kétségek.)

kicsit én is látom, hogy fölösleges kört futok**, de a remény meg a hal, meg az utoljára.

*amit amúgy is csinálnom kéne, nem győzöm hangsúlyozni.

**pláne, hogy állítólag ilyenek is vannak. #kicsitmegeszasárgairigység

bassszus már komolyan

tudom, hogy másra kéne most koncentrálnom, de elég nehézkesen megy... bármivel szüttyögök, közben rá gondolok.

és továbbra se tudok sírni.

és továbbra is folyton csak fáj, mintha kábé szakítottunk volna, pedig hivatalosan minden rendben. faszom.

hol vannak a rohadt könnyek, mikor kellenének?!

hol a józan én, aki ma már nem pörög ezen?

rinya, para, hiányok

ja, igen, biztos benne van az is, hogy amúgy magányos vagyok, meg kevéssé csinálom a dolgaimat, meg sokkal kevésbé fáradok le, meg a munkám is borzasztó magányos (hiába megy át rajtam minimum száz ember per nap, ha abból kábé 3 áll meg csacsogni...). meg én nem érzem az állandó stresszt, hogy most vele voltam, de cserébe elcsúsztam a mindenmással - mint ő.

meg ha épp arra koncentrálok, amit adni tud, ami van, nem pedig a saját kielégítetlen vágyaimra, egyből elég, egyből jó.

szóval az igazság valahol félúton lehet.

csak éppen egyszerűen nem tudok túllépni az érzésen, hogy ez a vágy, ez a hév nekem kevés. újra meg újra visszajön, ugyanazt hiányolom mindig. több lelkesedést, több érzelmet, több érzelemkifejezést. persze százszor felhozni ugyanazt a kérdést, úgy, hogy a válasz sosem változik, botorság. 

vajon nekem ez mindig kevés marad? ha lenne rajtam beállítás, amivel működőképessé tehetem, használnám, eskü... de vajon van?

vajon tényleg felesleges ezzel, vele kínozni magam, mert ő sose fog ebbe jobban bevonódni?

de ez akkor is baj

fölkelek, és amellett, hogy végiggondolom az előttem álló napot, eszembe jut a pasim, és rá akarok írni, és akkor elszégyellem magam, mert hogy az most túl sok, hagyni kell lélegzethez jutni...

szerintem totál abnormális, hogy szégyent és bűntudatot érzek, ha ki akarom fejezni az érzelmeimet, ha azt akarom mondani: szeretlek vagy hiányzol. ha tehernek érzem a saját vágyakozásomat... ha hiányérzetem van szexuálisan, mert én többször akarnám, sokszor hosszabban, több előjátékkal, több játékossággal, ha én akkor is ki szeretném fejezni, hogy kívánom, amikor épp nem kerülhet sor a folytatásra...

ne kelljen már szégyellnem a saját gyöngéd érzelmeimet, a kívánást, hogy nekem napi szinten eszemben van, ezzel kelek, ezzel fekszem...

ne kelljen szégyellnem, hogy én szerelmes vagyok és ezt szeretném kifejezésre juttatni...

az a legnagyobb baj, hogy neki megint sokkal kevesebb elég belőlem, mint fordítva. folyton elfoglalt, folyvást rohan, mindig fáradt, és ráadásul azt a mély érzelmet nem is tudja megadni. szerintem ezen nem fog segíteni, ha jobban lefoglalom magam... ezen csak az segít, ha viszonozza az érzéseimet, ha biztonságban érzem magam és szeretve és kívánva. akkor nem gáz, hogy napokig mindenki elvan a maga kis dolgaival. akkor tudok én is kifele fordulni, mert kettőnket rendben érzem, nem az vonja el a figyelmet.

de most megint nem ez van. jó hullám, rossz hullám... rossz hullám.

ha együtt leszünk, biztos megint jó lesz, biztos megint visszajavulnak a dolgaink, ahogy szoktak a veszekedős részek után, a pont után, hogy akkor most szakítsunk vagy sem. de most éppen szar. 

lehetne esetleg stabilabb?

mit kezdjek azzal, ha néha tökre mindent megkapok, amire vágyom, de aztán eltelik pár nap/hét, és megint nem?

van ennek így értelme? van olyan egyensúlyi állapot, ami mindkettőnknek jó és fenn is tudjuk tartani?

vagy ebből ennél többet nem lehet kihozni, tévedés volt és kész?

most akkor ez részéről úgy kapcsolat, hogy igazából csak friends with benefits, csak én nem vagyok hajlandó észrevenni? vagy tényleg azért kisebb az igénye, mert annyira rohadtul leterhelt? végülis ha 7 estéből 4-et van csak otthon, és szerinte így is az otthon töltött ideje 90%-át velem tölti, akkor nincs jogom azon hisztizni, hogy mind a négy napot kérem, ugye? vagy legalább 3-at?

de nem is ez a baj. hanem az érzelemkifejezés. a vágy a másik után. vagyis annak a hiánya.

nem az a baj, hogy nem tölti velem mind a négyet, hanem hogy nem is kommunikálja, hogy de jó lenne, ha mind a négyet együtt lehetne tölteni... hogy így szeret meg úgy hiányzom...

hogy vannak olyan napok, mint a mai, amikor este jelentkezik egy tíz percre, míg én tövig rágom a kezem, hogy békét hagyjak neki és kivárjam az estét.

egy szerelmes nő nem akarja hallani azokat a dolgokat, amiket a kétségeimre, a reklamálásra mond. egy szerelmes nő azt akarja hallani, hogy viszont van szeretve és kívánják, de nagyon.

az a válasz, hogy "ha neked ez kevés, akkor keress jobbat, megértem", az nem egy elfogadható válasz, mert nincs benne az akarlak, a nem mindegy, a mindent megtennék, hogy velem maradj, mert szeretlek, a ketten a világ ellen. 

értem én, csak mégse, látom, de muszáj úgy tennem, mintha nem látnám. csak hát gecire fáj.

update

rájöttem, hogy nem fair közszemlére tenni az üzenetét. az az ő legszemélyesebb magánügye. nagyon haragudtam, feldúlt, hogy ilyeneket írt, még ma is roppant szomorú voltam miatta és meggyőződésem volt, hogy emiatt muszáj lenne szakítanom...

de akkor sem volt fair. úgyhogy leszedtem.

melyik baj a bajom

szóval az életmódváltós törekvésem szépen halad. nem tudom, ezt miért nem hangsúlyozom ki magamnak jobban... a szociális életemet kéne feltámasztani, de jövő hétre például már le van beszélve, hogy megyünk a hugommal fotókiállításra, nagyon remélem, hogy most nem jön közbe semmi. (rendszeresen szokott.) vagyis nem mondhatom, hogy nem teszek érte semmit. (és ezzel egyben a kimozdulós projekt is on.)

asszem, nagyjából addig vájkáltam a kapcsolatom mélyén, hogy a főbb problémákat mind sikerült felszínre hozni... ez az egész napok óta húzódik, nagyban hozzájárult a rosszkedvemhez. de furamód hatalmas megkönnyebbülés is, végre nem kell találgatnom, végre jobban értem, mi miért van - nagyon energiarabló ám érezni, hogy valami nem jó, és próbálni rávenni, hogy választ adjon a kétségekre.... 

azóta már többször tudtunk komoly dolgokról kiborulás és veszekedés nélkül beszélgetni... (végre, végre, végre, attól féltem, örökké csak gombnyomogatás lesz.)

egyelőre azon az állásponton vagyok, hogy ez a kapcsolat nem olyan, mint amilyet én akartam, de attól még értékes, és kezd valóságossá válni, pont attól, hogy az illúzióimat és reményeimet mind földbe döngöli. de nem töltheti ki csak ez az életem, a fejem.

(megnyugodtam, na.)

a munkámon se akarok változtatni, számot vetettem, és nem miatta akarom megtartani (így klappol legjobban az időbeosztásunk), hanem magam miatt. ez szolgálja most legjobban a céljaimat, rövid távon még kell.

ide főleg a depimről írok, de ezek a padlótfogós napok már nem olyan hosszúak, mint régen, sőt, sokszor azzal a konklúzióval zárulnak, hogy megoldom, plusz tételes, aktív megoldási forgatókönyv is "készül", ami be is válik, szóval szintén óriási a fejlődés.

úristen, volt-e egyáltalán ilyen korábban?

azt kell elérnem, hogy legyen egy megtartó hálóm, ami csak az enyém. hogy ne borítson mindent, ha nem érzem jól magam a kapcsolatomban, vagy egy szar munkanap, meg a satöbbi... hogy még az ominózus bepánikolós pillanatokban is eszembe jusson: ez nem a világ vége. nem kell azonnal egy életre dönteni. nem ezen az egy dolgon múlik a minden. na, ezt még gyakorolnom kell.

semmi könnyedség, csak ólmos boldogtalanság

ez most egy kicsit fölösleges rinya lesz, amit még délután írtam. kéretik ennek fényében olvasni/ nemolvasni.

élhetetlenség

minden rémes, rossz, szomorú, nem ettem, nem aludtam, öreg nővé vagyok szottyadva, a munkám fos, az életem üres, a pasim nem szerelmes belém úgy, ahogy szeretném és ez fáj, szakítani viszont nem akarok, semmit se akarok, kivéve sírni, de azt meg nem tudok, nyüssz.

szóval most erősen arra koncentrálok, hogy összeszedjem magam, ez csak valami átmeneti hullámvölgy, ügyes vagyok, okos vagyok, simán kitalálom, mi kell nekem ahhoz, hogy boldoggá tegyem magam. rohadtul el fogok menni lefürdeni, hajat mosni, megnézek valami jó filmet és legkésőbb holnap ki fogok mozdulni, akkor is, ha csak itthon akarom sajnálni magam a paplan alatt, elhanyagoltan, büdösen, zsíros hajjal, mert nemérdekel.

tudjátok, másnak azt mondanám, tessék szakítani és legalább egy gonddal kevesebb. de magamnak azt, hogy ugyan, végülis szeret, és komolyak a szándékai, és nem is biztos, hogy ez a bajom, mert van még egy csomó más bajom is, előbb talán azokat kéne megoldani, és ha utána még mindig szar, akkor kevésbé lesz rettenetes a szakítás gondolata... (gyáva-e vagyok.)

egyszerűen nem tudom eldönteni, melyik baj a bajom.

szóval még nem tudom, pontosan hogy, de kirugdalom magam ebből a posványból. 

hát ezért dolgoztam tavaly? hogy társfüggő életképtelennek érezzem magam? ugye hogy nem?

lópikula a fenekembe, az.

végül aztán

kicsit zombizva, de egészen élveztem a napot... csak a kapcsolatom ne lenne épp egy rakás értelmetlenség... (a pasim szerint ezt úgy is lehet, hogy közben nem szerelmes, én meg ebben nem biztos, hogy egyetértek, de még az se tuti, hogy nem szerelmes, szóval nem tudok mondani semmit se, azon kívül, hogy sportot űz az elbizonytalanításomból.) enni azt nem nagyon, ellenben fáj a nyakam. és a téveszmés ember telefonált, és nagyon bizarr dolgokkal fárasztott valakit, akit a faliújságról nézett ki magának tegnap. annyira wtf, de legalább nem jött be. meg ma temették az egyik elhunyt munkatársat, volt, aki benézte az időpontot, és ezen együtt röhögtünk, pedig nem is vicces.
az emberek úgy voltak nyűgösek, hogy nem rugdostak másokat. ilyenkor együtt tudok érezni. meg esett. meg hideg volt. meg mindenki korán kelt.
gondolom, ti is láttátok.

kicsit lehetne minden egyszerűbb, mondjuk, de gondolom, ne álmodozzak.

arcom

amikor totál másnaposan és kialvatlanul rájövök, hogy totál másnaposan és kialvatlanul kell végigtolnom a napot.

kedves tegnap esti én, you made my day. kösssz.

ja,

és a pasim tényleg hátrált, a maga módján. csak úgy szólok, hogy +1 pillának, a megérzésekre mindig hallgatni kell.

van értelmük, na.

#

hashtag

feladom

most, hogy nikotinhoz juttattam a kis szervezetem, sokkal jobb. de így is nagyon megviselt a nap, falkaparós vinnyogós azonnal rá akarok gyújtani volt, sorompón átmászós lány, téveszmés ember működés közben, akit majdnem ki kellett kísértetni és meggyanúsított, hogy egy nemzetközi portás-összeesküvés részeseként el akarom lopni a személyiségét meg a kárpótlási pénzét (ja, nem, utóbbit már lenyúlták a gonosz amerikai producer-maffiózók, és épp nálunk forgatnak filmet belőle), meg rosszindulatú beköpős munkatárs, aki miatt üvöltött velem a főnök, hogy ne tartsak 3 perces levegőzős szünetet sohasetöbbet. mondjuk ha már ott voltam,  üvöltött velem más miatt is, amiről végképp nem tehettem. aztán lecseszett az is, aki beköpött, mert lecseszték őt is, meg gondolom lecseszte azt is, akin keresztül be tudott árulni. és akkor ezek csak a nagyvonalak, volt még 'penészes a zsömlém és éhen fogok halni és még a büfèbe se akarnak kiengedni, mileszmost', meg konstans eltévedő közgyűlős tagok, non-stop köhögés, meg inkább hagyjuk de na.

és még a nikotinelvonás is hiába volt, mert most egy gyenge szarnak érzem magam, pedig még biztató csokit is kaptam egy jófej kolegától... mondjuk akkor is le fogok szokni. demikor... jajjmár.
nyüssz.
regényre való élményem van már a leszokós zavaros tapasztalásról.

#holapasimilyenkorhogymegöleljen #kisvukvagyokmegint

két dolog

1: hogy ez mekkora egy fos nap!

2: legközelebb ne az ilyen fos napokra időzítsem a nemdohányzás első, falkaparós időszakát, pláne ne az ilyen fos és egyben végtelenre nyúló stresszes munkanapokra...

jelentem

egyfelől úgy érzem, hogy itten legfőképp a szenvedélyes vágy hiányzik a pasimból. minden abból fakad, hogy nem akar eléggé engem, nem vágyik eléggé utánam, velem lenni. (hogy én nem tudom ezt fixen kihozni belőle, csak a helyzet okozza, ő mindig ilyen vagy pont hogy ez a normális, azt már nem tudom. de erre most nem pazarolnék több szót.)

a másik, hogy ez a betegszabi nagyon rosszat tett nekem. teljesen üresnek és használhatatlannak érzem az életem. pedig amúgy nem tűnik annak, de most volt egy rakás szabadidőm, amivel az égvilágon semmit se tudtam kezdeni. és brutál magányosnak is éreztem magam. olyan volt, hogy minek is csináljak bármit, ha egyszer nincs értelme. tisztára bedepiztem.

nagyon ijesztő volt ez az egész.

holnap már munka, akkor meg az lesz a bajom, mert az meg a ló túloldala lesz - viszont basszus, elő kéne szedni az olyan aktív elfoglaltságaimat, amikhez ki kell mozdulni, mert már megesz a fene. 

(csak én olyanokat nem nagyon szoktam volt csinálni. mondjuk mehetnék edzésre. úgyis meg akartam nézni a nemtudommilyen kiállítást... sétálni is kéne, csak úgy. franc.

ez a rossz... elkezdeni feltölteni az életem dolgokkal. mikor már egész jól megy, akkor nem fog ilyen fejtörést okozni, tudom... de a semmiből jövök, és még mindig csak a mindenmás küszöbén állok, még mindig nem tudom elképzelni, mi a frászt kezd az ember magával egyedül outdoor jelleggel... olyan, mint letenni a cigit. rém egyszerű, csak éppen mégse sikerül.

meg lusta is vagyok.

na jó, meg tényleg beteg voltam. úgy értem, tényleg-tényleg, és fertőző is és taknyos és egyfolytában köhögtem.)

eszemben sincs a pasitól várni, hogy szórakoztasson. szóval össze kell kapnom magam, de sürgősen.

a napokban különben jártam a családomnál, kicsit, ahol kiderült, hogy egyszerre menstruáltunk a hugaimmal. ez volt a legnagyobb hír, ne röhögjetek. (de nekem már elmúlt, öröm boldogság, szexuális élet...) 

vettem új ruhákat, egyszerű, laza alapdarabok, de imádom az összeset, véletlenül 25% kedvezmény volt rájuk, szóval. 

megköszöntöttem a pasimat, mert a héten van a szülinapja. (ehhez kitaláltam és megvettem a tárgyi dolgokat, és mivel az új ruhákkal is volt gondom, egy lyuk meg egy benézett méret, oda is visszarohangáltam, vagyis igen sokszor jártam boltokban.) 

a háziorvosom szerint az influenzám tankönyvi, a körmöm pedig nem gombás. (volt egy durva szívrohamszerű élmény: hogy van valami a lábkörmeimen, aminek nem szabadna. meg egy újabb, mikor kiművelődtem a körömgombát és gyógymódjait illetően.) 

meg a nemdohányzást gyakoroltam, azaz kapartam a falat, de a végén mindig újra rágyújtottam sajnos. (ezzel nagyon sok idő és energia elment...) nem baj, tényleg ez kell nekem, valahogy rá fogom venni magam, csak az első pár nap nehéz. (aztán még három hétig nagyon figyelni kell.)

átnéztem még a külső vinyómat, és hát katasztrófa. sok órányi közös munka vár ránk, míg a dolgok átláthatóan a helyükre kerülnek...

tegnap délutánra azt terveztem, hogy első körben nekiugrok a fotóimnak*, míg a pasi tanul, de helyette elvitt moziba. megnéztük a Deadpoolt - mindenki menjen el rá, nagyon klassz! 

például az ilyenek miatt is szeretem. nem járunk moziba, most voltunk másodszor. de úgy érezte, hogy ezt most megéri - és valóban, mindkettőnknél nagyon betalált. szóval hogy az ízlése, meg a random ötletei...

mondjuk a film előtt elmentünk turkálni, mert akció volt és nadrágot akart, én meg vettem egy indokolatlan óriáspulcsit. erről maximálisan ő tehet. (sikerült egy sosem hordott kötött darabot kifogni, ezerkettőötvenért. nagyon bűntudatom van, de wow.)

az idő pedig... ti is láttátok? éreztétek? annyira tavasz volt... annyira jó. 

legyen most már mindig!

ja, meg vannak molylepkéink. na azok ne legyenek többet. legyen a molylepkék helyett is napsütés!

*minek is vannak még olyan ruhátlan képeim, amiket az ex csinált, meg ő mindenféle pózban egy szál gatyában, sokszor duplikálva?! és az exmacskámról se kell ezer fénykép, bármilyen cukker volt is.

azt mondja,

részéről minden oké.  szóval én most hülye-e vagyok. (nem hiszem, csak rossz ez a távolság...)

különben az idő máshogy is ellenünk dolgozik...
ő arról számol be, hogy a napjai huss, eltűnnek... kettőt pislog és este van.
mìg az én munkanapjaim végtelen hosszú 12 órák tudnak lenni... minél több minden történik, annál hosszabbnak tűnnek. egy nagyon pörgős nap után úgy tetszik, több is eltelt.
szóval nekem így a legutóbbi találkozásunk még messzebb kerül, neki meg olyan, mintha azóta még alig telt volna el idő...

így nyílik az idő-olló, széjjelebb lökve az igényeinket.
fura, nem?

(azt érzem, hátrál. csak basszus, az én pasim ne hátráljon már kifele a kapcsolatunkból... nem fér a fejembe, hogy ha nekem feltöltődés vele lenni, visszafele ő mért nem érzi ugyanezt? mit rontok el? lassan már szégyellem, hogy vágyom a közelségére... persze nekem is meg kell tanulnom visszafognom ezt, de ez akkor se normális...

valamit nagyon rosszul csinálunk, ha ő tőlem nem töltődik, nem? ha kötelezettségnek éli meg a találkozást, még ha végtelen fáradt is...

de erre nincs is mikor rákérdezni, mert az már lelkizés, az meg már feszkó, ahhoz ő most túl kimerült lesz...
ördögi kör, hogy törjelek meg?)

szóval

ez geci nehéz. egy rohadt nagy csapdahelyzet az egész.

viszont. mivel amúgy szeretjük egymást (még ha ebben hajlamos vagyok is elbizonytalanodni) és nem akarok szakítani, nekem nem szabad bepánikolni.

ő épp szét van csúszva, nyomkodja a nyomorult gombjaimat, de meg kell próbálnom ezt valahogy átfordítani.
szóval ehhez kell a drukk.

mert én szoktam lenni, aki kiakad, nekem van nagyobb igényem találkozni, de ő most egy olyan stresszes kimerült állapotban van, ahol már kb kilátástalannak lát mindent, megint. ha most én is szétzuhanok, akkor ennek vége.


nem akarom, hogy vége legyen... csak nem a türelmemről vagyok híres...
ahh, mért nem pihent rá a hülye influenzára még pár napot... nagyon kellett volna.

(nem tudom, ennek most hol a vége, és ez ijesztő, de holnap előre megkapja a szülinapi ajándékát, remélhetőleg előveszem a legbűbájabb arcomat, és akkor meglátjuk, mi lesz.)

dolgok

majdnem nem dohányoztam, de aztán mégis.

bevallom, ez a pasi továbbra is képes szomorúvá tenni... ha meg rástresszelek, könnyen erre mutogatok, hogy mért is kell nekem megint rágyújtani.

a betegeskedés alatt 5 napon át folyton láthattuk egymást (nem egyfolytában, csak minden nap), erre most jött rögtön 5 szünet.

és a kedveskedős hiányzolra nem az a válasz, hogy te is, vagy valami pikáns, vagy... értitek (a szeretleket már nem is mondom, lassan az én számba is belekeseredik...), hanem hogy de most neki majd nagyon tanulnia kell, és valószínűleg kevesebbet tudunk majd találkozni.

ez engem így, ahogy van, elszomorít.

most lehet én vagyok nagyon fordítva bekötve, de úgy, hogy nincs nagyon verbális szeretgetés, még nehezebb bírni ezt a kevesebbet... erre volna jó, ha mondaná, amit ugye nem mond.

pedig amúgy, ha nem stresszel rá erre ennyire, ha van ideje pihenni, úgy érzem, szeretve vagyok. de így nagyon nehéz nem átcsúszni nyaggatósba, az meg ugye, hogy a szemrehányáson kívül mást nem kap tőlem, régen rossz volna. szóval küzdök magammal, küzdök az igényeimmel, eddig inkább sikerrel, mint sem.

látom és értem, hogy ez egy nehezebb félév, ezek már államvizsgatárgyak, sokkal több beadandóval és zhval, és ő erre most borzasztóan ráparázott. de félek, hogy ha rajtam óhajtja kispórolni, rámegy a kapcsolat.

mert oké, kevesebb minőségi idő, akkor legyenek megint együttalvások, rövid, de érzelmileg kielégítő beszélgetések, szexecskék, pettingelős üzengetések... de ne éreztesse, hogy foglaljam le magam jobban, mert van egy minimumszint, ami alá nem mehetünk, és ne akarjon teljesen kizárni a tanulós napokból, hanem tessen úgy tanulni, hogy én ottvagyok, időnként váltunk egy-egy puszit aztán mondjuk vacsinál találkozunk... vagy... na.

nem tudom, mennyire érthető, de én felfogom, hogy ez most egy nagyon szegényes időszak lesz, hajlandó lennék tűrni, ha találnánk helyette apró, feltöltős kapcsolódási pontokat. de ő meg kb menekülőre fogja, vagy hogy írjam le... annyira azt érzi szerintem, hogy ebből baj lesz, hogy itt meg is áll a gondolkodásban, és nem óhajt a konstrukciókkal kísérletezni...

és emellett azt várná, hogy az a kevés, az nyugis legyen. csak ez azt is jelenti, hogy akkor a felmerülő problémákról ne beszéljünk, mert nincs idő a feszkóra.

én viszont a szőnyeg alá söprésben nem hiszek...

lehet, hogy erre az idő dologra mégis rámegy az egész.

legalábbis ebben a formában nagyon veszélyes... 

ha elkezdem jelezni, hogy ez így nem jó, hogy leépítve érzem magam, csak addig jut, hogy már megint elégedetlen vagyok és még kevesebbet keres... de vajon meddig bírom lenyomni a saját vágyaimat és a hiányérzezet?

hogy legyek úgy támasz, hogy nem látom a végét, nem duruzsol a fülembe olyasmiket, amik a távolból is össze tudnak kötni?

szóval úgy két napja ezen szomorkodom a háttérben... ő meg a betegség óta egyre fáradtabb, folyton fáradt, és már nem is beszélgetünk érdemben. bár tudna kicsit pihenni... bár visszakaphatnám a pasit, akiért megéri...

(tudom, ez még csak pár nap, és a múltkoriból tanulva nem dőlök be a pesszimizmusának sem, csak a kivárás nehezebb, mint szeretném... drukkoljatok.)

mi folyik itt

felkeltem és továbbra is picsaszarul voltam, izzadtam meg remegtem meg minden. mivel még tegnap eldöntöttem, hogy nem hagyom el magam, kimásztam azért az ágyból, pedig nagyon húzott vissza...

megettem a konyhaszekrény mélyén talált csokimikulást. megbarátkoztam a gondolattal, hogy a héten már nem keresek pénzt és erről tájékoztattam a munkahelyemet is. ők tájékoztattak róla, hogy bent most hasfájós vírus van. együtt örültünk, hogy nem fogjuk keresztfertőzni egymást.

elmentem a patikába, a zöldségeshez, a sparba, otthagytam egy rakás pénzt, hazacipeltem egy csomó cuccot, úgy éreztem magam, mint a legutóbbi edzés után, de legalább sétáltam is meg levegőztem is.

itthon betetriszeztem mindent a helyére és nagyon büszke voltam magamra. benyomtam egy fehérjeitalt. (még régen a kórházban adtak ilyet, onnan ismerem. vettem egy négyes pakkot, tele van vitaminokkal meg energiával, erre a helyzetre tökéletes. sajnos nem volt vaníliás, ennek az epresnek meg nagyon műíze van, de ha muszáj, akkor muszáj. ez egy hosszabb progi, mivel olyan a cucc a gyomorba érve, mint egy zsák kő, lassan kell inni.) sokat gondolkodtam a dohányzáson. kiolvastam az internetet. hajat mostam, fürödtem. áthúztam az ágyat.

összepakoltam a szobát, csináltam krumplipürét, sütöttem csirkemellet. kivittem a szemetet. rájöttem, hogy nem éri meg összeolajozni az egész konyhát fél kiló csirkemellért, többet nem csinálok ilyet. 

összeolajoztam a felsőmet is, aztán összevéreztem a nadrágom, úgyhogy akkor már mostam is egyet.

közben elhasználtam egy százas zsepit, szóval megint elbattyogtam a boltba, immár esőben, hogy vegyek utánpótlást. megállapítottam, milyen szép sorban követik egymást az események: a névnapomra a pasim lázasodott be, valentin-napra én, mikor az lement, megjött, mikor kicsit csillapodott a szokásosnál erősebb niagara, megindult az orrom. (gondolkodom rajta, hogy odacelluxozok egy marék pézsét az arcom elé...)

leültem enni. nem tudtam enni. mérges lettem, hogy nem tudok enni. három részletben magamba erőltettem egy elégnek mondható adagot. megveregettem a vállam. végigpörgettem, mennyi mindent csináltam ahhoz képest, hogy órákba telt kimászni az ágyból és esélytelennek tűnt egyáltalán bármit is csinálni. ezért is megveregettem.

rádöbbentem, hogy holnap megint mehetek boltba, mert betétet, azt nem vettem, pedig nagyon gyorsan fogy. röhögtem egy sort. hasmenéssel és vitaminokkal szórakoztattam magam, majd a szintén beteg cukilakótárssal. teregettem. dohányoztam. tüsszögtem. 

meglocsoltam a virágaimat. meghallgattam anyám zsarolós próbálkozását, miszerint ha hazamegyek, bevásárol nekem. próbáltam megértetni vele, hogy mivel a betegség miatt nem mentem-megyek haza, ez nem sokat segít a dolgon, de ha szeretne, nyugodtan hozzájárulhat a kiadásokhoz. megállapítottam, hogy nem jártam sikerrel. abbahagytam a wécére járkálást. kidörzsölődött az orrom. mára elköszöntünk egymástól a pasimmal.

mostanra beesteledett, zombis sorozatot nézek és még mindig picsaszarul vagyok, de szerintem minden tőlem telhetőt megtettem. és veletek mizu?

morc

végül találtam egy szikkadt zsömlét a szekrény mélyén, meg volt egy bazinagy kefírem, szóval a bolt holnapra marad. de grrr.

nem hiszek a nagyon görcsös életmódváltós dolgokban, de ma rendesen megmérgeltem magam... azért nehogymár.

asszem, hirtelen nagy, piros betűkkel a terv egyes pontjára ugrott a roborálás. nem ér rá. én mégegyszer nem akarok ilyen élményt...

lehet, mégis adni fogok új esélyt a kajarendelésnek (a melóba), bővült a must have lista. (szar előre csomagolt kétszersült, gofri, tejszín a tésztához, krumpli, sőt, fehérjeital. vitaminok. vagyis hogy nem volt elég átgondolt, de most majd lesz!) lesz egy nagy kamraátszervezés.

és tegnap már ezerrel hallgattam a cigileszoktatós hangoskönyvet, kevés volt, este megint rágyújtottam, úgyhogy holnapra is az lesz a progi.
köbö 54 órán át nem gyújtottam rá, és már az ég és föld volt (tudatosan figyeltem magam), aludtam, ittam, vitaminok... még a fejem is egész másként festett a tükörben reggel...

ezt a tapasztalást jó volna most megfogni, mert a mindennapok pikk-pakk felülírják, de ha nem sikkad el, biztos motivációvá alakítható... kézzelfoghatóbb, mint a hangzatos elméleti megfontolások.
ezért le kellett írjam.

igenis, én ezt akarom, nekem erre van szükségem!
persze még végig kell rágnom magam az összes dohányos berögződésemen - mi hiányozna belőle? (mert sajna van olyan.) és hogy fogom kiváltani? (ügyesen-okosan.)
szeretném ezt most, tényleg.

ha nem leszek holnap sokkal jobban, úgyis egész héten táppénz, ami érvágás, de legalább már van mit csinálni erre az esetre is.

persze attól még morcos vagyok, meg húz az àgy, meg meg... :(

abszolút mélypont

hajnalban hazajöttem, és azóta nem keltem ki az ágyból. nem aludtam, csak fetrengtem. (inkább aludni kellett volna, már belátom...)

egy ilyen nyavalya totál le tudja szívni az energiákat, amik nem jönnek vissza attól, hogy eltűnik a láz... főleg, hogy azóta ömlik belőlem a vér...

ez akkor tudatosult, mikor felöltözve kiléptem az ajtón. hogy hát hű, máris szeretnék leülni. sőt, azonnal vissza is kell fordulnom, különben akkor is leülök, ha nem akarok.

szar élmény.

valahogy azért muszáj lesz legalább kenyeret szereznem, hogy el tudjak kezdeni újra rendesebben enni - mert az ugye nem nagyon ment az elmúlt három napban, nem is tudom, mit gondoltam... jó, de, tudom. azt, hogy hé, már jobban vagyok, mindjárt mehet megint minden a szokásos kerékvágásban.

csak épp már a hajnali hazaút felénél rámjött a szédülős erőtlenség. ami azóta is tart.

pedig csak egy megálló oda-vissza. nem nagy ügy, ugye? 

esküszöm, már azon gondolkodom, hogy rendelek egy pizzát, megviselt emésztés ide vagy oda... 

basszus, gondolta a fene, hogy ilyen kis harmatos libafos leszek...

jajj, ez most nagyon felkészületlenül ért.

nyüssz.

hogyaza

na kik fognak valentinnapozás családi ünnepi összejövetel helyett betegen feküdni?

de hogy így szeretkezés közben egyszer csak szólt, hogy álljunk le, mert valahogy nincs jól, és hopp, rájöttünk, hogy lázas. előtte még kutya baja sem volt. na jó, kicsit kapart a torka, de ennyi.

azaz: értelemszerűen már elkaptam tőle.
azaz2: a valószínűleg influenzát.



(kedves influenza! basz..dj meg! legalább a végét megvárhattad volna..)

helyzet

az a nagy helyzet, hogy továbbra is a gyerekvállalós, mit gondolok én erről, mit akarok a jövőtől, mit kezdjek ezzel az egésszel téma foglalkoztat. de hogy így egyfolytában.
persze benne van, hogy nem sokat aludtam, az se ért semmit, kicsit olyan delíriumos állapotban mászkálok a világban, már most megittam a második kávémat, de minek,

szóval a nagy szomorúságot le lehet felezni.
de attól még szomorú vagyok.
és zaklatott és csalódott is.

persze bármilyen fájdalmas, csak hasznomra válhat átrágni magam ezeken a kérdéseken, tudom.

kiegészítés

a "jó hullám", vagy hogy is hivatkoztam az elmúlt két hétre, arra volt jó, hogy inkább a szeretve vagyok verzióra hajlok, nem az átverve vagyokra.

még akkor is, ha az exének mondta, nekem nem, és ettől megszólalt a kis hang: 

nem szerelmes, de azt hiszi, ennyi is elég, mert csalódott a szerelemben. de mi van, ha később rájön, hogy mégsem elég? és mi van, ha ez neked nem lesz elég, mert te megérdemled, hogy a párod szerelmes legyen beléd?

ha kényszerítem magam, hogy a viselkedéséből olvassak, ezt látom. hogy eléggé szeret.

hajlok arra, hogy ez önvédelem, sérülés, nem pedig feltétlenül baj.

meg a másik oldal: hogy én ugye mit tudok adni. ott tartok, ahol tíz éve kellett volna, építgetek egy saját, önálló felnőtt életet. kivéve a testemet, ami azért egy nőnél...

olyan férfit kell találnom, akinek ez elég, plusz akit szintén megtaposott az élet valamennyire, hogy megértse bizonyos dolgaimat. (nem, képtelen lennék együtt lenni olyannal, akinek simán mentek a dolgok, akinél nem tört meg az ív...) szóval aki hasonlóan defektes, mint én, de közben legyen működőképes is, vállaljon felelősséget, dolgozzon a dolgain. ebből nem tudok engedni. (és azért elég ritka, csak úgy mondom.)

kompromisszumokat meg úgyis kötni kell, nincs herceg meg fehér ló.

van helyette rózsaszín habos-babos kapcsolat, amiről első kézből tudom, hogy megcsalták. vagy például lensziéknél is volt ilyen, csak ott ki is derült, pedig ők milyen cukik... vagy az olyan házasságok, amiknek vége lesz. emberek, akik nem házasodnak össze, vagy végül nem lesz gyerekük, vagy akármi...

és most nem azért, mert kevésre tartom magam, hanem csak próbálok realista maradni.

évekig éltem valami tudatlan lebegésben, ahol olyan dolgokon, mint karrier, pénz, jövő, család, nem is gondolkodtam. ezekben a fakkokban annyi állt: majd lesz férjem, akinek lesz háza és kocsija. majd ő megoldja.

szar volt ám rájönni, hogy az élet nem így működik...

szar körbenézni, és belátni, hogy egyelőre még félretenni sincs miből, nemhogy belátható időn belül (pesszimistább napokon: valaha) összekuporgassak egy saját lakásra valót... először szépen el kell jutni egy normálisabb fizuig, és imádkozni, hogy addig is meglegyen ez az albi ezen az áron. meg ne történjen nagyobb baj, ne mostanában kelljen laptopot vagy szemüveget cserélni, stb. és ezért nekem kell megdolgozni, nem magától fog megtörténni.

és a főzés...

és úgy általában a hétköznapok működtetése, a stresszkezelés, a családommal való viszony, a szorongások... jóóó sokat kell még dolgozni rajta. (eljutok egyáltalán valaha addig, hogy nyugodt szívvel mernék gyereket vállalni? dolgozom rajta, de sikerül is?)

szóval oké, hogy tökéletes nem létezik, de azért az ideálistól is messzebb vagyok, mint szeretnék. vagy hogy értitek. szóval szép dolog az álmodozás, de ne akarjak már olyan férfit, akinek meg én lennék kevés...

és simán lehet, hogy sose lesz férjem, se gyerekem, mert az élet ezerféleképp alakulhat. erről persze nem szólt a fáma, olyan közegben nőttem fel, ahol csak egyféle lehetőség volt: férj+gyerekek. mert minden más kudarcnak számít. mi pedig nem vallhatunk kudarcot. vagyis totál magától értetődő volt, hogy ez majd csak úgy meg fog történni...

pedig nem, nem fog. csak úgy biztos nem.

különben is, annyira cuki, ahogy a saját jövővel kapcsolatos vágyaimon rugózok, meg ezen a családalapítás dolgon, közben meg már az angolok és az oroszok is hadosztály-szintű műveleteket gyakorolnak, Észak-Korea rakétákat lődöz és úgy általában tele vagyunk migránsokkal....

ki a franc tudja, mi lesz?

(igen, nagyon szeretném megtartani ezt a kapcsolatot.)

arra jutottam, hogy nem tudom. lövésem sincs. semmiről se.

szóval a pasi. hát ez nehéz ügy. egyfelől, mert másfelől meg nagyon egyszerű: vagy működik, vagy nem. tényleg, hátralépve egyet ez ennyi, belátom én is.

amikre most rájöttem:

nagyjából az én kezemben van a kapcsolatunk. úgy értem, ha én képes vagyok elengedni magam, a jelenben lenni, nem szorongani, nem nyüstölni, akkor csodák csodája, működik. akkor egyre szerelmetesebb, egyre jobb, egyre közelebb vagyunk, szeretve vagyunk, szeretve érezzük magunkat, többet kíván velem lenni és én is nyugodt vagyok a külön töltött napokon, biztonságban érzem magam és elvagyok a saját kis életemmel, dolgaimmal. 

a szex, az idő- és programhiány mind olyan téma, amiben változtatott, mikor kértem és egyből jó lett. (szóval ez a csiszolódás rész, asszem.)

van viszont rajtam pár gomb, amit nem szabad megnyomni, mert egyből kiakadok és borul minden. ilyesmik, hogy "nincsközösjövőnk", "átvagyokverve", "mégsevagyokszeretve"...

neki meg ott vannak a traumái és a jövőtől való ólmos súlyú félelem. 

elvileg kéne tudni beszélnie ezekről nekem, anélkül, hogy drámázásba fulladna, de mindig megnyom velük egy gombot.

halkan jegyzem meg, a mostanihoz is úgy lyukadtunk ki, hogy számomra kiderült: együtt se éltek sose az exnőjével a gyerek születéséig. (jesszus, hogy lehet úgy közösen gyereket vállalni, hogy együtt sem éltek? eddig is megvolt, hogy keveset találkoztak, de hogy éjszakánként se? nem értem a nőt... én sose lennék képes rá. szintén a város két fele, pasinak szintén két munkahely plusz suli, meg még a lakásfelújítás, a saját két kezével - úgy mégis hogy mer ilyen körülmények közé bármilyen nő direkt bevállalni egy terhességet? meg is őrülnék, ha ilyen keveset láthatnám a bennem növekvő gyerek apját, hát ez még egy mezei kapcsolatnak is sok lenne... így már aztán tényleg sehova se férne be egy kis minőségi idő. meg ugye szex se volt, mert veszélyeztetett terhesség... mitől volt ez egyáltalán kapcsolat? nem tisztem ítélkezni, tudom, tudom, csak magamra nézve jobb tudni, mégis mi a fene volt előttem.) és akkor lettek kérdéseim, és egyből olyasmikre kellett gondolnia, amitől eléggé ki szokott borulni. 

kiderült az is, hogy igen, az ex megkapta a rendszeres verbális szeretgetést, az összes romantikus rózsaszínködös gesztust, amit én úúúgy szoktam hiányolni.

na és itt kellett volna abbahagyni, nem hogy még a saját kapcsolatunkra terelni a szót...

mindkettőnk gombjai on, aztán tessék.

most ott tartunk, hogy szerinte anyagilag 4-5 év múlva se jár még sehol, és egzisztenciális háttér nélkül nem fogunk tudni gyereket vállalni, és akkor inkább keressek mást, mert ő nem ígér olyat, amihez egy kisebb csoda kéne. hogy nagyobb eséllyel nem, mint igen.

de ha összejönne a háttér, akkor nem mondana nemet.

és kilyukadtunk ugyanott, ahol a szakításkor.

hogy van olyan, hogy pusztán anyagi okok miatt ne jöjjön össze egy kapcsolat. (van olyan?)

az anyagiak miatt kevesebb a progi, mint lehetne, mert spórol. (belépők, jegyek, éttermezés, még egy nyamvadt kávé is sokat számít, mivel van mellette gyerek is meg hitelmaradék is.)

az anyagiak miatt egy szobában él, és még fog is, sokáig. (ebbe nem tudok belekötni, annyival jobb lehetőség, mint egy albérlet.)

az anyagiak miatt kevesebb az idő, mert kell, hogy legyen második munkahelye is + idővel szeretne jobban keresni/akkor is dolgozni, ha kiöregedett a szakmából, tehát van fősuli is + a szoba mind tőlem, mind a gyerektől messze van, így rengeteget tölt utazással.

az anyagiak miatt sokszor reménytelennek látja a jövőt, sokszor fáradt és sokszor lyukadunk ki oda, hogy nem tud nekem (se, másnak se) családalapítós jövőt biztosítani.

az anyagiak miatt nem tud annyit beletenni egy kapcsolatba, mint szeretne, szeretnék.

én ezt végigolvasom, és nem is értem, minek kezdtem vele.

de közben meg de, elképzeltem tavaly, milyen férfi kéne nekem emberileg, és hát pont ilyen. (ugye említettem már itt, hogy az extrákat is megugrotta, pedig.) csak közben elfejeltettem hozzátenni, hogy anyagi szempontok, meg függetlenség, mert gondolta a fene. (az univerzummal tényleg vigyázni kell, lásd második bekezdés.)

vagyis hogy ezzel most aztán semmit se lehet kezdeni, vagy azonnal vége, vagy kivárok, és próbálok akkor se drámázni, ha nyomogatja a gombokat, meg lehetőleg nem megnyomni az övéit.

annak, hogy kéthetente összevesszünk nagyjából ugyanazokon a dolgokon, semmi értelme.

életke

az életemet nem úgy kell elképzelni, hogy én most non-stop az előző posztban írtakkal foglalkozom, tudatosan, katonásan. lópikulát. egyszerűen csak most épp ezt csinálom, próbálok nyugit teremteni magam körül, magamban, mindig tenni, ami épp jön, odafigyelni az ilyen apróságokra. szóval nem elterveztem és végrehajtom, hanem hirtelen leesett, hogy mennyit emel az életminőségemen egy-egy pici változtatás, úgyhogy még jobban rámentem.

csak valahogy próbáltam megfogalmazni itt nektek.

a terv valami olyasmi, ami mindig ott van a fejemben, látom a már kipipált dolgokat, látok egy ívet, egy utat magam előtt - ez segít, hogy ne vesszek el teljesen, ha épp rossz passzban vagyok se.

mizu a tervvel

immár kb tizedszer kezdtem beszámolót írni, mit is csinálok amúgy, hogy áll a terv, az o-projekt, a fitness bérlet... de valahogy nem jó, nem akarom ezt így közszemlére tenni, túl össze-vissza, túl hosszú.

jelenleg egyébként az alapozásnál járok, mert akárhonnan nézem, ezt nem lehet megúszni. (stabil, rutinokkal megvasalt váz nélkül megette a fene az egészet.)

olyan fantasztikusan izgalmas dolgokat képzeljetek, mint pl a mikor mit érdemes vásárolni, enni, főzni. milyen tipusú kajákat vigyek a melóba, hogy meg is egyem őket. 

(legyen könnyen szállítható és fogyasztható, elég hozzá egy kanál/villa, vagy legyen kézbe fogható, harapható darabokból, ne maszatoljon/potyogjon. ne legyen szagos. legyen sokszor újramelegíthető. legyen többféle, édes is, sós is, gyümölcs/zöldség és reggelinek való is. legyen olyan, amit szeretek. amit otthon is meg tudok főzni. és meg is vagyok hajlandó főzni. és nem veszi el a fél napot. amihez nyúlhatok, ha hirtelen leesik a vércukrom a kávé miatt, de nincs időm elmenni a hűtőig se. ami kitart két napig. legyen helyette B terv, ha mégse sikerül megfőzni. - csupa olyan megoldandó apróság, amin eddig még sose gondolkodtam. mivel mindig volt ebédszünetem, vagy büféből kajáltam, vagy mittudomén. ha meg nagyon elbaszcsiztam, nem ettem, nagy dolog... na ez mostmár nincs.)

ennek része, hogy elég normálisan eszem tavalyhoz képest. (sok-sok vállonveregetés, öröm-boldogság...) messze nem jó még, de sokkal jobb, mint volt. persze azt is nézem, mitől nem szoktam enni mégse, és ezt a hatást hogy lehet kiküszöbölni.

nem kizárt, hogy lesz visszaesés, de és? majd újra fölveszem a fonalat... (tanulom a nem-pánikolást is.)

ja, a főzésnek azon a szintjén járok, ahol még a kudarctűrés a cél. csak semmi szakácskönyv. egyelőre örülök, hogy valami eszembe jutott, és valamit megvalósítottam belőle, és többé-kevésbé ehető lett. (csütörtökön elrontottam egy rakott-krumplit. ne kérdezzétek...) 

hasonló ilyen még: 

a szobám nagyjából mindig rendben legyen. időben mossak, húzzak ágyneműt, cseréljek törölközőt. mikor mivel kéne hajat mosni, hogy sose kelljen zsíros hajjal feszengenem sehol, és ne pattogjon ki az arcom a koszos hajjal érintkező párnahuzat miatt. hogyan legyen minél kevesebb pattanásom (hajmosás, párnahuzat, ne tapizzam az arcom, ne támasszam a fejem a kezemre, ne igyak alkoholt, vegyem észre, mikor szükséges nap közben is áttörölni a bőröm/megmosni az arcom, ne sunnyogjam el az arclemosó/bőrradír használatát, legyen ritka a csak cicamosdás, stb...). eleget szellőztessek. ne csináljam szünet nélkül egyhuzamban ugyanazt túl sokáig. időnként tornáztassam meg a szemem. akkor netezzek, amikor nem borít meg semmit. igyekezzek eleget inni/ bevenni a vitamint/ akármi.

mennyi idő kell a reggeli készülődésre. miket kell feltétlen megcsinálni. mi az, amit sose szabad akkorra hagyni... mitől alszom el hamar. mitől alszom jól. mit tegyek, ha keveset/rosszul aludtam.

ezek így, a teljesség igénye nélkül. (van még legalább háromszor ennyi.) párhuzamosan. minden, aminek muszáj jól mennie, hogy ne álljon a nagyobb volumenű dolgok útjába. minden, ami épp feltűnik. 

tulajdonképpen életmódváltásban vagyok, kísérletezősen, kitapasztalósan. csinálgatom, alakulgat, van ami jobban, van ami kevésbé, elvagyok.

(egy nagy játszótér az életem, jeee.)

a másik, hogy rendre igyekszem végiggondolni, mik a hosszabb távú célok, mit tervezek idénre, mit lehetőleg még február-márciusra... 

foglalkozom mindenféle programötletekkel is, magamnak is, másokkal is, nagyrészt listaírós szinten, de már most látom, mennyire jó felé tapogatózok, és előre örülök nekik. (még top secret kategória.)

plusz nekem is van heti/napi listám, csak én kihúzogatok. egyelőre nincsen hozzá normális rendszerem, se ilyen szép design, de legalább csinálom. nagyon jót tesz. ezt is igyekszem felfejleszteni. korábban Viánál láttam hasonlót, de nekem azok túl cukormázasak. (mondjuk maga az oldal is sokszor, egyéni ízlés kérdése, ettől függetlenül nagyon sok dologban egyre gondolunk, illetve rengeteg hasznos és szemléletformáló ötletet lehet találni nála. must have, akkor is, ha nem minden jön be tőle. ha szerelem lesz, pláne...)

hát tessék. nem színes-szagos, de ég és föld az életminőségem pölö a tavaly nyárhoz képest, úgyhogy ezer százalékban biztos vagyok benne, hogy ez kell... apróságok. rugalmasan kezelt kísérletezgetés. szigorúan teljesítmény kényszer nélkül. csakis magamért. 

thank you all

nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy hozzászóltok, és kapok külső szempontokat. különben csak körbe-körbe forognék... meg nagyon jó érzés kiönteni a szívem, nyilván. tündérek vagytok, köszönöm! 

ezt a pasi témát most felfüggesztem holnapig, hogy picit leülepedjen. 

(ti azért ne fogjátok vissza magatokat, jöhet minden észrevétel!)

ez sarkos félelem:

hogy nem veszem észre, hogy csak vergődünk a semmiért, már megint átverem magam és hagyom, hogy átverjenek, kapaszkodok a semmibe, ahogy exnél is, miközben fogy az időm, szaladnak a lehetőségeim, és és.

mert mittudomén, milyen, ha tényleg egészséges egy kapcsolat. de legalábbis megfelelő. jó. olyan, aminek van értelme. hjajj, hát hogy értitek. ami nem arról szól, hogy minden külső szemlélő elmondja: felesleges.

mert úgy szeretném megoldani a nehézségeket, úgy szeretném, ha együtt maradnánk... 

mert vele akarok lenni.

a pasiról

a következők vörös posztóként hatnak:

ha hiányzik a verbális szeretgetés

ha egymás után többször gond van a szexszel

ha keveset találkozunk

ha belengeti, hogy nincs jövője a kapcsolatunknak

az a fura, hogy ezek a dolgok néha vannak, máskor viszont mintha sose lettek volna, minden szuper és stb-stb. lövésem sincs, ez másokkal is megesik-e, a csiszolódás része-e, vagy csak vergődünk a semmiért... 

bocs

tudom, hogy nagyon hosszú lett*. de ez az uccsó felismerés, amiről nem tudom, mennyire érthető nektek, legalább akkora, mint évekkel ezelőtt. 

évekkel ezelőtt arra jöttem rá, hogy én a férfiakat nem tartom egyenrangú félnek. az volt belémkódolva, hogy sose érhetnek annyit, mint egy nő, sőt, képtelenek az igazi gondolkodásra, egyszerűen nem érhetnek fel hozzánk, nem lehetnek ugyanolyan okosak, nem teljesértékű emberek, csak férfiak. őket irányítani kell, velük trükközni kell, nem vállalnak felelősséget, nem használhatók túl sok dologra, stb... de sajnos a családalapításhoz kellenek.

ez pont ilyen.

hogy közben igenis kell, hogy elvegyenek. amelyik nő nem tud megfogni, jól manipulálni egy férfit, az csökkentértékű.

megint ott kötöttünk ki, hogy egy férfi magától nem akarhat elköteleződni egy nő mellett, meg kell lasszózni és nagyon ügyelni, hogy jól "idomítsuk", mivel önmagában egy haszontalan, semmirevaló lény, aki nem különösebben gondolkodik, csak háborút csinál, gyereket meg kártyaadósságot. ha nem kötözöd magadhoz, úgyis elhagy. minél előbb esküt kell tennie. minél előbb jöjjön a közös gyerek.

mondjuk az is elgondolkodtató, hogy ennek értelmében egy férfinak a monogámia sose lehet kielégítő, a házasság sose lehet élvezetes és hosszú távú saját döntés, valódi, mély elköteleződés. a házasság csapda. béklyó. a férfi veszte. kényszerű lemondás. a házasság az egyetlen, ami megakadályozza az amúgy szükségszerű véget: hogy odébb álljon, amint nehezebb idők jönnek. hogy csak kihasználjon és cserébe ne adjon semmit.

most akkor én vagyok borzasztó naiv, hogy tudatos oldalról nem ilyen férfira vágyom?

nem lehetne, hogy egyszerűen csak önként velem akarjon lenni?

nem lehetne, hogy a társam legyen, a házasságkötés pedig a kapcsolat egy fejlődési állomása?

butaság-e hinni a házasságban? és abban, hogy két ember igenis végig tudja csinálni közösen ezt az élet nevű dolgot, papírral vagy anélkül? és hogy érdemes belevágni, max nem jön össze, de ha mindent megtettünk, akkor nem gáz?

nekem egy kapcsolat: járás, összeköltözés, lánykérés, házasság, gyerekek.

ez most így ahogy van, faszság lenne? vagy attól még szabad akarni, hogy a fent említett marhaságok is a fejemben vannak, amikkel nyilván nem óhajtok azonosulni? vagy feltétlenül legyek modern, és mondjam, hogy ugyan, minek ehhez papír, hiszen nem jelent semmit, meg úgyis, ki tudja, holnap együtt leszünk-e még?

*ez is. remek.

update:

hogy én milyen dühös tudok lenni ilyenkor... mondanak egy ilyet, aztán simán elalszanak, magamra hagyva a sokkhatással. erősen gondolkodtam, hogy hazamegyek, na de vasárnap éjszakaizni, egyedül, csomó átszállással mit segítene?

hosszú, hajnalba nyúló trip volt, persze nem bírtam ki, és felkeltettem. amiről tudjuk, mi a véleménye a pasiknak.

végül ő visszaaludt, én lassan lemerültem, félájultan odatolattam, szorosan átölelt. reggel csináltam kávét, hosszan néztük a semmit, megkérdeztem, akarunk-e róla beszélni. akarunk.

az álláspontok részben meg vannak, részben meg lesznek vitatva, már meggyőztem magam, hogy félreértés. (el se tudtam volna aludni, ha nem gyártok magamnak reményt.)

---------------------

nehéz ezzel mit kezdeni amúgy, a "nincs közös jövőnk" gombot nem szabad nyomkodni. marhára nem mindegy, hogy szeretné, ha úgy alakul majd és mindent meg fog tenni érte, vagy eleve úgy megyünk bele, hogy "nem, nem, soha." szerintem egyértelmű, hogy ha egy pasi az elején azt mondja nekem: ne vedd magadra, de sose fogok megnősülni és gyereket vállalni, éppen annyira kizáró ok, mint a nem hiszek a monogámiában, ellenben a szvinger klubokban igen.

vagyis nem az, amit keresek. még akkor sem, ha már beleszerettem.

és ezen nem segít, ha hozzáteszi, hogy ám legyen, ha hét év múlva is együtt leszünk, el foglak venni, gyere írjuk fel a dátumot + ha nyer valamelyikünk a lottón, majd visszatérünk a gyerekkérdésre.

(ezt a lottó dolgot már hallottam, ex a házasságot kötötte hozzá. szerencsére nem nyertünk.)

csak nyomogatta a gombokat, kábé rátenyerelt az irányítópultra, vagy hogy értitek.

és itt nem arról van szó, hogy én most akarnék gyereket, vagy két éven belül, ahogy ő gondolja (nem is értem, honnan szedi), mert még marhára sok dolgom van addig: változtatni a dolgaimon, stabilabb, kiforrottabb lenni, tanulni, jobbfizus munkahelyet szerezni... ez azért nem két év. de nekem kell a lehetőség, a hit, hogy ha minden jól megy, alakulhat úgy, ahogy szeretném: találok olyat, akivel érdemes és családot alapítunk. így is annyi minden jöhet közbe, és én sem tudom, mit hoz a jövő, de a lehetőséget igenis fenn akarom tartani magamnak.

szóval ez a nem mindegy: van-e lehetőség, vagy eleve kizárt.

a másik része meg, hogy bennem nagyon mélyen fut egy alapprogi: ha a férfi nem vesz el a végén, csak kihasznált. és rettegek, hogy át leszek verve. 

ez az én saram.

már a múltkor is azon kaptam magam, hogy "bár elvett volna ex, akkor legalább elvált nő lennék, azt jelentené, vagyok olyan jó, hogy valaki elvegyen, csak nem jött össze a holtunkiglan, de majd legközelebb." hogy egy nő értékét ahhoz kötöm, hajlandó-e mellette elköteleződni a férfi. 

ez orbitális nagy baromság.

ettől függetlenül a felszín alatt ilyeneket lehet találni.

szerintem én ezeket a családomból hozom, még apám is egyívású ebben a kérdésben a női vonallal.

ha a férfi mindent megkap már házasság előtt, minek venne el... évekig együtt éltek, mégse vette el... szegény, azt hitte, ha lesi minden kívánságát, megfoghatja, a pasi meg évekig kihasználta, végül elvett egy sokkal fiatalabbat, ő meg hoppon maradt... ultimátumot adott neki - vagy elveszel, vagy ennyi, mert igenis, ő még időben családot akart, magától a pasi sose hagyta volna hátra a kényelmes függetlenségét, na de így kénytelen volt... ha lefekszel vele a házasság előtt, addig használ, amíg öregebb nem leszel, aztán neked már késő lesz, és egyedül, vénlányként fogsz meghalni...  nézd meg xy-t, nemet mondott a pasinak, aki nagyon akarta, csak mert nem tetszett, utána pedig, mikor senki mást nem talált, már nem lehetett visszacsinálni, és nyomorult, magányos élete van azóta is... azzal az alakkal van mióta, és még nem vette el, ahelyett, hogy a gazdag, komoly szándékú másikpasival lenne, boldogtalan lesz, ha nem cseréli le rá, és később nagyon fogja bánni... egy pasit húzni kell, manipulálni kell, irányítani kell, kemény kézzel kell fogni, különben csak használ, amíg rád nem un... egy férfi magától sose köteleződne el... egy férfit meg kell fogni... férfi nélkül nem lehet családot alapítani, pedig a család az egyetlen fontos dolog az életben... bla...bla...bla. 

szép, kövér téveszméim vannak a témában, amolyan tudatalatti vezérfonálként, asszem.
ez persze nem jelenti, hogy szemet kéne hunynom egy kategorikus "nem" felett, de azért érdekes...  vajon mennyire nyomja rá a bélyegét a viselkedésemre? ezen még fogok azért gondolkodni.

faszom

és akkor ma volt az a nap, ahol mindenféle, a kapcsolatunkat érintő kérdések merültek fel, és mintegy mellesleg kiderült, hogy a pasim qrára sose fog elvenni és sose fog gyereket vállalni velem. de hogy ez így.

és hogy ő ezt már az elején mondta. törtem rajta a buksimat, és rémlik, hogy mondta, hogy ő attól fél, hogy talán(!!!) ezeket nem tudja majd megadni nekem... de az, hogy lehet, meg az, hogy tutira nem, szerintem két egészen különböző dolog. úgy értem, lehet, hogy holnap a fejemre esik egy tégla és meghalok. értitek...

szóval én már azokon is tök kiakadtam, pedig mindig hozzátette, hogy ma rossz napja van és ettől borúsan látja a jövőt és stb, én meg, hogy dolgozik rajta, majd ha már tényleg ott járunk, biztos megoldjuk valahogy... és ennyiben maradtunk, mindig.

itt alszik mellettem, èn meg üres vázként ücsörgök a sötétben, kipattant szemmel, hatalmas súllyal a mellkasomon, és az istennek se tudok sírni (mért, mért nem, hova lettek a könnyek?!),
csak próbálok nem megfulladni, és azon töprengek, ugyan mi értelme egy kapcsolatnak, aminek nincs hova fejlődnie.
meg hogy én viszont tényleg közöltem vele már az elején, hogy én a 'családot és házasságot szeretnék' tipus vagyok.

gecire mi a faszt gondolt?!

elképesztő boldogság

a lazább szombatok a melóban annyira nyugisak tudnak lenni, hogy már-már elviselhetetlenül hosszúra nyúlnak. (és megunsz mindent: rejtvényeket, tervezést, telefonálást, akármit, lásd mémek és agyatlan bulvárcikkek iránti vágy.) így mindig eltervezem, hogy behozom a gépem, de ugye vagy elfelejtem, hogy szombat van (guess what, it's normal) vagy a pasitól jövök, sőt, olyan is volt már, hogy képtelen voltam megemberelni magam, és beszuszakolni az épphogy elég nagy külön táskába és cipelni a két másik pakkom mellett.

de ma erőt vettem a hajnali lustaságon (szerintem lenne létjogosultsága egy ilyen állandó szókapcsolatnak, a jelenség nálam pölö biztosan létezik), meg kaptam egy rettentő ronda, nemazénízlésem táskát (vagy szatyrot vagy nem is tudom), amibe viszont kényelmesen belefér a kábel is (plusz egy doboz tej, háhá), és tegnapról maradt bent kajám, tehát csak két cuccot kellett hurcolnom... 

és ó, a gépem képes arra, amire a telefonom nem:

befogja a gyenguszka, eltűnő-feltűnő wifit!

jelenleg valószínűleg nincs nálam boldogabb ember a földön.

frontok, frontok mindenhol...

hát gyerekek... itt ülök egy hosszúlépés fölött, és próbálok magamhoz térni...
az hagyján, hogy befutott egy szupertitkos esemény, de annyira titkos, hogy az őrség még annyit se tudott róla, mint én, mikor megjelentek előttem a szervezők, hogy akkor jöttek... (se kontakt személy, se semmi, imádom...) de hogy az emberek nem értik, amit magyarázok, se ami ki van írva...
pölö szerintük jó ötlet átbújni egy lezárt sorompó alatt, miközben a kezükben van az ajtónyitó kártya, nálam meg a sorompónyitó gomb, és az épületet fegyveres őrök védik... nem találok szavakat.
emellett majdnem az összes belépőnk kipörgött, ami még sosem.
ez a nap háromkávés volt. közben már az első se segített semmit (minden létező fronthatás lecsap, mint valami legyet), minden további csak megtolt a lejtmeneten. egész nap kérdezgették, mi a baj, pedig eskü azt hittem, mosolygok.
este pedig kiderült, csak úgy bónuszként, hogy nem bírok el három pasival. kettő oké, de ha hárman fognak közre...
minden váltás más, a mai banda kifejezetten nyers és extrán osztják egymást is... na most úgy zavarba hoztak, mint már... nem is tudom, mikor vörösödtem el utoljára a fejem búbjától a lábujjam hegyéig... talán ennyire soha.
nyers adok-kapok (ahogy apám mondta: én itt csak egy punci vagyok, gondolhatjátok, mi volt a téma), amiből két mondat után kapok lett, én meg jól (és hosszan) dugámba dőltem, mert ha egyszer egy üzlet beindul...
fel kell kötni a gatyát a következő alkalomra, mert így nem szeretek játszani.

a pasik nagyja évődik velem a melóban, ez egy ilyen hely, a saját osztályomon rajtam kívül 2 nő van, abból egy jócskán benne a korban, egy meg külön irodában, csak én dolgozom a frontvonalon... edződöm rendesen. de ezek nagyon húzgálják a cica bajszát, minden szavamra figyelnem kell, határt húzni, és ma, pont az uccsó, kínlódós fél órában, lefagyott aggyal találtak meg.
kegyelemdöfés, azt hiszem.

ezt a csatát elvesztettük. most kezdhetek velük mindent előlről...
bár egy punci mit panaszkodik, ugye.