semmi könnyedség, csak ólmos boldogtalanság

ez most egy kicsit fölösleges rinya lesz, amit még délután írtam. kéretik ennek fényében olvasni/ nemolvasni.

szóval úgy érzem, boldogtalan vagyok. elakadtam. megrekedtem. rossz felé indultam. mittudomén.

ha kiveszem a pasit a képből, jelenleg csak egyhelyben toporgós ürességet látok. (ja, nem, akkor is.) elmúlt a nagy "új életet kezdünk", elmúlt a "bármibe foghatok" és a "megyek előre".

ha nincs szabadidőm, az a baj, ha van, azzal semmit se tudok kezdeni. 

ügyesen rendben tartom a szobám, a cuccaim, szinten a hűtőm és a kamrám (általában), életben a növénykéim, elég gyakran mosok ruhát, arcot, hajat, húzok ágyat, ..., szóval sokat fejlődtem az ominózus területeken. talán enni is többször eszem jól, mint nem, aludni is igyekszem hamarabb menni. (bár ezekben még nincs látványos fejlődés, sokkal nehezebb tartósan összehozni..)

de és? ez engem nem elégít ki... 

fogalmam sincs, mikor fogom végre a gyakorlatban is működőképesnek érezni az életem.

kigondoltam magamnak egy csomó mindent:

színezni

eljárkálni megnézni egy-egy érdekesebb köztéri szobrot a városban és lefotózni, felfedező jelleggel parkokat, szép helyeket keresni, bejárni az összes piacot, összébb rakosgatni a Budapest-puzzle-t a fejemben (és addig is levegőzni meg sétálni)

fitness órák

letenni a cigit

mindig kicsit angolozni, az alapoktól kezdve

átrágni magam néhány fontosnak ítélt tankönyvemen, amire régen nem hagytam elég időt (mert az inspiráló)

szépirodalmat olvasni

kiállításra menni

ezek egyedül csinálós elfoglaltságok. 

azt hiszitek, szoktam bármelyiket is?

és a kulcs az egyedül szó. sose merek írni róla, nehogy leprásnak gondoljatok, de végtelenül magányos vagyok. egyszerűen nincs körülöttem senki.

munkatársak, család, cukilakótárs, pasi. jelenleg össze-vissza őket tudom felmutatni. (és ez lehetne elég, de nem olyanok a viszonyok...)

béna is vagyok az emberi kapcsolatokhoz, meg a hülye tervezhetetlen életem miatt nehéz is bármit összehozni. (ezért is lesz jó a rendszer.) kérdeztem a barátnőmet, haragszik-e még, nem írt vissza. vannak régebbről, akikkel nagyon jó volna találkozni, mindig neki is futunk, sose nem érünk rá egyszerre vagy megbetegszünk, elsikkad. vannak blogvonalról, akikkel szeretnék, de és azt hogy kell? 

eleve, nem akarok senkivel úgy találkozni, hogy ki vagyok éhezve, meg rág a magány, ne ezt érezze rajtam. nem is ez a fő motiváció... akikkel szívesen venném, az azért van, mert érdekelnek.

de mostanában ki vagyok éhezve.

szóval mostanában nem merek ilyet kezdeményezni.

viszont szerintem nagyon kéne nekem szociális életet is élni, és akkor a mindenmáshoz is több érkezésem lenne... hiába mondom, hogy ugyan, majd ha már jól megy a mindenmás, a magányérzés tök destruktív és beszürkíti a napokat.

és akkor ott a pasi. nem viszonozza olyan hévvel az érzelmeimet, mint szeretném. ezzel összezavar. rendre elbizonytalanít. szóval az eszem szerint tovább kell lépni, még nincs jól, még nem szabadott volna... de nem akarok. nem, nem, nem.

csak mindig újra eljutok addig a pontig, hogy kevés. többet akarok. mindent akarok. szerelmet, szenvedélyt, ugyanazt a lelkesedést és vágyat, mint amit én érzek... hogy jobban akarjon, hiányoljon, kívánjon, mint ahogy most teszi.

magyarul a pasim kevés nekem, nincs kivel érdemben beszélgetnem meg programokat csinálnom, egyedül semmihez sincsen kedvem és mellesleg a munkám egy fos. de amúgy minden oké...

lábjegyzet: tudom, hogy meg fogom oldani, mert muszáj, de most eddig-eddig-eddig vagyok bánattal meg motiválatlansággal meg reménytelenséggel, és muszáj volt elsírnom valahol, valakinek végre.