kiegészítés

a "jó hullám", vagy hogy is hivatkoztam az elmúlt két hétre, arra volt jó, hogy inkább a szeretve vagyok verzióra hajlok, nem az átverve vagyokra.

még akkor is, ha az exének mondta, nekem nem, és ettől megszólalt a kis hang: 

nem szerelmes, de azt hiszi, ennyi is elég, mert csalódott a szerelemben. de mi van, ha később rájön, hogy mégsem elég? és mi van, ha ez neked nem lesz elég, mert te megérdemled, hogy a párod szerelmes legyen beléd?

ha kényszerítem magam, hogy a viselkedéséből olvassak, ezt látom. hogy eléggé szeret.

hajlok arra, hogy ez önvédelem, sérülés, nem pedig feltétlenül baj.

meg a másik oldal: hogy én ugye mit tudok adni. ott tartok, ahol tíz éve kellett volna, építgetek egy saját, önálló felnőtt életet. kivéve a testemet, ami azért egy nőnél...

olyan férfit kell találnom, akinek ez elég, plusz akit szintén megtaposott az élet valamennyire, hogy megértse bizonyos dolgaimat. (nem, képtelen lennék együtt lenni olyannal, akinek simán mentek a dolgok, akinél nem tört meg az ív...) szóval aki hasonlóan defektes, mint én, de közben legyen működőképes is, vállaljon felelősséget, dolgozzon a dolgain. ebből nem tudok engedni. (és azért elég ritka, csak úgy mondom.)

kompromisszumokat meg úgyis kötni kell, nincs herceg meg fehér ló.

van helyette rózsaszín habos-babos kapcsolat, amiről első kézből tudom, hogy megcsalták. vagy például lensziéknél is volt ilyen, csak ott ki is derült, pedig ők milyen cukik... vagy az olyan házasságok, amiknek vége lesz. emberek, akik nem házasodnak össze, vagy végül nem lesz gyerekük, vagy akármi...

és most nem azért, mert kevésre tartom magam, hanem csak próbálok realista maradni.

évekig éltem valami tudatlan lebegésben, ahol olyan dolgokon, mint karrier, pénz, jövő, család, nem is gondolkodtam. ezekben a fakkokban annyi állt: majd lesz férjem, akinek lesz háza és kocsija. majd ő megoldja.

szar volt ám rájönni, hogy az élet nem így működik...

szar körbenézni, és belátni, hogy egyelőre még félretenni sincs miből, nemhogy belátható időn belül (pesszimistább napokon: valaha) összekuporgassak egy saját lakásra valót... először szépen el kell jutni egy normálisabb fizuig, és imádkozni, hogy addig is meglegyen ez az albi ezen az áron. meg ne történjen nagyobb baj, ne mostanában kelljen laptopot vagy szemüveget cserélni, stb. és ezért nekem kell megdolgozni, nem magától fog megtörténni.

és a főzés...

és úgy általában a hétköznapok működtetése, a stresszkezelés, a családommal való viszony, a szorongások... jóóó sokat kell még dolgozni rajta. (eljutok egyáltalán valaha addig, hogy nyugodt szívvel mernék gyereket vállalni? dolgozom rajta, de sikerül is?)

szóval oké, hogy tökéletes nem létezik, de azért az ideálistól is messzebb vagyok, mint szeretnék. vagy hogy értitek. szóval szép dolog az álmodozás, de ne akarjak már olyan férfit, akinek meg én lennék kevés...

és simán lehet, hogy sose lesz férjem, se gyerekem, mert az élet ezerféleképp alakulhat. erről persze nem szólt a fáma, olyan közegben nőttem fel, ahol csak egyféle lehetőség volt: férj+gyerekek. mert minden más kudarcnak számít. mi pedig nem vallhatunk kudarcot. vagyis totál magától értetődő volt, hogy ez majd csak úgy meg fog történni...

pedig nem, nem fog. csak úgy biztos nem.

különben is, annyira cuki, ahogy a saját jövővel kapcsolatos vágyaimon rugózok, meg ezen a családalapítás dolgon, közben meg már az angolok és az oroszok is hadosztály-szintű műveleteket gyakorolnak, Észak-Korea rakétákat lődöz és úgy általában tele vagyunk migránsokkal....

ki a franc tudja, mi lesz?

(igen, nagyon szeretném megtartani ezt a kapcsolatot.)