szóval lusti voltam bekapcsolni a gépet a mailcím miatt, a telefonom meg... azon nem jó. de rajta leszek...
annyira szüttyögök a lakással, hogy már elbizonytalanodtam: lajhár-e lettem menetközben, vagy ezt hogy...
2016. július 31., vasárnap
tmi, tmi
gyorsan rájöttem, hogy ennél jobban nem is jöhetett volna ki: a pontazesetem kollégám nem csak felmondott, de az országot is elhagyta mostanra, így szabadon átvihetem rá az összes tárgyavesztett, pangó szexuális energiát.
kábé mintha Brad Pittről fantáziálnék (igény szerint helyettesítsetek be bárkit), csak vele nagyon volt kémia* és még itt a mágnesesség lenyomata bennem. vissza kiskamaszkorba, mikor plakátfiúkba voltunk 'szerelmesek'... ártatlan, plátói vonzódás.
gyorsan leszedtem róla pár képet, amiken nagyon látszik az a bizonyos tekintet, hogy el ne felejtsem... (jó, tudom, személyiségi jogok, de neki nem fáj...) és azóta a fejemben... khm... szóval nagyokat szexelünk.
úgy nőtt az érzelmi távolság a pasival, hogy le se kellett hozzà feküdnöm mással... nem vibrál már belül az utána való sóvár vágyakozás. (annyira, mikor meg de, lehet gyorsan inkább erre gondolni és kész.)
meg persze megnyugtató, hogy rajta kívül is létezik még férfi, aki zsigerileg megmozdít bennem valamit.
így azért minden sokkal-sokkal könnyebb, még ha csalás is.
*megdöbbentő, hogy erre csak most, a végén jöttem rá. talán, mert minden szabadgyököm a pasi foglalta le. de mozgásban is még mindig csak gyanús volt, hogy hm, mintha gerjednék, pedig nagyon másképp néz ki, nem is helyes - képen kellett megnézni, hogy felismerjem az bizonyos arcvonásokat.
az ösztöneim tudták pedig: ez a férfi volt, akivel még ősszel (mikor a pasival gondok voltak) álmodtam egy nagyon zavarbaejtően szexuálisat, élményszinten, részletesen, hosszan. akkor nem értettem, miért pont ő, nem is tetszik, pasim is van, utáltam az egészet, sokáig nem tudtam a szemébe nézni. de hát ezért. kémia.
kábé mintha Brad Pittről fantáziálnék (igény szerint helyettesítsetek be bárkit), csak vele nagyon volt kémia* és még itt a mágnesesség lenyomata bennem. vissza kiskamaszkorba, mikor plakátfiúkba voltunk 'szerelmesek'... ártatlan, plátói vonzódás.
gyorsan leszedtem róla pár képet, amiken nagyon látszik az a bizonyos tekintet, hogy el ne felejtsem... (jó, tudom, személyiségi jogok, de neki nem fáj...) és azóta a fejemben... khm... szóval nagyokat szexelünk.
úgy nőtt az érzelmi távolság a pasival, hogy le se kellett hozzà feküdnöm mással... nem vibrál már belül az utána való sóvár vágyakozás. (annyira, mikor meg de, lehet gyorsan inkább erre gondolni és kész.)
meg persze megnyugtató, hogy rajta kívül is létezik még férfi, aki zsigerileg megmozdít bennem valamit.
így azért minden sokkal-sokkal könnyebb, még ha csalás is.
*megdöbbentő, hogy erre csak most, a végén jöttem rá. talán, mert minden szabadgyököm a pasi foglalta le. de mozgásban is még mindig csak gyanús volt, hogy hm, mintha gerjednék, pedig nagyon másképp néz ki, nem is helyes - képen kellett megnézni, hogy felismerjem az bizonyos arcvonásokat.
az ösztöneim tudták pedig: ez a férfi volt, akivel még ősszel (mikor a pasival gondok voltak) álmodtam egy nagyon zavarbaejtően szexuálisat, élményszinten, részletesen, hosszan. akkor nem értettem, miért pont ő, nem is tetszik, pasim is van, utáltam az egészet, sokáig nem tudtam a szemébe nézni. de hát ezért. kémia.
annyira szép az idő
különben pillával elég gyorsan kilőttük a strandokat meg a város elhagyását, és nagyon jó döntésnek bizonyult, hogy kisvasutazni vittem... kicsit párás, de amúgy remek idő volt, a Normafánál is leültünk a legszebb panorámát nyújtó padra rétest enni... meg persze sétáltunk egy nagyot, elég jól kikapcsolja az embert, szeretem az ilyen élményeket, főleg jó társaságban ugye, mi meg vele mindig végtelen beszélgetéseket folytatunk...
volt egy szürreál pillanat, mikor az erdő közepén szembejött a popmodell, értitek, hát hol máshol...
valamiért mindenáron fröccsözni akartam, ezt én se pontosan értem, biztos a pasi miatti 'nyaralós' berögződés, aztán végül inkább vacsoráztunk egyet. (továbbra is szeretem azt a helyet.) az ég pedig csak akkor szakadt le, amikor léptem fel a trolimra, az ajtóig mondjuk bőrig áztam, de ott már belefért, sőt, jól is esett, hozzátett a jókedvemhez, hogy csöpögött belőlem a víz...
szóval remek élmény.
egész péntek délután is mászkálás volt, csak mással, máshol - Feneketlen-tó (vannak kiskacsák, teknősök meg gyakorló elmebetegek, amúgy semmi extra, tűző napsütésben nem ajánlom, túl keskeny a zöld rész, kevés az árnyék is), aztán a Gellért Szállótól (ami előtt imádom azt a kutat) egészen a vár túlvégéig... van egy csodaszép hely például a Várkert Bazár fölött, ott ültünk vagy egy órát, bámulva a kilátást, és csak a két fenyő zavart, amúgy tökéletes chill (utálom a fenyőket, ez van). jó, a várban lifteztünk egyet, de amúgy végig ment a ráérős, élményt kimaxolós séta... minden, de minden felfoghatatlanul szép volt, még mindig instant szerelem ez a város.
találkoztam kishugommal is, aki mindig extrém elfoglalt, de most pont akadt egy szabad órája. vele mondjuk csak mekiztünk a rövid intervallumra és a nagy csomagjára való tekintettel, de jólesett látni.
meg véletlen becsúszott egy bandázás a törzsben, érdekes sztorikat gyűjtöttem külföldi forgatásokról meg bonyolult párkapcsolati felállásokról... mondjuk sokkal előbb haza kellett volna indulnom, munka után nem való már nekem az éjszakázás, se a rákövetkező konstans, pont zavaró szintű másnaposság, nagyon befáradtam...
és továbbra is járom a környéket, bratyizok a nénikkel, egész új szinten belelátok már a környék közösségi életébe és lassan tudom a szomszédasszony teljes élettörténetét. (ha nem érdekelne, nem hallgatnám.)
már nem tudom elképzelni, hogy a szobában üljek. már ezerszer inkább menni, zöldbe, levegőre, szabad ég alá, akkor is, ha csak egy picike parkig jutok.
ó, és hadd ne mondjam: megkaptam végre a tücsökciripelős, langyos-meleg, szürkületet majd csillagokat bámulós tökéletes nyárestémet, mindenféle kérés-kérdés nélkül, csak úgy.
élmények, flow, boldogság, nyár... szeretem.
volt egy szürreál pillanat, mikor az erdő közepén szembejött a popmodell, értitek, hát hol máshol...
valamiért mindenáron fröccsözni akartam, ezt én se pontosan értem, biztos a pasi miatti 'nyaralós' berögződés, aztán végül inkább vacsoráztunk egyet. (továbbra is szeretem azt a helyet.) az ég pedig csak akkor szakadt le, amikor léptem fel a trolimra, az ajtóig mondjuk bőrig áztam, de ott már belefért, sőt, jól is esett, hozzátett a jókedvemhez, hogy csöpögött belőlem a víz...
szóval remek élmény.
egész péntek délután is mászkálás volt, csak mással, máshol - Feneketlen-tó (vannak kiskacsák, teknősök meg gyakorló elmebetegek, amúgy semmi extra, tűző napsütésben nem ajánlom, túl keskeny a zöld rész, kevés az árnyék is), aztán a Gellért Szállótól (ami előtt imádom azt a kutat) egészen a vár túlvégéig... van egy csodaszép hely például a Várkert Bazár fölött, ott ültünk vagy egy órát, bámulva a kilátást, és csak a két fenyő zavart, amúgy tökéletes chill (utálom a fenyőket, ez van). jó, a várban lifteztünk egyet, de amúgy végig ment a ráérős, élményt kimaxolós séta... minden, de minden felfoghatatlanul szép volt, még mindig instant szerelem ez a város.
találkoztam kishugommal is, aki mindig extrém elfoglalt, de most pont akadt egy szabad órája. vele mondjuk csak mekiztünk a rövid intervallumra és a nagy csomagjára való tekintettel, de jólesett látni.
meg véletlen becsúszott egy bandázás a törzsben, érdekes sztorikat gyűjtöttem külföldi forgatásokról meg bonyolult párkapcsolati felállásokról... mondjuk sokkal előbb haza kellett volna indulnom, munka után nem való már nekem az éjszakázás, se a rákövetkező konstans, pont zavaró szintű másnaposság, nagyon befáradtam...
és továbbra is járom a környéket, bratyizok a nénikkel, egész új szinten belelátok már a környék közösségi életébe és lassan tudom a szomszédasszony teljes élettörténetét. (ha nem érdekelne, nem hallgatnám.)
már nem tudom elképzelni, hogy a szobában üljek. már ezerszer inkább menni, zöldbe, levegőre, szabad ég alá, akkor is, ha csak egy picike parkig jutok.
ó, és hadd ne mondjam: megkaptam végre a tücsökciripelős, langyos-meleg, szürkületet majd csillagokat bámulós tökéletes nyárestémet, mindenféle kérés-kérdés nélkül, csak úgy.
élmények, flow, boldogság, nyár... szeretem.
2016. július 30., szombat
fuhh
most, hogy jól megterapizáltam magam, rájöttem, hogy ma még csak az ablakom megpucolásáig jutottam.
(nagyon vicces kívülről, mert a többi ugye redvás, azt meghagyom a csajoknak... na jó, csak megvárom vele őket, na.)
de ez nagyon kellett, összeszedni, leírni. kiadni magamból, megérteni a homályos belső nyomasztást.
emellett természetesen kellemesen telt a nap, bevásároltam, elkávézgattam, olvastam, sétáltam és ücsörögtem a jó levegőn... meg végigvettem fejben, milyen sorrendben fogok mit csinálni holnap estig.
az evés, az a reggeli feléig volt ígéretes. sosenem fog menni, komolyan. de amúgy jó vagyok.
még egy kis elmélkedés
ez a veszteség, az elveszett gyerekkor még mindig nincs feldolgozva. ez a legsúlyosabb mind közül, nyilván.
általában akkor kerül felszínre, ha nagyon nem működik valami az életemben, és hát most a pasi nemszeretése kapcsán bizony fáj ez is, de még hogy.
(és hogy férfira van szükség mellém, hogy legitimizálja a puszta létezésem, hogy visszatükrözzön és így lehessek...
hogy ott legyen a bizonyíték: látjátok, mégis érek valamit, hahh.
meg nem kiszállni valamiből, ha rossz, hanem vérszemet kapni: akkor is bebizonyítom, hogy lehet szeretni, hogy elég jó vagyok, most akkor is sikerülni fog, addig próbálom, míg végre majd most megy!
meg azt hinni, hogy ez a dolgok rendje, mindig is küzdeni kellett, most is... hogy békából is lehet királyfi.
nem onnan közelíteni, hogy ő nem olyan, hanem hogy én nem vagyok olyan.
és ha neki se, akkor másnak se... akkor senkinek, aki megüti a mércémet.
na ezek a wtf 'tudások' is itt a fejemben... és van ott még, ahonnan ezek jöttek...)
meg a mamák kapcsán, apám betegsége kapcsán...
megváltozott a távolság, megszakadt a mindennapok jól bejáratott ritmusa, megbomlottak az erőviszonyok.
és nem értik, miért nem vagyok ott nekik, hát már a pasi sincs, mint hivatkozási alap... (ez is, hogy csak akkor lehet saját életed, ha van melletted pasi, különben hozzánk kell tartoznod... újabb tudattalan belsővé tett szabály...)
ebben a helyzetben kutya kötelességem.
szerintem meg nem. szerintem meg velük szemben már nincsenek kötelezettségeim, annyit adok, ami nekem belefér. (ez sem igaz, mert sajnos gyakran szükségem van még rájuk, pénzre, ha elszámoltam, fuvarra, társaságra, ápolásra pl a műtét után... és ezekért bizony adni kell cserébe. meg mégis csak a család... családra szükség van.
no meg ez is: hogy nagyon nehezemre esik teljesen függetlenné és önfenntartóvá tenni magam, és kell egy pasi, akire támaszkodhatok, hogy ne rájuk kelljen, hogy megszabadulhassak tőlük...
többek közt ezért is tartott exsemmiség is ilyen sokáig. mert vagy az vagy ők, mert egyedül nem ment volna.
és persze ahogy a rossz kapcsolat is akadályoz a hétköznapi előrejutásban, mert felőröl, úgy a nyomi betegségem is, egyértelműen, és a rossz kapcsolat meg külön destabilizálja a betegséget is. nem felelősséghárítás - általában -, csak ténymegállapítás, tele az életem ilyen béna ördögi körökkel.)
ez a nyavalyás előzőekben leírt családi erőtér beszippantana, ha hagynám.
no meg ez is: hogy nagyon nehezemre esik teljesen függetlenné és önfenntartóvá tenni magam, és kell egy pasi, akire támaszkodhatok, hogy ne rájuk kelljen, hogy megszabadulhassak tőlük...
többek közt ezért is tartott exsemmiség is ilyen sokáig. mert vagy az vagy ők, mert egyedül nem ment volna.
és persze ahogy a rossz kapcsolat is akadályoz a hétköznapi előrejutásban, mert felőröl, úgy a nyomi betegségem is, egyértelműen, és a rossz kapcsolat meg külön destabilizálja a betegséget is. nem felelősséghárítás - általában -, csak ténymegállapítás, tele az életem ilyen béna ördögi körökkel.)
ez a nyavalyás előzőekben leírt családi erőtér beszippantana, ha hagynám.
nem akarom hagyni.
cserébe bűntudatom van, pedig azt hittem volna, nem lesz.
nagyon félek is, hogy igazuk volt, csak máshogy, és tényleg sose leszek elég jó... sose találok senkit, akivel kölcsönösen szeretjük és becsüljük egymást, sose lesz 'normális' munkám, végzettségem, társaságom, sose tanulok meg öngondoskodni, rendesen enni, eleget aludni,
és/vagy kezelni pont ezt a szorongást.
ez kicsit huszonkettes csapdája, mert hát miért ne lennék 'elég jó', szerethető, normális, sikeres, stb... közben meg csak ott van az a diagnózis - amit akkor adnak ki, ha a probléma akadályozza az embert a mindennapokban, nem funkcionál rendesen, szóval papírom van róla, hogy 'nem vagyok elég jó'.
és akkor lődd be, hogy most az a baj, amiről papír van, vagy az attól való félelem a baj. (mert nagyon sokszor pont a szorongás az akadály.)
hogy az egész onnan jött, hogy nem fogadtak el, de vajon így várhatom-e bárkitől, hogy elfogadjon ilyennek? és vajon én el tudom-e így fogadni magam, képes vagyok-e rá tartósan, akkor is, ha közben látom, mi minden nem működik még?
olyan nagyon utálom ezt... mert arra már rájöttem, hogy nem csak az számít, ki vagyok, mi vagyok, hanem az is, mennyire tudom ezt megélni és megmutatni. és hát ez a rész, ez sokszor nyögvenyelősen megy...
lehetne több bizodalmam és határozottságom a dologban, csak közben meg mire alapozzam. a kétségeimre?
a jó tapasztalatokra kell, az emlékekre... de még mindig olyan könnyű azt mondani: kevés.
azért igyekszem.
lelkizésekbe' 2 (qrvahosszú)
no, végül nem csak hazahaza nem mentem, de még a vendégséget is lemondtam. ez kicsit ilyen ló túloldala, de akkor is azt érzem: nekem most egyedül kell lennem, szüttyögnöm itt magamban. (én, aki azért általában nem bírja az egyedüllétet, magányként érzékeli és retteg is tőle... hm.)
megviselt a belső hang nyomása, felzaklatott anyám szemrehányó sértődöttsége és apám csalódottsága. hiába maradt kimondatlan, abban a kábé 2 percben is átjött a félelem, az elutasítottság fájdalma, a harag, a minden. ezek nagyon nehéz érzelmek.
azt hiszem, egész életemben tolták rám a szüleim a saját érzelmi igényeiket, hiányaikat, azt a fajta belső szükséget, amit egy gyerek képtelen megszüntetni. mindig is nyomta a vállam ez a nyakamba varrt feladat, a szükségleteik felelőssége, pedig se nem dolgom, se lehetőségem nem volt az ő szülőjükké, társukká, megmentőjükké válni.
azzal, hogy nekem milyen lelki szükségleteim voltak, senki nem törődött, nekem se szabadott igazából. mindig ment a harc, hogy ők nagyon akartak engem valamilyennek, én meg sajnos-nem sajnos másmilyen voltam. ők ezt a másmilyenséget sosem voltak hajlandók elismerni se, elfogadni se. soha nem voltak kíváncsiak rám igazából.
olyan dolgokat vártak volna tőlem, amit nem adhattam meg, és ezért azt hiszem, a mai napig haragszanak.
sokszor jött a megtorlás - nem adtad? akkor most mi sem tartjuk a szavunkat, nem megyünk mégse kocsival érted, nem látogatunk meg a kórházban, nem engedjük, hogy a barátaid megünnepeljék a szülinapodat, lemondjuk a szalagavatós családi vacsit, megszégyenítünk mások előtt...
oké, többesszámban írtam, de ez az anyám igazából. apám meg a csendestárs.
vele az a baj, hogy egyrészt nem volt, másrészt szabadkezet adott anyámnak. ő nem agresszív, impulzív vagy következetlen, mégis, minden felnőtt kapcsolatfelvételi kísérletem kudarccal végződik... például a rengeteg telefonhívása, ahol ha bármiről elkezdtem volna egy beszélgetést, gyorsan lerakta a picsába. vagy az élő találkozások: ha bármikor is mélyebben belemelegedtünk, veszekedés lett a vége. mert máris kibukott, hogy semmivel nem ért egyet, mindent rosszul csinálok... a sok harag, sérelem, hogy én miért nem élek úgy, gondolkodom úgy, hogy én mindent elrontok... ki szereti ezt hallani? ki hagyja szó nélkül?
vagy ugye az ominózus 'túl jó pasi volt hozzád, talán ha végre kegyeskednél a nyomik közül választani'...
anyám meg, bár sokat finomodott, átlagban hozza a formáját: azóta szar az életem, mióta nem járok templomba, az az én bajom, hogy elpazarlom a tehetségemet, pedig lehetnék művész vagy bemondó, menjek önkénteskedni a Mária rádióba, keressek végre egy hittanos közösséget vagy egyházi kórust, rám sosem lehet számítani, lusta vagyok, önző vagyok, az az egy bajom van, hogy jódolgomban nem tudom, mit csináljak, az az én bajom, hogy olyan csodálatos vagyok csak nem hiszem el, .... ad pénzt, ha hazamegyek, bevásárol nekem, ha hazamegyek, segít, ha hazamegyek, de ők annyira szeretnek, csak én nem hagyom, én nem akarok a család része lenni, ha azt akarom, hogy az legyek, menjek haza, de hát persze, hogy nem mondták el, hiszen nem mentem haza...
kicsinyes, gyermeteg duzzogás, érzelmi zsarolás... az a tudatalatti meggyőződés, hogy pont olyan vagyok, mint a nagynéném, akit utál. (amúgy nem vagyok olyan.) a néha elhúzkodott mézesmadzag, hogy érdeklem, hogy érzelmileg elérhető számomra, aztán a menetrendszerű lezárás és támadás.
na ezért van ott köztünk az árok, a partján figyelmeztető tàblákkal: ne menj túl közel, háborús övezet, danger, danger!
és ezért van, hogy ha beszélgetni akarok velük, nem szabad túl sokat megmutatni magamból, vagy úgy csomagolni, hogy az inkább legyen valami semleges. (de a legbiztosabb minimálra venni.) franc akarja újra átélni azt a zsigeri elutasítást.
a kommunikáció kész aknamező, és így is rohadtul mindig ugyanaz a vége hosszútávon: valamire rálépek, felrobban.
na, vajon honnan származtatható a 'nem vagyok elég jó'? a sok szorongás? mai napig nem vagyok elég jó, és soha, soha se fogják megbocsátani nekem.
és nem vagyok a rendszer része, hiába csiszoltak egész életemben smirglivel, estek nekem vésővel, az istennek se passzolok a képbe. voltam, persze, de igazán akkor se stimmeltem.
a rendszer, az a vallás, az egyszerű élet, az ő életük. vezérfonal, keret, mindenre ad választ. ott mindegy, milyen vagy, ha hiszed és csinálod. ott mindenre egy válasz van, ott mindenre találni szabályt. ott nem kell magadon dolgoznod, se szembenézned.
hát szerintem a vallásos közösségek manapság a sérült, gyenge emberek gyűjtőhelyei. tárt karokkal várnak bárkit, aki máshol életképtelen. (nem, nem állítom, hogy mindenki ilyen és hogy nincs értelme vagy rengeteg jó oldala. csak az én életemben ebből a szemszögből van jelen, és nem tudom, lesz-e még valaha másképp. vörös posztó, elvárás, az én megerőszakolási kísérletem.)
én nem akarom, hogy mindegy legyen, ki vagyok, milyen vagyok, és nekem se mindegy, a mások kicsodák, milyenek. én határokat akarok, én válogatni szeretnék, én meg szeretném találni önmagam és azokat, akik hasonszőrűek. én szabad akaratot szeretnék és választási lehetőséget. én saját életet szeretnék, amiben azért érzem jól magam, mert önazonos.
én nem akarom szégyellni magam ezek miatt.
rohadt nehéz ám ebből jól kijönni. rohadtul nem látom, hogy írjam felül stabilan a 20 buborékban töltött év tapasztalatait, mintáit,
hogy vetkőzzem le a szorongást, amit egyfelől a hozzám való viszonyulásuk okozott, másfelől az ő szorongásaikat is eltanultam (volt nekik bőven.).
néha azt hiszem, tök jól megy, már vagy nyolcadik éve dolgozom rajta szakmai segítséggel is (hellyel-közzel) - bár már pici koromtól tart a munka, azt hiszem, én már gyerekként próbáltam ebből menekülni (csak sajnos rossz irányba), én végig tudtam, hogy valami baj van (csak akkor még azt hittem, csak velem)...
(most attól tekintsünk el, hogy pont az volt a baj, hogy meggyőződésemmé tették, hogy baj van velem. mert egyben ez volt a változtatni akarás mozgató ereje is. és hát valóban baj is volt már velem, szociális készségek, énhatárok, érzelemkezelés, mindenfélék terén... addig sulykolták, hogy nem vagyok elég jó, míg igaz lett, csak más értelemben.)
néha meg úgy látom, még mindig ott vagyok, ahol a part szakad, még mindig nagyon távol egy normális, működő nádjától... tele szorongással, önbizalomhiánnyal, káros beidegződésekkel és hiedelmekkel, betegen.
mindannyiunkban él egy gyermeki én. a bennem élő kislány pedig örökké sebzett marad, az ilyesfajta szülői hibák csak megbocsáthatók, de jóvá nem tehetők. azt a hiányt, azt az űrt, a szeretetét, elfogadásét, biztonságét már nem lehet betölteni soha semmivel. ez a kislány örökké sóvárogni fog, hiába simogatom rendre a buksiját vigasztalólag.
ez a kislány menekült az utána hajintott seprű elől, alig tudott a wcre ülni, úgy elvesszőzték büntetésül, a kezét szurkálta tűvel titokban kitudja miért, sírva kapaszkodott a padba másodikban, mikor az osztálytársa táncolni hívta farsangkor, mert ő nem tud táncolni és akkor ő nem megy, nem merte bevallani otthon a matek kettest harmadikban, mert ő jótanuló, zokogott, mikor kötélmászást kellett volna tanulnia, félt az idegenektől, csikorgatta a fogát álmában és szomorkodott, mert nem mehetett el a barátnőjével művésztáborba.
ez a kislány pedig biztosan nem szolgált rá ennyi szorongásra és elutasításra, büntetésre.
persze volt millió dolog, ami meg jó volt, amit megadtak, csak ugye attól még a legszükségesebbeket meg nem. a sok jóval ki lehet törölni, ha pont a fontos alapok hibádzottak.
szóval csesződjenek meg, amiért ezt tették velem (akkor is, ha nem tehetnek róla), és amiért én hiába dolgozom rajta, még mindig csak itt tartok, még mindig csak ennyire megy.
no de persze nem lehet örökké haragudni, tudom én, ez van, ezzel kell kezdeni valamit, kihozni belőle a legjobbat, felnőtt vagyok, már az én felelősségem.
csak az elfogadás és a megbocsátás kutya nehéz dolgok, főleg, ha megvillan a távolság a viselkedésem és aközött, ahogy viselkedni szeretnék, és szembesülök vele, hogy bárhogy próbálom, ez még mindig túl nagy. és akkor megint tehetetlen leszek és dühös.
franc, hogy tanulhatom meg felnőttként a kommunikációt, az önérvényesítést, az érzelmek kezelését, a... csupa olyat, ami nélkül bajosan lehet boldogulni az életben. minek ide másodállás, továbbképzés, így is egy életre elég csinálnivalóm akad.
ja, hogy ez nem megy így, mert attól még élni kell? ja, hát bocs, akkor is ez van.
néha nehéz. amúgy most pont nem.
megviselt a belső hang nyomása, felzaklatott anyám szemrehányó sértődöttsége és apám csalódottsága. hiába maradt kimondatlan, abban a kábé 2 percben is átjött a félelem, az elutasítottság fájdalma, a harag, a minden. ezek nagyon nehéz érzelmek.
azt hiszem, egész életemben tolták rám a szüleim a saját érzelmi igényeiket, hiányaikat, azt a fajta belső szükséget, amit egy gyerek képtelen megszüntetni. mindig is nyomta a vállam ez a nyakamba varrt feladat, a szükségleteik felelőssége, pedig se nem dolgom, se lehetőségem nem volt az ő szülőjükké, társukká, megmentőjükké válni.
azzal, hogy nekem milyen lelki szükségleteim voltak, senki nem törődött, nekem se szabadott igazából. mindig ment a harc, hogy ők nagyon akartak engem valamilyennek, én meg sajnos-nem sajnos másmilyen voltam. ők ezt a másmilyenséget sosem voltak hajlandók elismerni se, elfogadni se. soha nem voltak kíváncsiak rám igazából.
olyan dolgokat vártak volna tőlem, amit nem adhattam meg, és ezért azt hiszem, a mai napig haragszanak.
sokszor jött a megtorlás - nem adtad? akkor most mi sem tartjuk a szavunkat, nem megyünk mégse kocsival érted, nem látogatunk meg a kórházban, nem engedjük, hogy a barátaid megünnepeljék a szülinapodat, lemondjuk a szalagavatós családi vacsit, megszégyenítünk mások előtt...
oké, többesszámban írtam, de ez az anyám igazából. apám meg a csendestárs.
vele az a baj, hogy egyrészt nem volt, másrészt szabadkezet adott anyámnak. ő nem agresszív, impulzív vagy következetlen, mégis, minden felnőtt kapcsolatfelvételi kísérletem kudarccal végződik... például a rengeteg telefonhívása, ahol ha bármiről elkezdtem volna egy beszélgetést, gyorsan lerakta a picsába. vagy az élő találkozások: ha bármikor is mélyebben belemelegedtünk, veszekedés lett a vége. mert máris kibukott, hogy semmivel nem ért egyet, mindent rosszul csinálok... a sok harag, sérelem, hogy én miért nem élek úgy, gondolkodom úgy, hogy én mindent elrontok... ki szereti ezt hallani? ki hagyja szó nélkül?
vagy ugye az ominózus 'túl jó pasi volt hozzád, talán ha végre kegyeskednél a nyomik közül választani'...
anyám meg, bár sokat finomodott, átlagban hozza a formáját: azóta szar az életem, mióta nem járok templomba, az az én bajom, hogy elpazarlom a tehetségemet, pedig lehetnék művész vagy bemondó, menjek önkénteskedni a Mária rádióba, keressek végre egy hittanos közösséget vagy egyházi kórust, rám sosem lehet számítani, lusta vagyok, önző vagyok, az az egy bajom van, hogy jódolgomban nem tudom, mit csináljak, az az én bajom, hogy olyan csodálatos vagyok csak nem hiszem el, .... ad pénzt, ha hazamegyek, bevásárol nekem, ha hazamegyek, segít, ha hazamegyek, de ők annyira szeretnek, csak én nem hagyom, én nem akarok a család része lenni, ha azt akarom, hogy az legyek, menjek haza, de hát persze, hogy nem mondták el, hiszen nem mentem haza...
kicsinyes, gyermeteg duzzogás, érzelmi zsarolás... az a tudatalatti meggyőződés, hogy pont olyan vagyok, mint a nagynéném, akit utál. (amúgy nem vagyok olyan.) a néha elhúzkodott mézesmadzag, hogy érdeklem, hogy érzelmileg elérhető számomra, aztán a menetrendszerű lezárás és támadás.
na ezért van ott köztünk az árok, a partján figyelmeztető tàblákkal: ne menj túl közel, háborús övezet, danger, danger!
és ezért van, hogy ha beszélgetni akarok velük, nem szabad túl sokat megmutatni magamból, vagy úgy csomagolni, hogy az inkább legyen valami semleges. (de a legbiztosabb minimálra venni.) franc akarja újra átélni azt a zsigeri elutasítást.
a kommunikáció kész aknamező, és így is rohadtul mindig ugyanaz a vége hosszútávon: valamire rálépek, felrobban.
na, vajon honnan származtatható a 'nem vagyok elég jó'? a sok szorongás? mai napig nem vagyok elég jó, és soha, soha se fogják megbocsátani nekem.
és nem vagyok a rendszer része, hiába csiszoltak egész életemben smirglivel, estek nekem vésővel, az istennek se passzolok a képbe. voltam, persze, de igazán akkor se stimmeltem.
a rendszer, az a vallás, az egyszerű élet, az ő életük. vezérfonal, keret, mindenre ad választ. ott mindegy, milyen vagy, ha hiszed és csinálod. ott mindenre egy válasz van, ott mindenre találni szabályt. ott nem kell magadon dolgoznod, se szembenézned.
hát szerintem a vallásos közösségek manapság a sérült, gyenge emberek gyűjtőhelyei. tárt karokkal várnak bárkit, aki máshol életképtelen. (nem, nem állítom, hogy mindenki ilyen és hogy nincs értelme vagy rengeteg jó oldala. csak az én életemben ebből a szemszögből van jelen, és nem tudom, lesz-e még valaha másképp. vörös posztó, elvárás, az én megerőszakolási kísérletem.)
én nem akarom, hogy mindegy legyen, ki vagyok, milyen vagyok, és nekem se mindegy, a mások kicsodák, milyenek. én határokat akarok, én válogatni szeretnék, én meg szeretném találni önmagam és azokat, akik hasonszőrűek. én szabad akaratot szeretnék és választási lehetőséget. én saját életet szeretnék, amiben azért érzem jól magam, mert önazonos.
én nem akarom szégyellni magam ezek miatt.
rohadt nehéz ám ebből jól kijönni. rohadtul nem látom, hogy írjam felül stabilan a 20 buborékban töltött év tapasztalatait, mintáit,
hogy vetkőzzem le a szorongást, amit egyfelől a hozzám való viszonyulásuk okozott, másfelől az ő szorongásaikat is eltanultam (volt nekik bőven.).
néha azt hiszem, tök jól megy, már vagy nyolcadik éve dolgozom rajta szakmai segítséggel is (hellyel-közzel) - bár már pici koromtól tart a munka, azt hiszem, én már gyerekként próbáltam ebből menekülni (csak sajnos rossz irányba), én végig tudtam, hogy valami baj van (csak akkor még azt hittem, csak velem)...
(most attól tekintsünk el, hogy pont az volt a baj, hogy meggyőződésemmé tették, hogy baj van velem. mert egyben ez volt a változtatni akarás mozgató ereje is. és hát valóban baj is volt már velem, szociális készségek, énhatárok, érzelemkezelés, mindenfélék terén... addig sulykolták, hogy nem vagyok elég jó, míg igaz lett, csak más értelemben.)
néha meg úgy látom, még mindig ott vagyok, ahol a part szakad, még mindig nagyon távol egy normális, működő nádjától... tele szorongással, önbizalomhiánnyal, káros beidegződésekkel és hiedelmekkel, betegen.
mindannyiunkban él egy gyermeki én. a bennem élő kislány pedig örökké sebzett marad, az ilyesfajta szülői hibák csak megbocsáthatók, de jóvá nem tehetők. azt a hiányt, azt az űrt, a szeretetét, elfogadásét, biztonságét már nem lehet betölteni soha semmivel. ez a kislány örökké sóvárogni fog, hiába simogatom rendre a buksiját vigasztalólag.
ez a kislány menekült az utána hajintott seprű elől, alig tudott a wcre ülni, úgy elvesszőzték büntetésül, a kezét szurkálta tűvel titokban kitudja miért, sírva kapaszkodott a padba másodikban, mikor az osztálytársa táncolni hívta farsangkor, mert ő nem tud táncolni és akkor ő nem megy, nem merte bevallani otthon a matek kettest harmadikban, mert ő jótanuló, zokogott, mikor kötélmászást kellett volna tanulnia, félt az idegenektől, csikorgatta a fogát álmában és szomorkodott, mert nem mehetett el a barátnőjével művésztáborba.
ez a kislány pedig biztosan nem szolgált rá ennyi szorongásra és elutasításra, büntetésre.
persze volt millió dolog, ami meg jó volt, amit megadtak, csak ugye attól még a legszükségesebbeket meg nem. a sok jóval ki lehet törölni, ha pont a fontos alapok hibádzottak.
szóval csesződjenek meg, amiért ezt tették velem (akkor is, ha nem tehetnek róla), és amiért én hiába dolgozom rajta, még mindig csak itt tartok, még mindig csak ennyire megy.
no de persze nem lehet örökké haragudni, tudom én, ez van, ezzel kell kezdeni valamit, kihozni belőle a legjobbat, felnőtt vagyok, már az én felelősségem.
csak az elfogadás és a megbocsátás kutya nehéz dolgok, főleg, ha megvillan a távolság a viselkedésem és aközött, ahogy viselkedni szeretnék, és szembesülök vele, hogy bárhogy próbálom, ez még mindig túl nagy. és akkor megint tehetetlen leszek és dühös.
franc, hogy tanulhatom meg felnőttként a kommunikációt, az önérvényesítést, az érzelmek kezelését, a... csupa olyat, ami nélkül bajosan lehet boldogulni az életben. minek ide másodállás, továbbképzés, így is egy életre elég csinálnivalóm akad.
ja, hogy ez nem megy így, mert attól még élni kell? ja, hát bocs, akkor is ez van.
néha nehéz. amúgy most pont nem.
2016. július 29., péntek
lelkizésekbe' 1
tegnap aztán szörnyű bűntudatom lett, csak úgy záporoztak a szidalmak a fejemben lévő hangtól: nem szégyelled magad, cserben hagyod őket, önző vagy, hálátlan, sose lehet rád számítani, milyen egoista szemét az, aki ennyire nem foglalkozik másokkal, mégis hogy képzeled, hogy csak elvársz, elveszel, de nem adsz, kivonod magad mindenből, mi az, hogy magaddal akarsz foglalkozni, mindig magaddal, csak magaddal, mindig te vagy az első, nem szégyelled magad, hogy így leszarod a másikat, aki pedig a lelkét kitette érted?!
stb, stb.
ez aztán nagyon megviselt. máris elbizonytalanodtam: szabad-e nekem tényleg magamat helyezni az első helyre és ez az-e, vagy csak nettó önzőség?
vajon amit most teszek, ahhoz van-e jogom? nem hazamenni, nem adni magamból, nem foglalkozni velük, nem próbálni segíteni... vajon ettől most rossz ember leszek-e? vajon ha ilyen vagyok, tényleg megérdemlek-e minden rosszat, tényleg hibás áru vagyok?
ilyen kínzó gondolataim és érzéseim támadtak, és már egyből nem örülök úgy a szabad péntekemnek se... olyan, mintha valami rosszat csinálnék, valami bűnt követnék el, szándékosan...
vajon hol van jogom határt húzni? vajon van-e jogom egyedül lenni ma és a saját kis lelkemet ápolgatni ahelyett, hogy hazautaznék?
vajon ezek a kétségek kapnak-e megnyugtató választ?
valaki mondja meg, szabad-e, mert szerintük nem szabad, de én meg szeretném... adhatok-e engedélyt magamnak szabadon, bűntudat és szégyen nélkül rendelkezni az időmmel?
lehetek-e tényleg magamnak én a legfontosabb, vagy csak addig, míg az valamennyire egybevág az ő elképzeléseikkel és szükségleteikkel? rossz vagyok-e, ha leszarom, ők mit szeretnének?
stb, stb.
ez aztán nagyon megviselt. máris elbizonytalanodtam: szabad-e nekem tényleg magamat helyezni az első helyre és ez az-e, vagy csak nettó önzőség?
vajon amit most teszek, ahhoz van-e jogom? nem hazamenni, nem adni magamból, nem foglalkozni velük, nem próbálni segíteni... vajon ettől most rossz ember leszek-e? vajon ha ilyen vagyok, tényleg megérdemlek-e minden rosszat, tényleg hibás áru vagyok?
ilyen kínzó gondolataim és érzéseim támadtak, és már egyből nem örülök úgy a szabad péntekemnek se... olyan, mintha valami rosszat csinálnék, valami bűnt követnék el, szándékosan...
vajon hol van jogom határt húzni? vajon van-e jogom egyedül lenni ma és a saját kis lelkemet ápolgatni ahelyett, hogy hazautaznék?
vajon ezek a kétségek kapnak-e megnyugtató választ?
valaki mondja meg, szabad-e, mert szerintük nem szabad, de én meg szeretném... adhatok-e engedélyt magamnak szabadon, bűntudat és szégyen nélkül rendelkezni az időmmel?
lehetek-e tényleg magamnak én a legfontosabb, vagy csak addig, míg az valamennyire egybevág az ő elképzeléseikkel és szükségleteikkel? rossz vagyok-e, ha leszarom, ők mit szeretnének?
2016. július 28., csütörtök
kedv
na, hát az nincs az érdemi blogoláshoz. nagyon küszködöm ezzel a harag dologgal, meg rossz közérzettel, szóval próbálom ideventillálni, de arra már nem jut, hogy a jóságokat is bepötyögjem.
de például pillával csudaklassz napot töltöttünk el, a kishugomat felvették mesterre, az unokatesóméknak megvolt a polgári, csomó ember cuki, csomó dolog vicces, úgy amúgy az élet szép, az eső meg jó... csak minden pozitív enerdzsit a munkatársakra fordítok most, ide már nem jut, szűkös a keret.
majd holnap addig alszom, amíg bírok, nem rohanok, nem lesz időhöz kötött kell, se smalltalk igény...
majd akkortól biztos.
de például pillával csudaklassz napot töltöttünk el, a kishugomat felvették mesterre, az unokatesóméknak megvolt a polgári, csomó ember cuki, csomó dolog vicces, úgy amúgy az élet szép, az eső meg jó... csak minden pozitív enerdzsit a munkatársakra fordítok most, ide már nem jut, szűkös a keret.
majd holnap addig alszom, amíg bírok, nem rohanok, nem lesz időhöz kötött kell, se smalltalk igény...
majd akkortól biztos.
tüpptürüpp
azon kaptam magam, hogy számolom a perceket. csak ugye nem csinálhatom ezt a további közel 8 órában...
pedig már volt napsütés, izgi pletyik, vihar, daruszállítás, udvaroltak is nekem meg be is szóltak, igazán nem mondhatom, hogy uncsi.
csak továbbra sem akarok itt lenni.
ezt most nem tudom átkeretezni, tegnap se tudtam, 'csapdában vergődő állatka' fíling, lassan pedig kéne rutinom legyen benne...
tegnap láttam egy útszélen eldobott világos kabátot, először azt hittem, kutyatetem - nem tudom, minek jön az agyam döglött ebekkel... (ha hinnék a szimbólumokban, tudnám.)
reggelre kiforgolódtam magam alól a lepedőt, verejtékben úszó félálom volt alvás helyett főleg. alvasdepriváció. fáj. (ki se látok a fejemből...)
haza kellene utaznom, nyüstölnek az elvárással, de én meg nem akarok, falat szeretnék most húzni a családom és közém, ez is nyomaszt, arra jöttem rá tegnap. most hadd ne kelljen. (sőt, furamód ez nyomaszt a legjobban, korlátozva érzem az önrendelkezést, ma már messze dühösebb vagyok rájuk, mint a pasira.)
nem akarom még ezt is beengedni, nem vagyok alkalmas, oldják meg magukban a félelmüket, fájdalmukat, túlterheltségüket.
ugyanaz az érzés, mint gyerekkoromban. dacos tiltakozás. dühös vagyok, utálom őket, azt akarom, hogy szűnjenek meg, ha nem hajlandók békénhagyni.
én ezt az egész szakítás dolgot, egyedülélet dolgot megoldom, akkor is, ha végig rinyálok, hogy nem fog menni - csak hagyjon mindenki békén a picsába, nekem ehhez idő kell, én most ezt csinálom és kész, bőven elég, hogy nem kaptam szabit, munkán kívül semmire nem kötelezhet senki és pont.
bocs, de hadd legyek már magamnak én az első... megértem, hogy senkinek nem vagyok ennyire fontos, de ők meg akkor értsék meg, hogy ők se nekem.
én döntöm el, mire szánom az időm. és ha valamikor, most mind magamra kell.
pedig már volt napsütés, izgi pletyik, vihar, daruszállítás, udvaroltak is nekem meg be is szóltak, igazán nem mondhatom, hogy uncsi.
csak továbbra sem akarok itt lenni.
ezt most nem tudom átkeretezni, tegnap se tudtam, 'csapdában vergődő állatka' fíling, lassan pedig kéne rutinom legyen benne...
tegnap láttam egy útszélen eldobott világos kabátot, először azt hittem, kutyatetem - nem tudom, minek jön az agyam döglött ebekkel... (ha hinnék a szimbólumokban, tudnám.)
reggelre kiforgolódtam magam alól a lepedőt, verejtékben úszó félálom volt alvás helyett főleg. alvasdepriváció. fáj. (ki se látok a fejemből...)
haza kellene utaznom, nyüstölnek az elvárással, de én meg nem akarok, falat szeretnék most húzni a családom és közém, ez is nyomaszt, arra jöttem rá tegnap. most hadd ne kelljen. (sőt, furamód ez nyomaszt a legjobban, korlátozva érzem az önrendelkezést, ma már messze dühösebb vagyok rájuk, mint a pasira.)
nem akarom még ezt is beengedni, nem vagyok alkalmas, oldják meg magukban a félelmüket, fájdalmukat, túlterheltségüket.
ugyanaz az érzés, mint gyerekkoromban. dacos tiltakozás. dühös vagyok, utálom őket, azt akarom, hogy szűnjenek meg, ha nem hajlandók békénhagyni.
én ezt az egész szakítás dolgot, egyedülélet dolgot megoldom, akkor is, ha végig rinyálok, hogy nem fog menni - csak hagyjon mindenki békén a picsába, nekem ehhez idő kell, én most ezt csinálom és kész, bőven elég, hogy nem kaptam szabit, munkán kívül semmire nem kötelezhet senki és pont.
bocs, de hadd legyek már magamnak én az első... megértem, hogy senkinek nem vagyok ennyire fontos, de ők meg akkor értsék meg, hogy ők se nekem.
én döntöm el, mire szánom az időm. és ha valamikor, most mind magamra kell.
pfff
volt egy pontazesetem munkatársam, akiről remekül elfantáziálgattam mostanában (a pasi ebből a körből örökre kiesett ugye), erre kiderült, hogy ma volt utoljára.
brühühü.
a pasival meg nem beszélünk. csak a kis egómat fájlalom, hogy nem lettem fontos, én, mi az, hogy én nem hagytam mély nyomot, mikor annnyira különleges vagyok és csodálatos, egyszeri és megismételhetetlen kis hópihe... tudjátok, az egó.
semelyik érzést nem lehet megúszni, úgy tűnik, ami csak jöhet, az jön is előbb-utóbb.
azt vettem észre, hogy a haragvás mindig a munkában talál meg, és sajna a helyhezkötött készenlét nem kedvez a levezetésének. vagy lehet, hogy máskor is, csak máskor nem fokozódik fel, mert van terem és szabadságom rögtön beletolni valamibe? így fel se tűnik?
na mindeeegy...
brühühü.
a pasival meg nem beszélünk. csak a kis egómat fájlalom, hogy nem lettem fontos, én, mi az, hogy én nem hagytam mély nyomot, mikor annnyira különleges vagyok és csodálatos, egyszeri és megismételhetetlen kis hópihe... tudjátok, az egó.
semelyik érzést nem lehet megúszni, úgy tűnik, ami csak jöhet, az jön is előbb-utóbb.
azt vettem észre, hogy a haragvás mindig a munkában talál meg, és sajna a helyhezkötött készenlét nem kedvez a levezetésének. vagy lehet, hogy máskor is, csak máskor nem fokozódik fel, mert van terem és szabadságom rögtön beletolni valamibe? így fel se tűnik?
na mindeeegy...
2016. július 27., szerda
az egómnak
ma gecire fájnak a történtek. nem tudom, az univerzum szerint miért jó, ha nádja helyett egy dühös, sértett kislány ücsörög a melóban... szerintem ezt most benézte.
2016. július 25., hétfő
nap
reggeli ücsörgős kvzás pipa, de tán kevesebb cigit szívtam el és jóval többet ettem. (még mindig sok, még mindig kevés, de látható javulás.)
ügyibogyón pakolásztam, mostam meg takkeroltam, de persze csigatempóban, köze nincs egy normál naphoz. engem mindenesetre boldoggá tett, megnyugtatott, kikapcsolt. (folyik a mosógép, az mondjuk felqrt kicsit.)
a pasis bőgés kizökkentett, félbehagytam. teljes értetlenség, mert ha már, akkor oldani akartam a saját hangulatom és tanácsot kértem tőle, adott is, elbúcsúztam - mire írta, hogy ha szeretném, felhív. én meg, mivel ez megint készületlenül ért, rávágtam, hogy oks, és a következő pillanatban már beszéltünk is. hmhm.
szóval azon ürüggyel, hogy a tanácsát bővebben kifejtse, tulképp elmesélte, milyen napja volt. ezt én ezt nem értem, megígérte, hogy nem beszélünk, múltkor nem tartotta, rá is fázott, minek kellett megint.
jó, csak találgatok, de nekem annak tűnt.... dumcsizásnak. és ugye írtam, hogy jelenlét-érzés tilos, ehhez képest ott nevetgéltem vele, hogy a barátja, akit én is nagyon bírok, tavaly is ugyanígy járt a Balatonnal, tavaly is elàztak, idén is... és visszarepültem az erkélyre, a szokásos reggeli kvzáshoz, láttam magam előtt a barátja arcát, ahogy nagymérgesen előadja nekünk, miközben a pasi nyújtja nekem a tüzet, hallottam és láttam és éreztem és egy pillanat alatt valóság lett megint, a jelen, az életem. nem fájt, csak teljesen abnormális.
nem szabad ilyeneket csinálni.
tudom, hogy na, de erre pont nem voltam felkészülve megint. ki számít rá, hogy miután elhagyják és azt mondják, nem is gondolnak rá egyáltalán, felhívják dumcsizni?
igen, nekem is van igényem megosztani az élményeimet másokkal, random emberekkel, na de szerintem lenne bennem annyi, hogy erre nem az exemet szúrom ki, aki még nincs túl rajtam... miafasz.
(nem érdemelne ennyi szót, csak felkaptam a fejem, nekem ez érzéketlen, nekem ez fura. gondolkodom, egyoldalú volt-e, kérdezett-e rólam... szerintem nem, csak meghallgatta, amiket én mondtam. na mindegy. de bassz...)
a holnap kéne még pont, ugyanilyen ráérős szüttyögéssel, akkor sokkal jobb szívvel mennék be dolgozni, befejezném a suvickolást, főznék, aludnék.
ehhez képest befigyelt egy klassz programlehetőség pillával, jó lenne menni, jó lenne találkozni vele, csak hát ugye a mindent meg az egyszerre...
ettől most furamód nem jobb, hanem rosszabb, valamiről le kell mondani, amit szeretnék, egyből elkapott a rohanós stressz, pedig simán örülhetnék is.
holnapra kitalálom, hogyan lazuljak vissza - csak ma kevesebb rémálmot, plíz, meg mondjuk ne forgolódjak ébren sokáig...
akárhogyis, jó lesz.
ügyibogyón pakolásztam, mostam meg takkeroltam, de persze csigatempóban, köze nincs egy normál naphoz. engem mindenesetre boldoggá tett, megnyugtatott, kikapcsolt. (folyik a mosógép, az mondjuk felqrt kicsit.)
a pasis bőgés kizökkentett, félbehagytam. teljes értetlenség, mert ha már, akkor oldani akartam a saját hangulatom és tanácsot kértem tőle, adott is, elbúcsúztam - mire írta, hogy ha szeretném, felhív. én meg, mivel ez megint készületlenül ért, rávágtam, hogy oks, és a következő pillanatban már beszéltünk is. hmhm.
szóval azon ürüggyel, hogy a tanácsát bővebben kifejtse, tulképp elmesélte, milyen napja volt. ezt én ezt nem értem, megígérte, hogy nem beszélünk, múltkor nem tartotta, rá is fázott, minek kellett megint.
jó, csak találgatok, de nekem annak tűnt.... dumcsizásnak. és ugye írtam, hogy jelenlét-érzés tilos, ehhez képest ott nevetgéltem vele, hogy a barátja, akit én is nagyon bírok, tavaly is ugyanígy járt a Balatonnal, tavaly is elàztak, idén is... és visszarepültem az erkélyre, a szokásos reggeli kvzáshoz, láttam magam előtt a barátja arcát, ahogy nagymérgesen előadja nekünk, miközben a pasi nyújtja nekem a tüzet, hallottam és láttam és éreztem és egy pillanat alatt valóság lett megint, a jelen, az életem. nem fájt, csak teljesen abnormális.
nem szabad ilyeneket csinálni.
tudom, hogy na, de erre pont nem voltam felkészülve megint. ki számít rá, hogy miután elhagyják és azt mondják, nem is gondolnak rá egyáltalán, felhívják dumcsizni?
igen, nekem is van igényem megosztani az élményeimet másokkal, random emberekkel, na de szerintem lenne bennem annyi, hogy erre nem az exemet szúrom ki, aki még nincs túl rajtam... miafasz.
(nem érdemelne ennyi szót, csak felkaptam a fejem, nekem ez érzéketlen, nekem ez fura. gondolkodom, egyoldalú volt-e, kérdezett-e rólam... szerintem nem, csak meghallgatta, amiket én mondtam. na mindegy. de bassz...)
a holnap kéne még pont, ugyanilyen ráérős szüttyögéssel, akkor sokkal jobb szívvel mennék be dolgozni, befejezném a suvickolást, főznék, aludnék.
ehhez képest befigyelt egy klassz programlehetőség pillával, jó lenne menni, jó lenne találkozni vele, csak hát ugye a mindent meg az egyszerre...
ettől most furamód nem jobb, hanem rosszabb, valamiről le kell mondani, amit szeretnék, egyből elkapott a rohanós stressz, pedig simán örülhetnék is.
holnapra kitalálom, hogyan lazuljak vissza - csak ma kevesebb rémálmot, plíz, meg mondjuk ne forgolódjak ébren sokáig...
akárhogyis, jó lesz.
lelkibéke over
egész vállalható volt ez a nap - míg az előbb meg nem tudtam, hogy épp sátrat állít a Balcsin. megszoktam, hogy elméleti síkon beszélgetünk: mi volt, miért volt, ki mit gondol a miről. erősen fogynak már a kérdések, de csak eszembe jutott valami ma is, mire írta, hogy később, mert ő most sátrat állít.
sátrat bazdmeg, a Balcsin.
sátrazás és lemenni a Balatonta picit, ez két ultimate pontja volt az idén nyári tervünknek, ősz óta szövögettük már, milyen jó lesz, csak mi ketten, együtt... milyen jó, hogy én is tudok lelkesedni, ő is... milyen jó, hogy így megtaláltuk egymást... vártuk ezt a nyarat. nagy reményekkel. álmodoztunk róla.
hát egy olyan váratlan gyomronrúgás volt, hogy sírógörcsöt kaptam. hogy ő ezt így, nélkülem fogja már mindig csinálni, és hogyhogy nem velem akarja, és mi az, hogy ilyet együtt már sose, mikor a világon a vele a legjobb minden...
nem voltam én erre felkészülve. annyira egy tapintatlan... seggfej.
sátrat bazdmeg, a Balcsin.
sátrazás és lemenni a Balatonta picit, ez két ultimate pontja volt az idén nyári tervünknek, ősz óta szövögettük már, milyen jó lesz, csak mi ketten, együtt... milyen jó, hogy én is tudok lelkesedni, ő is... milyen jó, hogy így megtaláltuk egymást... vártuk ezt a nyarat. nagy reményekkel. álmodoztunk róla.
hát egy olyan váratlan gyomronrúgás volt, hogy sírógörcsöt kaptam. hogy ő ezt így, nélkülem fogja már mindig csinálni, és hogyhogy nem velem akarja, és mi az, hogy ilyet együtt már sose, mikor a világon a vele a legjobb minden...
nem voltam én erre felkészülve. annyira egy tapintatlan... seggfej.
nem kaptam szabit
hát oks. van egy olyan érzésem, hogy a csaj nem is próbálta, már eleve úgy vette fel, legközelebb gondolkodjak időben, khm. pedig nagggggyon kellene még, egész héten menni, amikor csak akarok...
persze ha az univerzum szerint meg nem kell, akkor biztos igaza van.
neki elhiszem.
persze ha az univerzum szerint meg nem kell, akkor biztos igaza van.
neki elhiszem.
most mindent szabad - ja, nem
egy dologról tiltottam le magam: nincs vizualizáció és jelenlét-érzés.
folyton tolakodnának be az emlékek - a szép közös élmények és a vonásai. na ezt nem. mindent szabad most, kivéve ezt.
azonnal elrántom a figyelmem, max egy arctalan, szőke férfit láthatok, egy alaktalan tudást, hogy az ő, de inkább betűket, inkább mondjuk azt a szót, hogy a pasi.
na ez azért jó megerőltető. de nem és nem és nem. most nem kell ez nekem. nincs tapicskolás...
úgyse felejtem el, úgyis vannak fotók... egyszerűen csak nem fogom most felidézni a szeretett, vágyott vonásokat. majd ha már csak kedves emlék lesz, fájó hiány nélkül.
nem is felejteni akarok, hiszen nem volt hiba, életem egyik legklasszabb és legtanulságosabb időszaka volt, de tovább kell lépni a picsába és ahhoz nem szabad megidézni. ahhoz most félre kell tenni.
nem csinálhatok úgy, mintha még jelen lenne.
nem gondolkodhatok a dolgain, amik függetlenek tőlem, nem érezhetek iránta olyasmit (aggódást, empátiàt, etc), mintha az életem része lenne, mintha még jogos volna a gondoskodó hozzàállás, mert nem vagyok illetékes. mert ennyi erővel Brad Pittnek is drukkolhatnék, őfele is fordíthatnám az energiáimat, minek.
és nem érdemes tűzoltós témákkal foglalkozni pl, mert annak nincs köze hozzám. biciklizéssel igen, vagy cipőpucolàssal, vagy amit még àt akarok menteni belőle, tőle, de szigorúan saját vonatkozásban, bevonva a képbe a másoktól hallottakat is, nem csak, amit tőle.
és a szép közös élmények? arra gondolok erővel, hogy megyek oda mással is, csinálok még ilyet, arra, hogy nekem személy szerint milyen volt ott, leválasztva a romantice részekről.
hogy az erdő, a fák, a jó levegő, a sétálás öröme... a víz illata meg az ételek íze, egy fröccs, egy kávé, a langyos szél a bőrömön, a fagyos levegő a tüdőmben, a hópihe, ahogy az orromra olvad.
ha már csók meg szex meg bújás, és semmiképp nem tudom kikerülni, akkor arra, hogy milyen jó lesz újra átélni majd, máshol, mással. hogy ezt a sok örömet még mind tartogatja nekem az élet...
hangsúlyozni, hogy ő egy karakter, a szeretett férfi az életemben, nem pedig egyszeri és megismételhetetlen csoda.
nem, hogy ezeket elvesztettem és sosenem lesznek már, hanem pont, hogy még lesznek, hogy ezek igazából függetlenek tőle, találkozom még olyannal, akivel meg tudom élni...
hogy ő is jött, fog akkor még jönni más is.
nehéz nem pótolhatatlannak érezni és nehéz nem félni, hogy ő volt az utolsó esély, a lehetséges legjobb, sosenem lesz már ilyen jó, ennyire klassz ember.
de azért erővel lehet ismételgetni, hogy ha egyszer volt, lesz még, ha ő van, vannak hasonlók, ha lehet engem szeretni és képes voltam én is, fognak, fogok még.
hogy igenis, van ott még, ahonnan ő jött. és biztos nem csak egyetlen hozzàm hasonló, passzoló van, és ha elég kiegyensúlyozott és rendezett és nyitott leszek újra, össze is akadhatok egy következővel... hogy azt se hittem, van annyira olyan ember a földön, mint ő, erre tessék, volt.
ő kinyitott, új szintre emelte az elképzeléseimet, ha ezeket integràlom, minden esélyem megvan rá, hogy a célcsoportból valaki megfelelővel felkeltsük egymás figyelmét.
lesz még nyár, leszek én még boldog, lehetek szerelmes tán, ha jó helyen keresem, viszonzottan végre.
okosabb leszek, máshogy csinálom, jobban választok, bátrabban megmutatom magam.
a dolgoknak ideje van, egyszer eljön az is, minden jó ott van, nem viszi magával, nem vette el tőlem.
hát így.
folyton tolakodnának be az emlékek - a szép közös élmények és a vonásai. na ezt nem. mindent szabad most, kivéve ezt.
azonnal elrántom a figyelmem, max egy arctalan, szőke férfit láthatok, egy alaktalan tudást, hogy az ő, de inkább betűket, inkább mondjuk azt a szót, hogy a pasi.
na ez azért jó megerőltető. de nem és nem és nem. most nem kell ez nekem. nincs tapicskolás...
úgyse felejtem el, úgyis vannak fotók... egyszerűen csak nem fogom most felidézni a szeretett, vágyott vonásokat. majd ha már csak kedves emlék lesz, fájó hiány nélkül.
nem is felejteni akarok, hiszen nem volt hiba, életem egyik legklasszabb és legtanulságosabb időszaka volt, de tovább kell lépni a picsába és ahhoz nem szabad megidézni. ahhoz most félre kell tenni.
nem csinálhatok úgy, mintha még jelen lenne.
nem gondolkodhatok a dolgain, amik függetlenek tőlem, nem érezhetek iránta olyasmit (aggódást, empátiàt, etc), mintha az életem része lenne, mintha még jogos volna a gondoskodó hozzàállás, mert nem vagyok illetékes. mert ennyi erővel Brad Pittnek is drukkolhatnék, őfele is fordíthatnám az energiáimat, minek.
és nem érdemes tűzoltós témákkal foglalkozni pl, mert annak nincs köze hozzám. biciklizéssel igen, vagy cipőpucolàssal, vagy amit még àt akarok menteni belőle, tőle, de szigorúan saját vonatkozásban, bevonva a képbe a másoktól hallottakat is, nem csak, amit tőle.
és a szép közös élmények? arra gondolok erővel, hogy megyek oda mással is, csinálok még ilyet, arra, hogy nekem személy szerint milyen volt ott, leválasztva a romantice részekről.
hogy az erdő, a fák, a jó levegő, a sétálás öröme... a víz illata meg az ételek íze, egy fröccs, egy kávé, a langyos szél a bőrömön, a fagyos levegő a tüdőmben, a hópihe, ahogy az orromra olvad.
ha már csók meg szex meg bújás, és semmiképp nem tudom kikerülni, akkor arra, hogy milyen jó lesz újra átélni majd, máshol, mással. hogy ezt a sok örömet még mind tartogatja nekem az élet...
hangsúlyozni, hogy ő egy karakter, a szeretett férfi az életemben, nem pedig egyszeri és megismételhetetlen csoda.
nem, hogy ezeket elvesztettem és sosenem lesznek már, hanem pont, hogy még lesznek, hogy ezek igazából függetlenek tőle, találkozom még olyannal, akivel meg tudom élni...
hogy ő is jött, fog akkor még jönni más is.
nehéz nem pótolhatatlannak érezni és nehéz nem félni, hogy ő volt az utolsó esély, a lehetséges legjobb, sosenem lesz már ilyen jó, ennyire klassz ember.
de azért erővel lehet ismételgetni, hogy ha egyszer volt, lesz még, ha ő van, vannak hasonlók, ha lehet engem szeretni és képes voltam én is, fognak, fogok még.
hogy igenis, van ott még, ahonnan ő jött. és biztos nem csak egyetlen hozzàm hasonló, passzoló van, és ha elég kiegyensúlyozott és rendezett és nyitott leszek újra, össze is akadhatok egy következővel... hogy azt se hittem, van annyira olyan ember a földön, mint ő, erre tessék, volt.
ő kinyitott, új szintre emelte az elképzeléseimet, ha ezeket integràlom, minden esélyem megvan rá, hogy a célcsoportból valaki megfelelővel felkeltsük egymás figyelmét.
lesz még nyár, leszek én még boldog, lehetek szerelmes tán, ha jó helyen keresem, viszonzottan végre.
okosabb leszek, máshogy csinálom, jobban választok, bátrabban megmutatom magam.
a dolgoknak ideje van, egyszer eljön az is, minden jó ott van, nem viszi magával, nem vette el tőlem.
hát így.
uncsi
gondolom, feltűnt: öngyógyításra használom a blogot. sokkal több posztot, jegyzetet írok amúgy, egyszerűen muszáj. annyira folyamatos a kattogás, még éjjelente is: álmomban kibékülünk, együtt csinálunk dolgokat vagy épp újra elhagy, no meg rémségek történnek - ma is arra ébredtem, hogy élve elégett egy kutya, szörnyű volt.
nincs, akinek mondjam, szóval leírom, visszaolvasom, töprengek. nem tarthatom bent, mert szétpukkadok. így könnyebb.
most kicsit mindent szabad.
nincs, akinek mondjam, szóval leírom, visszaolvasom, töprengek. nem tarthatom bent, mert szétpukkadok. így könnyebb.
most kicsit mindent szabad.
egyébként
nem fura, hogy pont egy olyan kapcsolatban jöttem rá, hogy engem lehet szeretni, ami azért ment tönkre, mert nem szeretett?
pozitívan
amúgy egyfajta mindfullnesst gyakorlok, szerintem nem teljesen szabályosan, de legalább ösztönből...
egyfelől szemlélődöm, másfelől nyitott vagyok a környezetemre... látványra, illatokra, érzetekre, történésekre... inkább figyelem és befogadom, mint célirányosan, cselekvősen alakítom. szerintem a nénik is ezért találtak meg sorra - megérezték, hogy nincs fal.
úgy figyelek befele, hogy közben kifele is.
az érzelmi katyvaszt meg próbálom elfogadni. hagyni, hogy jöjjön, történjen, átmenjen rajtam. jó, nyilván beleragadni nem szeretnék, a pánikot se engedem eluralkodni, de azért tudomásul veszem és megélem. ha nem akar múlni, jönnek a mantrák, kényszerítem a figyelmem, hogy másra irányuljon, akár kifele, akár a jövőre, akár a pozitív oldalakra. ha nagyon vágyakozom, erővel emlékeztetem magam, miért nem, stb...
meg próbálok úgy fogalmazni: én most ezt érzem, én most azt gondolom, ... ez egy olyan gyakorlat, ami picit függetlenít az adott érzéstől és gondolattól, épp csak annyira, hogy ne uralkodjon el teljesen, ne szűkítse be tartósan a tudatot. egy pici ék, de mennyit számít...
klassz ez a technika, kábé a különbséget jelenti a teljes, ágybamumifikálós őrület és a 'megküzdök vele' érzés közt.
kicsit megengedő is vagyok: oké, most ez van, diribdarabokban, random sírva, használhatatlanul... de majd nem így lesz. el fog múlni.
a türelem sose tartozott az erényeim közé, utálok szenvedni is, miafaszértkell, múljonelmost, holegykapcsoló, de ki szeret, basszus...
el fog múlni. nem rögtön, de el.
egyfelől szemlélődöm, másfelől nyitott vagyok a környezetemre... látványra, illatokra, érzetekre, történésekre... inkább figyelem és befogadom, mint célirányosan, cselekvősen alakítom. szerintem a nénik is ezért találtak meg sorra - megérezték, hogy nincs fal.
úgy figyelek befele, hogy közben kifele is.
az érzelmi katyvaszt meg próbálom elfogadni. hagyni, hogy jöjjön, történjen, átmenjen rajtam. jó, nyilván beleragadni nem szeretnék, a pánikot se engedem eluralkodni, de azért tudomásul veszem és megélem. ha nem akar múlni, jönnek a mantrák, kényszerítem a figyelmem, hogy másra irányuljon, akár kifele, akár a jövőre, akár a pozitív oldalakra. ha nagyon vágyakozom, erővel emlékeztetem magam, miért nem, stb...
meg próbálok úgy fogalmazni: én most ezt érzem, én most azt gondolom, ... ez egy olyan gyakorlat, ami picit függetlenít az adott érzéstől és gondolattól, épp csak annyira, hogy ne uralkodjon el teljesen, ne szűkítse be tartósan a tudatot. egy pici ék, de mennyit számít...
klassz ez a technika, kábé a különbséget jelenti a teljes, ágybamumifikálós őrület és a 'megküzdök vele' érzés közt.
kicsit megengedő is vagyok: oké, most ez van, diribdarabokban, random sírva, használhatatlanul... de majd nem így lesz. el fog múlni.
a türelem sose tartozott az erényeim közé, utálok szenvedni is, miafaszértkell, múljonelmost, holegykapcsoló, de ki szeret, basszus...
el fog múlni. nem rögtön, de el.
Jóska, levelet hozott a...
posta.
a halott nagyanyám levelet kapott az önkormányzattól.
hogy védettnek szeretnék (fogják) nyilvánítani a házát.
ez most amolyan többszörösen basszus hír.
(mondjuk azt elfelejtettem megkérdezni, úgy kezdődik-e: sajnáljuk, hogy eltávozott közülünk...)
a halott nagyanyám levelet kapott az önkormányzattól.
hogy védettnek szeretnék (fogják) nyilvánítani a házát.
ez most amolyan többszörösen basszus hír.
(mondjuk azt elfelejtettem megkérdezni, úgy kezdődik-e: sajnáljuk, hogy eltávozott közülünk...)
2016. július 24., vasárnap
a hullámvasutat pedig szerettem amúgy
szóval teljesen szét vagyok ám esve. semmi érdemlegeset nem tudok felmutatni máról a non-stop agyaláson, sétálgatàson meg kvn-cigin kívül. na jó, egy péksütit azért megettem. (és vettem még hármat, hogy hátha, de nem.)
tele vagyok óriási, tök ellentétes érzésekkel és wtf hangulatváltásokkal és csak visznek-visznek... hol sírok, hol mosolyogva nénikkel barátkozom, hol magyarázom a pékségben a lánynak, aki rámszól, hogy ne igyak már ennyi kvt (ő főzi és már utál érte), hogy ne aggódjon, csak szakításban vagyok, el fog múlni.
azt tudom, hogy jófelé megyek (lelkileg, stb), de olyan ijesztő, szar és fárasztó...
holnap azért megpróbálom megenni a többi péksütit, kicsit pakolgatni. a leg a takarítàs-mosás-krumplifőzelék lenne (vagy lecsó? végülis már nyitva lesz a zöldséges is... ó, juteszembe, gyümölcs), de már azzal is megelégszem, ha többet eszem és kevesebb cigit szívok.
jólesett ma egyedül lenni, igyekeztem gyorsban mindig lepötyögni a tanulságok nagyját, hogy ne csak átrohanjanak rajtam aztán elvesszenek, legyen akkor már értelme is. no meg olyan helyeket láttam, amiket még sose. (egész másnak képzeltem a környéket.)
azt remélem, holnap tényleg gyakorlatiasabb leszek, szeretném a fejemben körvonalazódó túlélési tervet ... öö... mondjuk legalább leírni? szabit kérni és kapni. esetleg csinálok pár 'el fog múlni' kiírást a lakásba (meg a kezemre, ha megint kint töltöm a napot), tán még valami csini plakátot is... (ideje volna lecserélni cuki poénját az ajtómról, most fáj.)
meg leírom az egyéb mantrákat is.
(azt pölö biztos, hogy erős vagy, kibírod - esetleg más szavakkal... valaki állhatna mellettem és emlékeztethetne rá úgy napi ötvenszer...)
meg hogy majd miket szeretnék az életembe, ötletelés szintjén, szerintem tök előrevivő a lehetőségek számbavétele (egész olyan érzés, mintha holnap is felkelne a nap, pedig sokszor úgy érzem, nem fog...), biztató az örömteli jövőről fantáziálás...
ja, és azért megvolt a vállveregetés magamnak, hogy letoltam így ezt a munkahetet. egy kibaszott hős vagyok.
tele vagyok óriási, tök ellentétes érzésekkel és wtf hangulatváltásokkal és csak visznek-visznek... hol sírok, hol mosolyogva nénikkel barátkozom, hol magyarázom a pékségben a lánynak, aki rámszól, hogy ne igyak már ennyi kvt (ő főzi és már utál érte), hogy ne aggódjon, csak szakításban vagyok, el fog múlni.
azt tudom, hogy jófelé megyek (lelkileg, stb), de olyan ijesztő, szar és fárasztó...
holnap azért megpróbálom megenni a többi péksütit, kicsit pakolgatni. a leg a takarítàs-mosás-krumplifőzelék lenne (vagy lecsó? végülis már nyitva lesz a zöldséges is... ó, juteszembe, gyümölcs), de már azzal is megelégszem, ha többet eszem és kevesebb cigit szívok.
jólesett ma egyedül lenni, igyekeztem gyorsban mindig lepötyögni a tanulságok nagyját, hogy ne csak átrohanjanak rajtam aztán elvesszenek, legyen akkor már értelme is. no meg olyan helyeket láttam, amiket még sose. (egész másnak képzeltem a környéket.)
azt remélem, holnap tényleg gyakorlatiasabb leszek, szeretném a fejemben körvonalazódó túlélési tervet ... öö... mondjuk legalább leírni? szabit kérni és kapni. esetleg csinálok pár 'el fog múlni' kiírást a lakásba (meg a kezemre, ha megint kint töltöm a napot), tán még valami csini plakátot is... (ideje volna lecserélni cuki poénját az ajtómról, most fáj.)
meg leírom az egyéb mantrákat is.
(azt pölö biztos, hogy erős vagy, kibírod - esetleg más szavakkal... valaki állhatna mellettem és emlékeztethetne rá úgy napi ötvenszer...)
meg hogy majd miket szeretnék az életembe, ötletelés szintjén, szerintem tök előrevivő a lehetőségek számbavétele (egész olyan érzés, mintha holnap is felkelne a nap, pedig sokszor úgy érzem, nem fog...), biztató az örömteli jövőről fantáziálás...
ja, és azért megvolt a vállveregetés magamnak, hogy letoltam így ezt a munkahetet. egy kibaszott hős vagyok.
sajnos
most mindent felülír ez a helyzet, annak állapotai és velük való küszködés.
próbálom én tartani a fonalat, figyelni az élet hétköznapi kívánalmaira, hírekre, másokra,
de hát na. egyszerűen mindent visz.
néha úgy tűnik, mintha elvonatkoztatnék, teszek is pár dolgot, beszélek is másról... de igazából akkor sem.
megszűntem és ki tudja, mikor leszek újra teljesértékű, működő ember. (egyelőre az is hihetetlennek tetszik, hogy leszek.)
próbálom én tartani a fonalat, figyelni az élet hétköznapi kívánalmaira, hírekre, másokra,
de hát na. egyszerűen mindent visz.
néha úgy tűnik, mintha elvonatkoztatnék, teszek is pár dolgot, beszélek is másról... de igazából akkor sem.
megszűntem és ki tudja, mikor leszek újra teljesértékű, működő ember. (egyelőre az is hihetetlennek tetszik, hogy leszek.)
a helyzet úgy általánossagban
nem is én lennék, ha nem olvastam volna el minden elérhetőt a szakításról, hogy csekkoljam, mennyire normális, ami történik. és hát igen, teljesen természetes az össze-vissza ugrálós, kaotikus faszkodás. minden a maga rendje szerint zajlik.
csak épp ez sokkal rosszabb, mint legvadabb elképzeléseimben... milliószor szerelmesebb voltam (vagyok), mint gondoltam. ezerszer jobban fáj, mint amekkora fájdalmat valaha el tudtam képzelni. mint bármi eddigi életem során. (mondjuk a betegséges izéhez lehet mérni, csak más, meg az rövidebb. de még exsemmiség után sem volt ez, pedig ott konkrétan a semmibe ugrottam...)
kizárt, hogy akár csak a következő percet is kibírjam nélküle, nem hogy egy egész életet... az nem lehet... nem lehet, lehetetlenség...
ez a pokol.
ezt nem lehet túlélni, ebbe belepusztulok. belepusztulok, és hol van még a vége...
csak épp ez sokkal rosszabb, mint legvadabb elképzeléseimben... milliószor szerelmesebb voltam (vagyok), mint gondoltam. ezerszer jobban fáj, mint amekkora fájdalmat valaha el tudtam képzelni. mint bármi eddigi életem során. (mondjuk a betegséges izéhez lehet mérni, csak más, meg az rövidebb. de még exsemmiség után sem volt ez, pedig ott konkrétan a semmibe ugrottam...)
kizárt, hogy akár csak a következő percet is kibírjam nélküle, nem hogy egy egész életet... az nem lehet... nem lehet, lehetetlenség...
ez a pokol.
ezt nem lehet túlélni, ebbe belepusztulok. belepusztulok, és hol van még a vége...
magamnak az összes rohadt tagadós pillanatra
egyszerűen visszaugrál az agyam a tagadásba - hogy ez nem lehet, ez nem történhet meg. továbbra is alkudozik folyton, állandóan felüti a fejét ez az irracionális 'valahogy akkor is vissza fogjuk csinálni'.
ezért emlékeztetném magam, hogy a héten ilyenek történtek például:
- foglalkoztat-e még téged is a mi kapcsolatunk vagy inkább az életed egyéb kerdései?
- inkább az életem egyéb kérdései
- nem hiányzom?
- nem.
- nem jutok eszedbe magadtól, csak ha kereslek?
- de néha
- de az is inkább olyan kontextusban, hogy te mit miért csináltál? vagy milyenben?
- igen, semmi más
- szoktál rólam fantáziálni?
- nem
- arra gondolni, milyen jó, hogy ismersz?
- nem gondolok rá. attól még jó
- arra, hogy nem akarsz végleg elveszíteni az életedből?
- nem gondolok ilyenekre
- ha holnaptól többet nem jelentkeznék, az zavarna?
- ha nem akarsz már beszélni velem, akkor annak meg van az oka
- igen, de nem ez volt a kérdés
- akkor nem zavarna
nyilván ez egy kiragadott rész, tekintsünk el, kontextusában életszagúbb, és érthetőbb is, hogy jutottunk idáig a beszélgetésben.
jó volna azt hinni, hogy szájába adtam a válaszokat, de asszem, nála csak ez, a harapófogós módszer működik, minden más esetben terel, maszatol, magától képtelen a helyzet lényegét összefoglalni nekem. ahol pedig rést hagy a pajzson, ott jön a belemagyarázás, aminek csak a fantáziám szab határt.
ő célhoz igazítottan szokott volt kommunikálni, én vágyhoz igazítottan értelmezni, néha nem sok közük van a valósághoz.
szóval hogy akkor ez igazából így.
nem mondom, hogy jólesett, de jogom van rálátni direktben az igazságra, és jobb csontig lecsupaszítva, feketén-fehéren, minthogy teret kaphassanak a szerelem nevű módosult tudatàllapot reménykedős belemagyarázásai...
mert a remény ott szökken szárba, ahol nincsenek kimondva a tények, minden utat, lefedetlen részt simán megtalál... franc se gondolta, hogy ennyire.
és még ezek után, mindennek tudatában is kapálózik, alkudozik újra meg újra, pedig.
nekem, úgy tűnik, idő, míg tényleg elhiszem, felfogom a helyzetet. egyszerűen képtelen vagyok megbírkózni a valósággal egyben, egyszerre.
kényszeríteni kell az agyamat és annyira fáj az igazságot látni, hogy csak lassan, apránként megy, hogy ellenáll, ahogy tud és rendre újra tagadásba süllyed.
muszáj ennyire direktben hallani, látni, tolni a saját képembe hogy végre stabilizálódjon, hogy végre ne csak elviekben tudjam, hanem tényleg és mindig. hátha.
de ez kutyanehéz.
ezért emlékeztetném magam, hogy a héten ilyenek történtek például:
- foglalkoztat-e még téged is a mi kapcsolatunk vagy inkább az életed egyéb kerdései?
- inkább az életem egyéb kérdései
- nem hiányzom?
- nem.
- nem jutok eszedbe magadtól, csak ha kereslek?
- de néha
- de az is inkább olyan kontextusban, hogy te mit miért csináltál? vagy milyenben?
- igen, semmi más
- szoktál rólam fantáziálni?
- nem
- arra gondolni, milyen jó, hogy ismersz?
- nem gondolok rá. attól még jó
- arra, hogy nem akarsz végleg elveszíteni az életedből?
- nem gondolok ilyenekre
- ha holnaptól többet nem jelentkeznék, az zavarna?
- ha nem akarsz már beszélni velem, akkor annak meg van az oka
- igen, de nem ez volt a kérdés
- akkor nem zavarna
nyilván ez egy kiragadott rész, tekintsünk el, kontextusában életszagúbb, és érthetőbb is, hogy jutottunk idáig a beszélgetésben.
jó volna azt hinni, hogy szájába adtam a válaszokat, de asszem, nála csak ez, a harapófogós módszer működik, minden más esetben terel, maszatol, magától képtelen a helyzet lényegét összefoglalni nekem. ahol pedig rést hagy a pajzson, ott jön a belemagyarázás, aminek csak a fantáziám szab határt.
ő célhoz igazítottan szokott volt kommunikálni, én vágyhoz igazítottan értelmezni, néha nem sok közük van a valósághoz.
szóval hogy akkor ez igazából így.
nem mondom, hogy jólesett, de jogom van rálátni direktben az igazságra, és jobb csontig lecsupaszítva, feketén-fehéren, minthogy teret kaphassanak a szerelem nevű módosult tudatàllapot reménykedős belemagyarázásai...
mert a remény ott szökken szárba, ahol nincsenek kimondva a tények, minden utat, lefedetlen részt simán megtalál... franc se gondolta, hogy ennyire.
és még ezek után, mindennek tudatában is kapálózik, alkudozik újra meg újra, pedig.
nekem, úgy tűnik, idő, míg tényleg elhiszem, felfogom a helyzetet. egyszerűen képtelen vagyok megbírkózni a valósággal egyben, egyszerre.
kényszeríteni kell az agyamat és annyira fáj az igazságot látni, hogy csak lassan, apránként megy, hogy ellenáll, ahogy tud és rendre újra tagadásba süllyed.
muszáj ennyire direktben hallani, látni, tolni a saját képembe hogy végre stabilizálódjon, hogy végre ne csak elviekben tudjam, hanem tényleg és mindig. hátha.
de ez kutyanehéz.
hát
asszem, kezdem felfogni, mi is volt ez az egész. hol is volt ennek a helye az ő életében. mi volt a szerepem.
és hát basszameg, mekkora tévedésben éltem... (a szerelem vak, a szerelem manipulálja az áldozata agyát.) és csessze meg ő is, amiért hagyta, sőt csinàlta, pedig neki tudnia kellett.
persze, persze, nálam is volt helye, értelme, a hálàt nem írja felül, azt már kiküzdötte nekem a gép, rengeteg előrevivő tanulsággal, amit meg majd fog, csak kicsit nehéz ebben a vergődésben átérezni. jó, hogy már tudom, rossz, hogy jóval később lesz aktuális.
áltattam itt magam - ez jó soká jön helyre. akkor is, ha rengeteget adott, amit majd lehet integrálni... de addig még olyan út vezet, amit utálok, mert fáj.
ez még mindig nyíltseb.
ez még mindig egy kontrollálhatatlan gyász - mert az én verzióm szép volt és reményteljes, és most ez, az én eddigi valóságom halott.
és akkor még nem is beszéltünk a kémiai szintű folyamatokról. értem, hogy az elvonási tüneteknek evolúciós haszna van, értem, miért csinálja a szervezetem meg hogyan...
de azért az evolúció is kapja be.
és hát basszameg, mekkora tévedésben éltem... (a szerelem vak, a szerelem manipulálja az áldozata agyát.) és csessze meg ő is, amiért hagyta, sőt csinàlta, pedig neki tudnia kellett.
persze, persze, nálam is volt helye, értelme, a hálàt nem írja felül, azt már kiküzdötte nekem a gép, rengeteg előrevivő tanulsággal, amit meg majd fog, csak kicsit nehéz ebben a vergődésben átérezni. jó, hogy már tudom, rossz, hogy jóval később lesz aktuális.
áltattam itt magam - ez jó soká jön helyre. akkor is, ha rengeteget adott, amit majd lehet integrálni... de addig még olyan út vezet, amit utálok, mert fáj.
ez még mindig nyíltseb.
ez még mindig egy kontrollálhatatlan gyász - mert az én verzióm szép volt és reményteljes, és most ez, az én eddigi valóságom halott.
és akkor még nem is beszéltünk a kémiai szintű folyamatokról. értem, hogy az elvonási tüneteknek evolúciós haszna van, értem, miért csinálja a szervezetem meg hogyan...
de azért az evolúció is kapja be.
2016. július 23., szombat
ez amúgy hogy van
azt hittem, ha elérem az elfogadós-belátós-belenyugvós szintet, onnantól már védve vagyok a totál kattant állapotok ellen.
most meg 5 percenként azon kapom magam, hogy a visszaszerzésén töröm a fejem, mintha az elmúlt hét nem is lett volna. 12 óra 5 percekre lebontva borzasztó hosszú... 'semminek nincs vége', 'csináljuk vissza', 'valahogy újra bele kell rángatnom', stb - qrva fárasztó ennyit mantrázni, hogy vége, próbálni visszabillenteni a kapcsolót a fejemben. néha nagyon közel állok már egy nyilvános hisztérikus toporzékoláshoz...
hogy a fenébe ugorhattunk vissza ide?!
ezt én ezt nemértem.
basszuska.
most meg 5 percenként azon kapom magam, hogy a visszaszerzésén töröm a fejem, mintha az elmúlt hét nem is lett volna. 12 óra 5 percekre lebontva borzasztó hosszú... 'semminek nincs vége', 'csináljuk vissza', 'valahogy újra bele kell rángatnom', stb - qrva fárasztó ennyit mantrázni, hogy vége, próbálni visszabillenteni a kapcsolót a fejemben. néha nagyon közel állok már egy nyilvános hisztérikus toporzékoláshoz...
hogy a fenébe ugorhattunk vissza ide?!
ezt én ezt nemértem.
basszuska.
napi - a teljesség igénye nélkül
motiváció: csak a melóban van kvm. (de a melóban van kvm!)
wtf: este nem sikerült pénzt felvenni az automatából (mert nem engedett be) és ettől valamiért úgy gondoltam, ma inkább fényevő leszek, de akkor se megyek be a sparba. (mert csak? vagy miért? tökre nem értem.) most meg vakarózhatok a 2zsömle-1virsli fölött 12 órában, készpénz nélkül senki se hoz semmit a boltból... (biztos megoldom, nagykislány vagyok, de ezmegintmivoltez.)
szuperképesség: akkor is képes vagyok visszaalvós 10perceket nyomni a telefonomon (anélkül, hogy tudnám, mit csinálok), ha a szundi funkciót direkt kilőttem és a szoba másik felébe kell menni érte. (nem, azért nem olyan kicsi a szobám.)
kéne: pihentetni a szemem, vagy felülvizsgáltatni, mert már nem először csukódik az orromra a metró. mert hiába gyorsgyaloglok - mire ki tudom venni, hogy a kijelzőre másodpercek vannak írva, már csak egy vicces sprintre tellik, hogy pont lemaradjak. (vagy nem kéne sietni inkább.)
öröm: csodálatos fényekben játszó napfelkelte, kellemes levegő, madárcsicsergés, béke. (élni jó.)
önismeret: a következő érett, felnőtt párválasztási stratégiákkal rendelkezem: ha valakibe beleszeretek, azzal akarom leélni az életemet. pont. (függetlenül mindentől. hogy akarja-e, hogy alkalmas-e rá, hogy passzolunk-e...)
kilátások: még tizenegy óra helyhezkötött nyugi. (unalom. magány. mehetnék. vagy hátha inkább ráérős fizetett chill.)
depi: ha nincs mellettem férfi, mintha kicsit megszűnnék létezni, a világ nem biztonságos többé és nincs a lábam alatt talaj.
bizakodás: megoldom, elmúlik, igazából minden rendben van.
szeretem: a munkatársaimat. (már 10 napból kilencszer ez van, már nagyon jó velük...)
kívánság: legyen szép és tartalmas hétvégétek! (csak tegyétek a kezeteket a kijelzőre ... küldöm a nyárenergiát ... ugye már érzitek... na, nem, de tényleg.)
wtf: este nem sikerült pénzt felvenni az automatából (mert nem engedett be) és ettől valamiért úgy gondoltam, ma inkább fényevő leszek, de akkor se megyek be a sparba. (mert csak? vagy miért? tökre nem értem.) most meg vakarózhatok a 2zsömle-1virsli fölött 12 órában, készpénz nélkül senki se hoz semmit a boltból... (biztos megoldom, nagykislány vagyok, de ezmegintmivoltez.)
szuperképesség: akkor is képes vagyok visszaalvós 10perceket nyomni a telefonomon (anélkül, hogy tudnám, mit csinálok), ha a szundi funkciót direkt kilőttem és a szoba másik felébe kell menni érte. (nem, azért nem olyan kicsi a szobám.)
kéne: pihentetni a szemem, vagy felülvizsgáltatni, mert már nem először csukódik az orromra a metró. mert hiába gyorsgyaloglok - mire ki tudom venni, hogy a kijelzőre másodpercek vannak írva, már csak egy vicces sprintre tellik, hogy pont lemaradjak. (vagy nem kéne sietni inkább.)
öröm: csodálatos fényekben játszó napfelkelte, kellemes levegő, madárcsicsergés, béke. (élni jó.)
önismeret: a következő érett, felnőtt párválasztási stratégiákkal rendelkezem: ha valakibe beleszeretek, azzal akarom leélni az életemet. pont. (függetlenül mindentől. hogy akarja-e, hogy alkalmas-e rá, hogy passzolunk-e...)
kilátások: még tizenegy óra helyhezkötött nyugi. (unalom. magány. mehetnék. vagy hátha inkább ráérős fizetett chill.)
depi: ha nincs mellettem férfi, mintha kicsit megszűnnék létezni, a világ nem biztonságos többé és nincs a lábam alatt talaj.
bizakodás: megoldom, elmúlik, igazából minden rendben van.
szeretem: a munkatársaimat. (már 10 napból kilencszer ez van, már nagyon jó velük...)
kívánság: legyen szép és tartalmas hétvégétek! (csak tegyétek a kezeteket a kijelzőre ... küldöm a nyárenergiát ... ugye már érzitek... na, nem, de tényleg.)
2016. július 22., péntek
huhh
hát ezt utálom. a nyűglődés gyomronrúgós, gyűlöllek de csináljuk vissza részét. volt némi remény, hogy letudtam, erre nem, ahh, miért... hol a múltkori belenyugvós-elfogadós csöndes gyötrődés?
azt viszont szeretem, hogy a fiúk hamarabb eleresztettek... látták a kétségbeesett fel-alá toporgást (mert már volt, bárhogy próbáltam disztingválni). cukkerek.
meg azt is, hogy ilyen rendik vagytok, nincs az a tmi poszt, amire ne kaphatnék használható gyakorlati tanácsokat. szemetek se rebben, köszönöm...
azt viszont szeretem, hogy a fiúk hamarabb eleresztettek... látták a kétségbeesett fel-alá toporgást (mert már volt, bárhogy próbáltam disztingválni). cukkerek.
meg azt is, hogy ilyen rendik vagytok, nincs az a tmi poszt, amire ne kaphatnék használható gyakorlati tanácsokat. szemetek se rebben, köszönöm...
gyűlöllek
igen, most épp gyűlöllek. az előbb beleszaladtam egy random ember random tűzoltós posztjába fészen. brutál gyomronrúgás a semmiből.
nincs hova menekülni, még másfél órára ide vagyok zárva, péntek van, délután, nyár, úgyhogy egyedül. mindjárt szétvet ez a végtelen harag.
gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek.
kedves kínlódás, szűnj már meg a picsábaaaa! kedves pasi, tűnj végre belőlem!
köszönöm.
nincs hova menekülni, még másfél órára ide vagyok zárva, péntek van, délután, nyár, úgyhogy egyedül. mindjárt szétvet ez a végtelen harag.
gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek.
kedves kínlódás, szűnj már meg a picsábaaaa! kedves pasi, tűnj végre belőlem!
köszönöm.
szóval hogy
alakul meg haladunk, de most is itt ülök a melóban magától zsizsgő vérrel, ami ráadásul egy konkrét helyen zsizseg.
pedig eskü nem fantáziálok, nem olvasok olyat, nem is merek a pasikra nézni ma és előbb kezdődött, mint hogy megírtam.
ez csak úgy van, tényleg, de falkaparós, nagyon.
atya. úr. isten.
az új lakótársunk meg nem jelez vissza, hogy akkor fixen tutira jön-e, ugyanis eltűnt - már 3. napja senki (tényleg senki) nem tudja elérni semmilyen formában.
szóval az új lakótársunkat azelőtt elrabolták az ufók, hogy beköltözött volna. pedig a furiságok általában utána történnek...
adjak-e fel hirdetést, e, biztosamituti alapon mégis, vagy sem. (a szóhalmozás nyugtatja az idegeket.)
ugyanitt: átgondoltam és nem, a kívánósságra a pihentség se, a fáradtság se hat jól, lettlégyen az mentális vagy/és fizikai (egy belehalós edzés még külön energetizálja például, csak max nincs erőm már semmit kezdeni vele) és néha (pl munka vagy evés közben) annyira zavarbaejtőőő... totál helyzetidegen tud lenni, hát én nem is értem.
most meg egy ártalmatlannak tűnő látogató néni kezdett nekem ufóelrablós bolondságokat sztorizni, basszus, tisztára sorminta ez a poszt: egyet erről, egyet arról, újra.
(igen, közben is indokolatlan szexuális izgalmat éreztem, nevermind.)
az univerzum humora utánozhatatlan.
pedig eskü nem fantáziálok, nem olvasok olyat, nem is merek a pasikra nézni ma és előbb kezdődött, mint hogy megírtam.
ez csak úgy van, tényleg, de falkaparós, nagyon.
atya. úr. isten.
az új lakótársunk meg nem jelez vissza, hogy akkor fixen tutira jön-e, ugyanis eltűnt - már 3. napja senki (tényleg senki) nem tudja elérni semmilyen formában.
szóval az új lakótársunkat azelőtt elrabolták az ufók, hogy beköltözött volna. pedig a furiságok általában utána történnek...
adjak-e fel hirdetést, e, biztosamituti alapon mégis, vagy sem. (a szóhalmozás nyugtatja az idegeket.)
ugyanitt: átgondoltam és nem, a kívánósságra a pihentség se, a fáradtság se hat jól, lettlégyen az mentális vagy/és fizikai (egy belehalós edzés még külön energetizálja például, csak max nincs erőm már semmit kezdeni vele) és néha (pl munka vagy evés közben) annyira zavarbaejtőőő... totál helyzetidegen tud lenni, hát én nem is értem.
most meg egy ártalmatlannak tűnő látogató néni kezdett nekem ufóelrablós bolondságokat sztorizni, basszus, tisztára sorminta ez a poszt: egyet erről, egyet arról, újra.
(igen, közben is indokolatlan szexuális izgalmat éreztem, nevermind.)
az univerzum humora utánozhatatlan.
az előző poszt *os lábjegyzete
(hosszú, írva gondolkodós, strukturálatlan poszt.)
ez a szexrinya hisztinek, túlreagálásnak tűnhet, én is annak hinném, de átgondoltam elölről-hátulról és basszus, nem az. nekem ez tényleg ekkora problémát jelent.
barátnővel is beszéltük, és igen, ő is, halál ugyanez. egy hét után már borzasztó morcok vagyunk, két hét kihagyás instant elsárkányosodás. fizikailag fáj, komolyan.
meg rajta mindig nevet a pasija, hogy olyan, mint valami kis állatka - folyton simizni, tapizni, bizgeràlni kell, ha egy légtérben vannak. bújás a végtelenségig.
és amúgy nem, nem jó erre semmi.
tesztelgetem itt össze-vissza pedig.
exkoleganővel, barátnővel kipróbálva ölelés, egymásnak dőlés, és még tőlük sem olyan. nem esik jól. idegenebbektől pláne nem.
vagyis jólesik, de csak tök hétköznapi értelemben, rövidségben és formában, tovább nem, idegenektől is csak annyi, ami a megszokott. mindenkivel csak ami a viszonyulásba általánosságban belefér.
szóval az már nem jó, ha egy alap, normál szociális formulánál tovább tart valami, tőlük sem, senkitől sem, attól már kiráz a hideg.
persze, mindenkitől kell, ami eddig is, belefér, ami eddig is, pont ugyanúgy esik, ahogy mindig - csak egyrészt ne akarjanak többet, másrészt nem váltja ki, máshol és máshogy hat.
egyszerűen nem ekvivalens.
és nem akarok visszakavarni exsemmiséghez se, pedig megoldaná, de nem kell.
és persze tudom, hogy az életben több az olyan időszak, mikor nem lehet szexelni, mint amikor igen, de én azokat is nagyon rosszul tűröm. hát a műtét után is előbb csináltam, mint hogy ülni tudtam volna... mikor exsemmiséggel kb 7 hónapig nem volt semmi, egész konkrétan lelkibeteg voltam.
annyira szeretném jobban viselni, de basszus, hogyan.
már a gondolattól is rosszul vagyok, hogy valaki, mindegy milyen nemű, de nem a pasim, megmaszíroz, munkája-e vagy sem. van ez az izé, hogy idegen ne érjen hozzám egyáltalán.
és akkor már a metrón is úgy megbámulok férfiakat, hogy még a haverjaik is engem néznek, végig. közben meg tudom, hogy utána órákig csutakolnám magam undorodva, nem kell az nekem...
lehet, hogy ez nem csak a szeretetnyelv, hanem szerencsétlen módon még valami überbrutál társfüggőség kifejeződése is?
mert igazán az ölelés is csak férfitól hat, olyantól, akitől nem undorodom és nem is tök idegen... szóval főleg bizonyos 'falon belül levő' férfiaktól. vagyis inkább csak azoktól, akikhez szexuálisan legalább minimálisan vonzódom és lelkileg is közel érzem őket valamennyire, van rokonszenv és ismerősség már.
de pölö ha nemolyan férfi ér hozzám, mintha áram csapna meg, elugrom - kivéve részegen, csak ugye na.
belegondolva nagyon szűk kör érintését viselem jól, miközben majd' meghalok a babusgatásért.
valami nagyon másként működik bennem, mint a legtöbb nőben, de még reménykedem, hogy megtanulom kezelni... muszáj rájönnöm, hogy miafasz meg hogyvanez.
jesszus. szóval nagyon kell, de egy olyanpasi kell hozzá, senki más nem jó?! remek kilátások.
ez még semennyire nincs felgöngyölítve, az a szerencse, még meglehet a megoldás, még nem adtam fel...
ez a szexrinya hisztinek, túlreagálásnak tűnhet, én is annak hinném, de átgondoltam elölről-hátulról és basszus, nem az. nekem ez tényleg ekkora problémát jelent.
barátnővel is beszéltük, és igen, ő is, halál ugyanez. egy hét után már borzasztó morcok vagyunk, két hét kihagyás instant elsárkányosodás. fizikailag fáj, komolyan.
meg rajta mindig nevet a pasija, hogy olyan, mint valami kis állatka - folyton simizni, tapizni, bizgeràlni kell, ha egy légtérben vannak. bújás a végtelenségig.
és amúgy nem, nem jó erre semmi.
tesztelgetem itt össze-vissza pedig.
exkoleganővel, barátnővel kipróbálva ölelés, egymásnak dőlés, és még tőlük sem olyan. nem esik jól. idegenebbektől pláne nem.
vagyis jólesik, de csak tök hétköznapi értelemben, rövidségben és formában, tovább nem, idegenektől is csak annyi, ami a megszokott. mindenkivel csak ami a viszonyulásba általánosságban belefér.
szóval az már nem jó, ha egy alap, normál szociális formulánál tovább tart valami, tőlük sem, senkitől sem, attól már kiráz a hideg.
persze, mindenkitől kell, ami eddig is, belefér, ami eddig is, pont ugyanúgy esik, ahogy mindig - csak egyrészt ne akarjanak többet, másrészt nem váltja ki, máshol és máshogy hat.
egyszerűen nem ekvivalens.
és nem akarok visszakavarni exsemmiséghez se, pedig megoldaná, de nem kell.
és persze tudom, hogy az életben több az olyan időszak, mikor nem lehet szexelni, mint amikor igen, de én azokat is nagyon rosszul tűröm. hát a műtét után is előbb csináltam, mint hogy ülni tudtam volna... mikor exsemmiséggel kb 7 hónapig nem volt semmi, egész konkrétan lelkibeteg voltam.
annyira szeretném jobban viselni, de basszus, hogyan.
már a gondolattól is rosszul vagyok, hogy valaki, mindegy milyen nemű, de nem a pasim, megmaszíroz, munkája-e vagy sem. van ez az izé, hogy idegen ne érjen hozzám egyáltalán.
és akkor már a metrón is úgy megbámulok férfiakat, hogy még a haverjaik is engem néznek, végig. közben meg tudom, hogy utána órákig csutakolnám magam undorodva, nem kell az nekem...
lehet, hogy ez nem csak a szeretetnyelv, hanem szerencsétlen módon még valami überbrutál társfüggőség kifejeződése is?
mert igazán az ölelés is csak férfitól hat, olyantól, akitől nem undorodom és nem is tök idegen... szóval főleg bizonyos 'falon belül levő' férfiaktól. vagyis inkább csak azoktól, akikhez szexuálisan legalább minimálisan vonzódom és lelkileg is közel érzem őket valamennyire, van rokonszenv és ismerősség már.
de pölö ha nemolyan férfi ér hozzám, mintha áram csapna meg, elugrom - kivéve részegen, csak ugye na.
belegondolva nagyon szűk kör érintését viselem jól, miközben majd' meghalok a babusgatásért.
valami nagyon másként működik bennem, mint a legtöbb nőben, de még reménykedem, hogy megtanulom kezelni... muszáj rájönnöm, hogy miafasz meg hogyvanez.
jesszus. szóval nagyon kell, de egy olyanpasi kell hozzá, senki más nem jó?! remek kilátások.
ez még semennyire nincs felgöngyölítve, az a szerencse, még meglehet a megoldás, még nem adtam fel...
akkor viszont mi ez a rinya (alert! nagyonnyígás)
hát hogy közben olyanokat csinálok, hogy megbeszéljük a találkát az Örsre, én meg elindulok a Borárosra, de valamiért azt gondolom, hogy át kell szállnom a kékmetróra a Corvinig, hogy eljussak a 4es6oshoz - pedig elég volna ugye a Blahán leszállni és kész. de nem, én elmegyek a Deákig. ott rájövök, hogy hova volt megbeszélve, de nem ám visszamegyek, hanem akkor már tovább, hogy majd a törzsben megvárom. ami neki is kerülő, meg nekem is.
legalább leróttam a tartozásom egy meghívás formájában (igaz, hitelre, de ha az is megvan, pipa és lehet végre tervezni). ugyanígy előző este egy barátnőmnek is (aki amúgy zseniális forma és nagyon egyívásúak vagyunk, csak túl ritkán tudunk találkozni), de ott meg valahogy úgy alakult a beszélgetés, hogy egész reménykedni kezdtem megint a pasival kapcsolatban és ez értelemszerűen rosszul érintett.
meg az is volt, hogy nem tudtam aludni, lázálmok újra, négykor arra keltem, hogy vihar, frász, beletelt vagy húsz percbe, mire túltettem magam rajta. aztán viszont valami fura ámokfutásba kezdtem (félálomban), fejembe vettem, hogy egy óra alatt én főzök-fürdök-hajatmosok-szárítok-összekészülök. aha.
szóval most totál szét van barmolva a lakás, a tűzhelyen egy félig megfőzött krumplifőzelék, én pedig túl egy padlón zokogós idegtől remegős összeomláson.
és akkor még az is, hogy nem tudtam hamarabb rászánni magam a lakás összerántására, ételmaradékokat és teli kukát őrizgetek (és ez most csak rosszabb lett), ruhák szétdobálva (nem is értem), mert mindig inkább elmenekülök sétálni-parkbanücsörögni-emberekkel programozni.
meg reggel megvágtam magam, a vérmaszatos fehérneműmből ítélve, amiben egész nap ülni fogok. eleve minek borotválkozni, ha senki se látja. és most van a falkaparós középidő, ölni tudnék egy jó szexért, napi öt orgazmus se tudja átverni az ösztönt, hogy férfi kéne hozzá.*
tegnap pedig leégettem a nyelvem, ma is fáj, ma sem érzek ízeket, ennyit a sütiről ( - volt).
meg annyira el voltam bambulva, hogy csak úgy ráhuppantam a csupasz wcdeszkára a melóban, pedig akkurátus fészeképítő vagyok. azt is akkor megette a fene.
ilyen miafrász húzásaim vannak sorozatban.
mondjuk mondtam már, de azóta is él: szakítás, haláleset, egyéb krízis utáni időszakra eleve betiltanám a front office munkát, akkor is, ha az emberek amúgy kedvesek és bratyizósak. ön- és közveszélyes lettem, hadd ne rontsuk ezt még tovább... (de-de-de, a hetet kibírom, csak minek.)
legalább a hajam jó (és már vagy öten megdicsérték úgyhogy mások szerint is) és most jól ki is panaszkodtam magam, ha tudnátok, mennyire kellett...
majdcsak elmúlik ez a wtf rész, valahogy kitartok.
panaszáradat off.
*ja, nem off, mert ez egy egész külön posztot kap inkább... a kövit.
legalább leróttam a tartozásom egy meghívás formájában (igaz, hitelre, de ha az is megvan, pipa és lehet végre tervezni). ugyanígy előző este egy barátnőmnek is (aki amúgy zseniális forma és nagyon egyívásúak vagyunk, csak túl ritkán tudunk találkozni), de ott meg valahogy úgy alakult a beszélgetés, hogy egész reménykedni kezdtem megint a pasival kapcsolatban és ez értelemszerűen rosszul érintett.
meg az is volt, hogy nem tudtam aludni, lázálmok újra, négykor arra keltem, hogy vihar, frász, beletelt vagy húsz percbe, mire túltettem magam rajta. aztán viszont valami fura ámokfutásba kezdtem (félálomban), fejembe vettem, hogy egy óra alatt én főzök-fürdök-hajatmosok-szárítok-összekészülök. aha.
szóval most totál szét van barmolva a lakás, a tűzhelyen egy félig megfőzött krumplifőzelék, én pedig túl egy padlón zokogós idegtől remegős összeomláson.
és akkor még az is, hogy nem tudtam hamarabb rászánni magam a lakás összerántására, ételmaradékokat és teli kukát őrizgetek (és ez most csak rosszabb lett), ruhák szétdobálva (nem is értem), mert mindig inkább elmenekülök sétálni-parkbanücsörögni-emberekkel programozni.
meg reggel megvágtam magam, a vérmaszatos fehérneműmből ítélve, amiben egész nap ülni fogok. eleve minek borotválkozni, ha senki se látja. és most van a falkaparós középidő, ölni tudnék egy jó szexért, napi öt orgazmus se tudja átverni az ösztönt, hogy férfi kéne hozzá.*
tegnap pedig leégettem a nyelvem, ma is fáj, ma sem érzek ízeket, ennyit a sütiről ( - volt).
meg annyira el voltam bambulva, hogy csak úgy ráhuppantam a csupasz wcdeszkára a melóban, pedig akkurátus fészeképítő vagyok. azt is akkor megette a fene.
ilyen miafrász húzásaim vannak sorozatban.
mondjuk mondtam már, de azóta is él: szakítás, haláleset, egyéb krízis utáni időszakra eleve betiltanám a front office munkát, akkor is, ha az emberek amúgy kedvesek és bratyizósak. ön- és közveszélyes lettem, hadd ne rontsuk ezt még tovább... (de-de-de, a hetet kibírom, csak minek.)
legalább a hajam jó (és már vagy öten megdicsérték úgyhogy mások szerint is) és most jól ki is panaszkodtam magam, ha tudnátok, mennyire kellett...
majdcsak elmúlik ez a wtf rész, valahogy kitartok.
panaszáradat off.
*ja, nem off, mert ez egy egész külön posztot kap inkább... a kövit.
pedig
amúgy csomó jó dolog történt ám...
tegnap kirándulni voltunk exkoleganővel. rájöttünk ugyan, hogy csórók vagyunk, de hamár megbeszéltük, azért csak hajókáztunk... véletlenül ingyen (ők nem szóltak, mi nem firtattuk), ennek örömére a megspórolt pénzből még vacsiztunk is egyet a Rómain.
a város gyönyörű, az idő szép volt, az orrban vadásztunk két remek helyet, és még azt a vicces kétéltű turistabuszt is láttuk szembejönni-kanyarodni - hát én azt imádom, busz a vizen, busz a vizen, mondom: busz a vizen! behalok.
a terasz, ahol ültünk, szintén awww, közvetlen a víznél jutott asztal... utána még tettünk egy kellemes sétát, àt a hídon Újpestre, a metrón már csak ültünk, mint a tök, jóleső fáradtsággal.
szóval a hajó meg a halászlé is pipa a nyári listámról, még ha utóbbi nem is volt kiemelkedő (khm).
reggel meg pont nem áztam már el és nem is késtem és csinos is vagyok... majdnem kaptam kvt a fiúktól, annyira cukik voltak (csak kiderült, hogy valaki már megitta, én meg nem akartam, hogy újat főzzenek külön a kedvemért)... és az egyik, amúgy cukrász kolega hozott nekem sütit(!!!), mert nekem sose jut semmiből ide ki, szóval külön gondolt rám, hát mennyire kedves már, nem?
tehát az élet szép... már csak annyi kéne, hogy tudjam is élvezni a megpusztulás helyett - ha eleget próbálom, összejön az, ugye?
tegnap kirándulni voltunk exkoleganővel. rájöttünk ugyan, hogy csórók vagyunk, de hamár megbeszéltük, azért csak hajókáztunk... véletlenül ingyen (ők nem szóltak, mi nem firtattuk), ennek örömére a megspórolt pénzből még vacsiztunk is egyet a Rómain.
a város gyönyörű, az idő szép volt, az orrban vadásztunk két remek helyet, és még azt a vicces kétéltű turistabuszt is láttuk szembejönni-kanyarodni - hát én azt imádom, busz a vizen, busz a vizen, mondom: busz a vizen! behalok.
a terasz, ahol ültünk, szintén awww, közvetlen a víznél jutott asztal... utána még tettünk egy kellemes sétát, àt a hídon Újpestre, a metrón már csak ültünk, mint a tök, jóleső fáradtsággal.
szóval a hajó meg a halászlé is pipa a nyári listámról, még ha utóbbi nem is volt kiemelkedő (khm).
reggel meg pont nem áztam már el és nem is késtem és csinos is vagyok... majdnem kaptam kvt a fiúktól, annyira cukik voltak (csak kiderült, hogy valaki már megitta, én meg nem akartam, hogy újat főzzenek külön a kedvemért)... és az egyik, amúgy cukrász kolega hozott nekem sütit(!!!), mert nekem sose jut semmiből ide ki, szóval külön gondolt rám, hát mennyire kedves már, nem?
tehát az élet szép... már csak annyi kéne, hogy tudjam is élvezni a megpusztulás helyett - ha eleget próbálom, összejön az, ugye?
lehetne ez egy klassz reggel
de nem az.
utàlom, utàlom, utálom, mikor nem tudok aludniiiii!!!! meg hogy a pasi nem szeret... meg ami ezek után jön.
brrr. grrr.
nyüssz vége.
utàlom, utàlom, utálom, mikor nem tudok aludniiiii!!!! meg hogy a pasi nem szeret... meg ami ezek után jön.
brrr. grrr.
nyüssz vége.
2016. július 21., csütörtök
megjegyzés
gecigyorsan történnek a dolgok. a napok hosszúak, a belső események száma végtelen.
fárasztó ez az intenzitás amúgy. az idő meg tényleg relatív.
fárasztó ez az intenzitás amúgy. az idő meg tényleg relatív.
ötödik nap
ez itt már az. nélküle. az energiáim egy részét elviszi a puszta túlélés, mert össze vagyok zàrva magammal és a reményeim, szépséges-nyál érzéseim bűzölgő tetemeivel. (undi.)
(meg mindenfélék előjjönnek ugye: félelmek, bizonytalanságok, harag... mamikának pityeregve fogalmazgatott 'levelek'... váratlan zokogás, ha anyàm 5 perc után csak úgy leráz a telefonban... sokminden, amik itt nem kapnak szót, de vannak.)
az energiák másik nagy részét beletolom az építkezős folyamatokba. tervezésekbe kicsimmel - aki én vagyok, leszek. lelkileg éppúgy, mint egészen gyakorlatiasan is.
meg persze vagyok másokkal is és így kifele is igyekszem nagyon figyelni.
már korábban elkezdtem szálakra bontani ezt az időszakot. különszedni a szerelem kínzó agyi folyamatait az egyebektől. próbálom beazonosítani a szükségleteimet, amiket majd most egyedül kell kielégítenem, hogy kitalálhassam, melyiket hogy.
ettől sokkal könnyebb ám, basszus. felgöngyölíteni a hiányokat, és megnyugtatni magam, hogy mire mi lesz gyógyír. hogy lesz. hogy ez nem a világvége...
már attól jobb, ha számbaveszem a lehetőségeket.
közben meg folyik egy tisztázó jellegű üzengetés a pasival, ha valamit nem értek, kapok választ. mert az is fontos: sokat hozzátesz a megnyugváshoz.
de ő már nincs. se jóreggelt, se szépálmokat üzi, se nem vonjuk be egymást az életünkbe, nincsen ki mit csinált, nincsen az a fajta beszélgetés. érzelmi kirohanásaim vannak, kilométer hosszan, felület, ahol kitombolom magam. majd elmúlik. még csak nem is ríltájm, én, mikor eszembe jut, ő, mikor érkezése és kedve van.
(ez nem szívesség, ez a kettőnk dolga. ő sose akart végleg kiírni az életéből.)
ez az egyetlen platform, amin kommunikálunk. a hangját nem hallhatom, őt nem láthatom, érinthetem, szagolhatom, meg lett esketve, hogy bármivel is hívnám, nem veszi fel, nincs elgyöngülés...
ez eddig tökre tartható, a betűk nem szaladnak le ösztönszintre hogy kifordítsanak a bundámból, úgy tűnik.
nélküle vagyok, de ott a biztonságérzet, hogy ha elakadnék, ha nagyon félnék, még lehet hozzá fordulni. ez nagyon sokat segít.
bőven elég megbírkózni azzal, hogy nem része már a napjaimnak.
arra persze tudatosan figyelek, hogy a lelkizés közelségérzetet okoz, és akkor ezt gondolati szinten mindig ellensúlyozni kell.
érzek valami mély szeretetet, de azt nem, hogy ez ártana az elengedésnek, nagyon fura...
próbálok abszolút pozitívan hozzààllni, egy izgalmas fejlődési lehetőségként tekinteni rá, összerendezni a dolgaim. más pokemonokat keres, én magamat.
még azt is megkaptam tegnap, hogy olyan a kisugárzásom, mintha jól lennék. és igen, csomószor érzem már, hogy minden a helyén van és a dolgok a rendjük szerint haladnak... biztos ezért volt.
itten tartunk. ez van. lesz még csomó más is... alakulunk folyvást.
(meg mindenfélék előjjönnek ugye: félelmek, bizonytalanságok, harag... mamikának pityeregve fogalmazgatott 'levelek'... váratlan zokogás, ha anyàm 5 perc után csak úgy leráz a telefonban... sokminden, amik itt nem kapnak szót, de vannak.)
az energiák másik nagy részét beletolom az építkezős folyamatokba. tervezésekbe kicsimmel - aki én vagyok, leszek. lelkileg éppúgy, mint egészen gyakorlatiasan is.
meg persze vagyok másokkal is és így kifele is igyekszem nagyon figyelni.
már korábban elkezdtem szálakra bontani ezt az időszakot. különszedni a szerelem kínzó agyi folyamatait az egyebektől. próbálom beazonosítani a szükségleteimet, amiket majd most egyedül kell kielégítenem, hogy kitalálhassam, melyiket hogy.
ettől sokkal könnyebb ám, basszus. felgöngyölíteni a hiányokat, és megnyugtatni magam, hogy mire mi lesz gyógyír. hogy lesz. hogy ez nem a világvége...
már attól jobb, ha számbaveszem a lehetőségeket.
közben meg folyik egy tisztázó jellegű üzengetés a pasival, ha valamit nem értek, kapok választ. mert az is fontos: sokat hozzátesz a megnyugváshoz.
de ő már nincs. se jóreggelt, se szépálmokat üzi, se nem vonjuk be egymást az életünkbe, nincsen ki mit csinált, nincsen az a fajta beszélgetés. érzelmi kirohanásaim vannak, kilométer hosszan, felület, ahol kitombolom magam. majd elmúlik. még csak nem is ríltájm, én, mikor eszembe jut, ő, mikor érkezése és kedve van.
(ez nem szívesség, ez a kettőnk dolga. ő sose akart végleg kiírni az életéből.)
ez az egyetlen platform, amin kommunikálunk. a hangját nem hallhatom, őt nem láthatom, érinthetem, szagolhatom, meg lett esketve, hogy bármivel is hívnám, nem veszi fel, nincs elgyöngülés...
ez eddig tökre tartható, a betűk nem szaladnak le ösztönszintre hogy kifordítsanak a bundámból, úgy tűnik.
nélküle vagyok, de ott a biztonságérzet, hogy ha elakadnék, ha nagyon félnék, még lehet hozzá fordulni. ez nagyon sokat segít.
bőven elég megbírkózni azzal, hogy nem része már a napjaimnak.
arra persze tudatosan figyelek, hogy a lelkizés közelségérzetet okoz, és akkor ezt gondolati szinten mindig ellensúlyozni kell.
érzek valami mély szeretetet, de azt nem, hogy ez ártana az elengedésnek, nagyon fura...
próbálok abszolút pozitívan hozzààllni, egy izgalmas fejlődési lehetőségként tekinteni rá, összerendezni a dolgaim. más pokemonokat keres, én magamat.
még azt is megkaptam tegnap, hogy olyan a kisugárzásom, mintha jól lennék. és igen, csomószor érzem már, hogy minden a helyén van és a dolgok a rendjük szerint haladnak... biztos ezért volt.
itten tartunk. ez van. lesz még csomó más is... alakulunk folyvást.
a nap mellbevágó felfedezése
hogy a pasit előbb ismertem meg, mint hogy megjött az első fizum. magyarán szólva nekem még sose kellett kijönnöm tisztán ebből a pénzből.
arcom, mikor egy borzalmas, az anyagi helyzetemről végigrémálmodott éjszaka után leesik, hogy sose. hogy eddig azért a yolóka nagyrészét ő állta, meg alig voltam itthon, és akkor nyilván tusfürdő, sampon, kv, kaja az övéből ment. oké, beleszálltam én is persze, de messze nem annyit, hogy ez az összeg most ne hiányozzon nagyon.
meg aztán, ha bevásárlásról van szó, mindig előkerül egy beépített rendszerhiba: mai napig nem tudom reálisan felmérni, mit és mennyit fogok enni. főzni egy hadseregre szoktam, rendre úgy töltöm meg a hűtőt, hogy aztán dobálhatom kifele, mert nem vált az albi apokalipszis elől menekülők tanyájává mégse és így nem fogy el, csak lejár.
ezen a hibán eddig is dolgoztam, részsikerek vannak, de a tavasz úgy megborította a rendszert, hogy már annak is örülünk, ha nem fornettin élek.
vagyis a helyzet ezen - amúgy röhejes -okokból kifolyólag igazán nyomasztóvá vált.
fogalmaztam már posztot az elvárásról, hogy keressek másik munkát, meg arról, hogy pedig én ezt igenis megszerettem tavasz óta, és nekem erre még szükségem van, iszonyú sokat ad és a szociális készségeim kb kilőttek az űrbe, olyan soselátott musthave fejlődést produkálnak, szóval mindenki kapja be, aki nem fogadja el.
csak és akkor a fizu. hogy most vagy tényleg itt kell hagynom, amit pedig nem akarok, mert a kitartás épp kezdi meghozni gyümölcsét és kezdi hozni, amit anno szerettem volna tőle,
vagy kereshetek mellékállást hozzá, pedig ez egy teljes.
akárhogyis, yolókázós, léleksimizős, kimaxolós nyár over, brühühü.
mindenesetre gyatya felköt, költségvetés újraszámol, nadrágszíj csontig behúz - magasztos, szakítás utáni gondolatok helyett vissza a kőkemény materiális valóságba. ez megint valami, amire nem voltam felkészülve én, naiv... és elég röhejesnek érzem, hogy nem voltam. igen, az egyedülélet az itt kezdődik pedig.
ennyike.
arcom, mikor egy borzalmas, az anyagi helyzetemről végigrémálmodott éjszaka után leesik, hogy sose. hogy eddig azért a yolóka nagyrészét ő állta, meg alig voltam itthon, és akkor nyilván tusfürdő, sampon, kv, kaja az övéből ment. oké, beleszálltam én is persze, de messze nem annyit, hogy ez az összeg most ne hiányozzon nagyon.
meg aztán, ha bevásárlásról van szó, mindig előkerül egy beépített rendszerhiba: mai napig nem tudom reálisan felmérni, mit és mennyit fogok enni. főzni egy hadseregre szoktam, rendre úgy töltöm meg a hűtőt, hogy aztán dobálhatom kifele, mert nem vált az albi apokalipszis elől menekülők tanyájává mégse és így nem fogy el, csak lejár.
ezen a hibán eddig is dolgoztam, részsikerek vannak, de a tavasz úgy megborította a rendszert, hogy már annak is örülünk, ha nem fornettin élek.
vagyis a helyzet ezen - amúgy röhejes -okokból kifolyólag igazán nyomasztóvá vált.
fogalmaztam már posztot az elvárásról, hogy keressek másik munkát, meg arról, hogy pedig én ezt igenis megszerettem tavasz óta, és nekem erre még szükségem van, iszonyú sokat ad és a szociális készségeim kb kilőttek az űrbe, olyan soselátott musthave fejlődést produkálnak, szóval mindenki kapja be, aki nem fogadja el.
csak és akkor a fizu. hogy most vagy tényleg itt kell hagynom, amit pedig nem akarok, mert a kitartás épp kezdi meghozni gyümölcsét és kezdi hozni, amit anno szerettem volna tőle,
vagy kereshetek mellékállást hozzá, pedig ez egy teljes.
akárhogyis, yolókázós, léleksimizős, kimaxolós nyár over, brühühü.
mindenesetre gyatya felköt, költségvetés újraszámol, nadrágszíj csontig behúz - magasztos, szakítás utáni gondolatok helyett vissza a kőkemény materiális valóságba. ez megint valami, amire nem voltam felkészülve én, naiv... és elég röhejesnek érzem, hogy nem voltam. igen, az egyedülélet az itt kezdődik pedig.
ennyike.
2016. július 20., szerda
a nap felfedezése
a szakítás fájdalmas múljonel része pont olyan, mint a vakbélgyulladásos sztori volt.
qrvaszar, hosszantartó, bármit megadnál, hogy túljuss rajta végre, de úgyse tudsz vele mást csinálni, mint mindent megtenni a regenerálódásért és tűrni.
pont ugyanolyan bosszantó, pont ugyanúgy akadályoz és meg fog maradni utána a heg.
és sose lesz már ugyanaz, mint előtte volt.
grrrrrrrrrrrrrrrrrr
szóval hogy ez most gecinehéz.
az ember hirtelen elkezd rohadt türelmetlen lenni: oké, bennem is megszületett az elfogadás, a döntés, hogy lezárjam, elengedjem, az ezzel való azonosulás, de és akkor most már legyen megint jó, kapjam vissza az életem. múljon el ez az értelmetlen vágyakozás és hiányérzet, most.
de és hogy ez nem így működik.
és ez a legbosszantóbb az egészben, valahol jobban elkeserít, mint hogy nem jött össze, pedig.
hogy nekem most így kell élnem...
az mondjuk jó, hogy nincs mit visszakapnom. mert előtte se volt semmi, ami most ne lenne, sőt, most sokkal többmindenem van.
igazából egyre kifejezettebb hálát érzek már. nem neki vagyok hálás, hanem érte, a helyzetért, minden pluszért, amit adott ez a vele töltött egy év.
furi arra gondolni, hogy pont így volt és így lesz jó, miközben üvölt bennem a sok félelem, fájdalom és kétségbeesés és bármit megadnék, hogy visszakapjam, vagy hogy ne kelljen ezt végigcsinálnom.
rohadt, tetves, kikúrt szenvedés. mert ez az. ez borzasztó. ez kínzás. ezek az érzések, ez a sok félelem, harag, figyelmet elvonó kínlódás, vágyakozás, sóvargás, kattogás, gyomorgörcs, kapálózás, sírás... hogy random nem kapok levegőt... random nem eszem, nem alszom... random elviselhetetlenné tudok válni még a magam számára is...
hát ki a f...om akar így élni még ki tudja meddig? hogy lehet erre azt mondani, hogy így jó?!
és, látjátok, mégis. tiszta tudathasadás...
az ember hirtelen elkezd rohadt türelmetlen lenni: oké, bennem is megszületett az elfogadás, a döntés, hogy lezárjam, elengedjem, az ezzel való azonosulás, de és akkor most már legyen megint jó, kapjam vissza az életem. múljon el ez az értelmetlen vágyakozás és hiányérzet, most.
de és hogy ez nem így működik.
és ez a legbosszantóbb az egészben, valahol jobban elkeserít, mint hogy nem jött össze, pedig.
hogy nekem most így kell élnem...
az mondjuk jó, hogy nincs mit visszakapnom. mert előtte se volt semmi, ami most ne lenne, sőt, most sokkal többmindenem van.
igazából egyre kifejezettebb hálát érzek már. nem neki vagyok hálás, hanem érte, a helyzetért, minden pluszért, amit adott ez a vele töltött egy év.
furi arra gondolni, hogy pont így volt és így lesz jó, miközben üvölt bennem a sok félelem, fájdalom és kétségbeesés és bármit megadnék, hogy visszakapjam, vagy hogy ne kelljen ezt végigcsinálnom.
rohadt, tetves, kikúrt szenvedés. mert ez az. ez borzasztó. ez kínzás. ezek az érzések, ez a sok félelem, harag, figyelmet elvonó kínlódás, vágyakozás, sóvargás, kattogás, gyomorgörcs, kapálózás, sírás... hogy random nem kapok levegőt... random nem eszem, nem alszom... random elviselhetetlenné tudok válni még a magam számára is...
hát ki a f...om akar így élni még ki tudja meddig? hogy lehet erre azt mondani, hogy így jó?!
és, látjátok, mégis. tiszta tudathasadás...
2016. július 18., hétfő
'fontos' - tegnap esti poszt
asszem, fontos megélnem, hogy egyedül is boldogulok - feltalálom magam, boldoggá tudom tenni, és szerzek minőségi társaságot, ha kell.
ezek a nélküle töltött napok jók alapnak. ahogy a vele átélt dolgok is, a mellette kristályosodni kezdő 'ki vagyok' és 'mit szeretek, mire van szükségem, mik a lehetőségek' is. ezek mind az enyémek már.
persze előre félek az első rosszabb naptól. mikor az embernek vigasztalásra, biztatásra, megnyugvásra vagy támaszra volna szüksége, amiért a párjához fordulna, de nincs. vagy némi gondoskodásra. vagy tanácsra. az ilyenek.
nekem nem olyan a családom, akikre ebben számíthatnék.
meg az a sok piciség, öröm, pletyi, feszkó, kérdés, felfedezés, amit vele osztana meg, mert más nem érti, másra nem tartozik ilyen mikroszinten...
ijesztő dolog társtalannak lenni. csomó önmagadra fordítható energiával és idővel jár, szabadsággal, de ott ez a sok kényszerű lemondás is...
jajajajj, azért félek, tényleg. az emberek alapállapota az 'egyedül', nem a 'tartozni valakihez'? utóbbi csak luxus? és ugyan hogy nem zakkannak bele? az elmúlt tíz évből voltam egyedül vagy felet - nekem szokatlan ám.
el se tudom képzelni, milyen lesz és hogy viselem...
ezek a nélküle töltött napok jók alapnak. ahogy a vele átélt dolgok is, a mellette kristályosodni kezdő 'ki vagyok' és 'mit szeretek, mire van szükségem, mik a lehetőségek' is. ezek mind az enyémek már.
persze előre félek az első rosszabb naptól. mikor az embernek vigasztalásra, biztatásra, megnyugvásra vagy támaszra volna szüksége, amiért a párjához fordulna, de nincs. vagy némi gondoskodásra. vagy tanácsra. az ilyenek.
nekem nem olyan a családom, akikre ebben számíthatnék.
meg az a sok piciség, öröm, pletyi, feszkó, kérdés, felfedezés, amit vele osztana meg, mert más nem érti, másra nem tartozik ilyen mikroszinten...
ijesztő dolog társtalannak lenni. csomó önmagadra fordítható energiával és idővel jár, szabadsággal, de ott ez a sok kényszerű lemondás is...
jajajajj, azért félek, tényleg. az emberek alapállapota az 'egyedül', nem a 'tartozni valakihez'? utóbbi csak luxus? és ugyan hogy nem zakkannak bele? az elmúlt tíz évből voltam egyedül vagy felet - nekem szokatlan ám.
el se tudom képzelni, milyen lesz és hogy viselem...
kérdés
ti használtok valamilyen folyadékbevitelt csekkolós emlékeztető appot?
egy ideje már fontolgatom, valami kis egyszerűre gondoltam: könnyen kezelhető, átlátható kis célirányosra, mindenféle fölös pluszfunkciók nélkül.
tudnátok ilyet ajánlani?
megoldás
erőből letolni a hetet, amennyire lehet. indokolt esetben tpre menni. ha kibírom odáig, de nagyon necc a hétvége, jövhétre kikérni a szabit.
nem akartam ugyan ellőni csak augusztusban, de ha kell, akkor kell.
pont ugyanolyan tréül érzem magam, hát hogy utálom én ezt az idegi kimerültség érzetet, mikor az állandó benti készenlét alapból leszívja az embert estére...
no de így már nem is kilátástalan, ezzel már kiegyezek... már csak 4 óra és hazaindulok, már elég a ma estére koncentrálni.
hajmosás, cukkinis tészta, ágy. ha csak fekhetek kicsit a csöndben, már az is biztos használ... yepp.
nem akartam ugyan ellőni csak augusztusban, de ha kell, akkor kell.
pont ugyanolyan tréül érzem magam, hát hogy utálom én ezt az idegi kimerültség érzetet, mikor az állandó benti készenlét alapból leszívja az embert estére...
no de így már nem is kilátástalan, ezzel már kiegyezek... már csak 4 óra és hazaindulok, már elég a ma estére koncentrálni.
hajmosás, cukkinis tészta, ágy. ha csak fekhetek kicsit a csöndben, már az is biztos használ... yepp.
aham. aham. értem. izé. nem is.
annyi rengeteg posztot írtam, hogy már fogalmam sincs, mi került ki, mi nem. szóval srry, hézagos marad a sztori, szerintem majd utólag azért közzéteszem őket. de még nagyon dolgozik. még kell idő kicsit megtartani magamnak.
kb ott tartunk, hogy mintha valami átkattant volna. a séta az esőben összerendezte a töredékinfókat, és mintha már képes lennék nyugodt szívvel azonosulni a lezárással. mintha megjelent volna a zsigeri bizonyosságérzés, hogy most. azzal meg még én sem vitatkozom.
de mivel lófaszkát sem aludtam az éjjel (mert attól még szenvedős-hiányolós), mosott szar jelleggel működik az agyam. pörög-pörög, túl is, meg a nap is, már mostanra elfáradtam, már most sikítani tudnék az idegi kimerültségtől... (3 kvn túl, de ezen semmi se segít idebent.)
hosszú hét, bezárva a melóba, hát nagyon nagy kedvem van... tiszta fejre* volna szükség és kábé esélyem sincs rá.
előre látom, hogy megzuhanok, pusztán a kialvatlanság+agyfárasztó meló, az ezekből fakadó szétcsúszás, majd az abból következő kétségbeesett, hiába vigaszt kereső elveszettség/rossz közérzet bedőlő dominósora miatt. (ez aztán a mondat, tyű...)
aludni meg ki tudja, mikor... zaklatott vagyok, megállíthatatlanul kattogok és majd' szétvetnek a mindenféle belső impulzusok, érzelmek, heurékák...
pont az az állapot jön, mikor az ember arra az emlegetett ölelésre (sőt, szexre) és ráérős csak úgy levős időre vágyik, de mindennél jobban. (aminek hiánya felnagyítja majd az igényt, ugye.)
gyönyörű lefelé ívelő hétnek nézünk tehát elébe... nem örülök. nem szeretem.
legalább a minimumot muszáj lesz hoznom, ajh, de előre szólok nektek is, magamnak is, mi várható.
*hogy ne dobjam be a törülközőt, hagyjam abba pl megint az evést, veszítsem el szép fokozatosan a kontrollt, míg már minden mindegy alapon kapkodok össze-vissza, kvn és cigin élek, éhgyomorra iszom és kimaradok éjszakára és fasz tudja, miket még... vagyis tudom, hogy ha ez átlép egy szintet, öngerjesztővé válik, a vége meg egy durva padlófogás tizensok óra alvással és mekis kajákon regenerálódással, zsíros hajú, mosdatlan zombiként.
olyan jó lenne kicsit inkább egyben maradni. bőven elég nehéz így is, na.
kb ott tartunk, hogy mintha valami átkattant volna. a séta az esőben összerendezte a töredékinfókat, és mintha már képes lennék nyugodt szívvel azonosulni a lezárással. mintha megjelent volna a zsigeri bizonyosságérzés, hogy most. azzal meg még én sem vitatkozom.
de mivel lófaszkát sem aludtam az éjjel (mert attól még szenvedős-hiányolós), mosott szar jelleggel működik az agyam. pörög-pörög, túl is, meg a nap is, már mostanra elfáradtam, már most sikítani tudnék az idegi kimerültségtől... (3 kvn túl, de ezen semmi se segít idebent.)
hosszú hét, bezárva a melóba, hát nagyon nagy kedvem van... tiszta fejre* volna szükség és kábé esélyem sincs rá.
előre látom, hogy megzuhanok, pusztán a kialvatlanság+agyfárasztó meló, az ezekből fakadó szétcsúszás, majd az abból következő kétségbeesett, hiába vigaszt kereső elveszettség/rossz közérzet bedőlő dominósora miatt. (ez aztán a mondat, tyű...)
aludni meg ki tudja, mikor... zaklatott vagyok, megállíthatatlanul kattogok és majd' szétvetnek a mindenféle belső impulzusok, érzelmek, heurékák...
pont az az állapot jön, mikor az ember arra az emlegetett ölelésre (sőt, szexre) és ráérős csak úgy levős időre vágyik, de mindennél jobban. (aminek hiánya felnagyítja majd az igényt, ugye.)
gyönyörű lefelé ívelő hétnek nézünk tehát elébe... nem örülök. nem szeretem.
legalább a minimumot muszáj lesz hoznom, ajh, de előre szólok nektek is, magamnak is, mi várható.
*hogy ne dobjam be a törülközőt, hagyjam abba pl megint az evést, veszítsem el szép fokozatosan a kontrollt, míg már minden mindegy alapon kapkodok össze-vissza, kvn és cigin élek, éhgyomorra iszom és kimaradok éjszakára és fasz tudja, miket még... vagyis tudom, hogy ha ez átlép egy szintet, öngerjesztővé válik, a vége meg egy durva padlófogás tizensok óra alvással és mekis kajákon regenerálódással, zsíros hajú, mosdatlan zombiként.
olyan jó lenne kicsit inkább egyben maradni. bőven elég nehéz így is, na.
2016. július 17., vasárnap
már visszajöhettek amúgy
a rinya nagyja tegnap is piszkozatba ment... amekkora volt az elszántságom, annyira máshogy sült el ugye végül. sírni azért sírtam (kicsit) meg szenvedtem is (leginkább meg akartam halni, persze nem szószerint), de cuki és a barátnője totál kizökkentettek.
hát hogy lehet úgy egy isteneset toporzékolni, ha közben valaki rendre bekopog/megáll a küszöbödön, hogy "bocsi, tudom, mindjárt hagylak, de
-légyszi segíts kinyitni a whiskey-s üveget
-gyere, töltöttünk neked is
-gyere, öntöttünk hozzá almalevet is
-jössz-e ki cigizni
-csak úgy megállok itt, mert nem tom
-szerinted ennyi pénzért megéri-e az uber
-..."
?!
naugye.
azt hittem, ha jó mérges leszek már, súrolásban fogom levezetni az energiát, de úgy, hogy itt pörögtek az arcukon, azt se lehetett volna. (meg igazán mérgessé se váltam, hiába.)
a mai sétálós eufóriát meg agyoncsapta, hogy a lakásba lépve genyáékat találtam itt. hát nem pont így képzeltem a chillelős-takkerolós-főzőcskézős délutánomat. értesítettem cukit, aki hazarohant, együtt vártuk végig, míg kicuccoltak (mert azért na), utána cuki kidőlt, én meg elolvastam végre, milyen fennforgások vannak a világban. (fel vagyok háborodva, cuki párok kríziselnek, meg hasonlók... hát mi van itt?)
a kommentek meg jöhetnek ugyanúgy, csak tegnap nem akartam hallani, hogy 'de hát tudtad előre, magadnak csináltad', anyámtól megkaptam telefonon, elég volt belőle annyi.
na, megyek, cukiék hazaindultak, nekem meg van szüttyögnivalóm még.
ja, van egy kiadó szobánk, szuper helyen, szuper áron, ha valakit érdekel.
hát hogy lehet úgy egy isteneset toporzékolni, ha közben valaki rendre bekopog/megáll a küszöbödön, hogy "bocsi, tudom, mindjárt hagylak, de
-légyszi segíts kinyitni a whiskey-s üveget
-gyere, töltöttünk neked is
-gyere, öntöttünk hozzá almalevet is
-jössz-e ki cigizni
-csak úgy megállok itt, mert nem tom
-szerinted ennyi pénzért megéri-e az uber
-..."
?!
naugye.
azt hittem, ha jó mérges leszek már, súrolásban fogom levezetni az energiát, de úgy, hogy itt pörögtek az arcukon, azt se lehetett volna. (meg igazán mérgessé se váltam, hiába.)
a mai sétálós eufóriát meg agyoncsapta, hogy a lakásba lépve genyáékat találtam itt. hát nem pont így képzeltem a chillelős-takkerolós-főzőcskézős délutánomat. értesítettem cukit, aki hazarohant, együtt vártuk végig, míg kicuccoltak (mert azért na), utána cuki kidőlt, én meg elolvastam végre, milyen fennforgások vannak a világban. (fel vagyok háborodva, cuki párok kríziselnek, meg hasonlók... hát mi van itt?)
a kommentek meg jöhetnek ugyanúgy, csak tegnap nem akartam hallani, hogy 'de hát tudtad előre, magadnak csináltad', anyámtól megkaptam telefonon, elég volt belőle annyi.
na, megyek, cukiék hazaindultak, nekem meg van szüttyögnivalóm még.
ja, van egy kiadó szobánk, szuper helyen, szuper áron, ha valakit érdekel.
szeretet.nyelv
van ez a Chapman-féle elmélet az öt szeretetnyelvről, és hát azért van benne valami... feltűnt már nemegyszer, mennyire tudok vágyni egy ölelésre, mennyire azt érzem: ez lenne a gyógyír az aktuális problémàra. (pontosabban: a gyógyír konkrétan bármire.) és mekkora pánikot okoz, ha nincs puszi, simi, odabújás, szex. (vagy csak nincs elég...)
hogy a szex nekem mindig egyenlő egy intenzív szeretetkifejezéssel, megszeretgetéssel, szeretettség élménnyel, akkor is, ha csak egy üres dugás - és nincs olyan, hogy túl sok, és ha nincs kedvem, akkor is van kedvem, mert ki kell használni minden adódó alkalmat. (ettől persze még nem dugok fűvel-fával, félreértés ne essék. nyilvàn az aktuàlisra vonatkozik.)
namost, ajándék, szívesség, elismerő szó bárkitől származhat, minőségi időt is tudok sokakkal tölteni, barikkal, ismikkel, munkatársakkal, idegenekkel is akár, ha szimpatikusak... ezek az igények pasi nélkül is kielégíthetőek, ha nem is ugyanazon a szinten.
de fizikai kontaktot azért általában nem létesítünk csak úgy... már egy ölelést se kér/kap akárhol az ember, és hol beszélünk még a többiről...
szóval kicsit nem tudom most, hogy leszek el ezek nélkül a számomra nélkülözhetetlennek tűnő érintések nélkül. kicsit para.
hogy a szex nekem mindig egyenlő egy intenzív szeretetkifejezéssel, megszeretgetéssel, szeretettség élménnyel, akkor is, ha csak egy üres dugás - és nincs olyan, hogy túl sok, és ha nincs kedvem, akkor is van kedvem, mert ki kell használni minden adódó alkalmat. (ettől persze még nem dugok fűvel-fával, félreértés ne essék. nyilvàn az aktuàlisra vonatkozik.)
namost, ajándék, szívesség, elismerő szó bárkitől származhat, minőségi időt is tudok sokakkal tölteni, barikkal, ismikkel, munkatársakkal, idegenekkel is akár, ha szimpatikusak... ezek az igények pasi nélkül is kielégíthetőek, ha nem is ugyanazon a szinten.
de fizikai kontaktot azért általában nem létesítünk csak úgy... már egy ölelést se kér/kap akárhol az ember, és hol beszélünk még a többiről...
szóval kicsit nem tudom most, hogy leszek el ezek nélkül a számomra nélkülözhetetlennek tűnő érintések nélkül. kicsit para.
megváltás
aludtam egy hatalmasat, reggeliztem egy elfogadhatót, megérdeklődtem, kinek a rókázására ébredtem, nyugtáztam, hogy felváltva hánynak...
kicsit smúzoltunk, néztük az esőt, majd megvontam a vállam és nekiindultam kvzni. a legalapabb fekete macinacimban, egyszerű kényelmes pulcsiban, csak felkaptam hozzá a gumitalpú tornacipőmet meg az ernyőmet.
én, a kényelmes csaj lehet, mégse vagyok már annyira kényelmes? eddig mindig tiltakoztam volna, ha menni kell, mintha cukorból lennék, fujj, eső, fujj, hideg, nincs kedvem kidugni az orrom...
most meg nem lett elég az egymegállónyi táv, megnéztem végre, mi van a szembeház mögött.
és hát tényleg ott a patak, sőt, vasúti töltés, a kettő közt meg egy párutcás kertváros. családi házak, gyümölcsfák, rózsabokrok, szőlőlugasok, kutyaházak...
grasszáltam ott vagy két órát, körbe-körbe, fel-alá, pusztán az út öröméért.
esküszöm, egy ilyen séta többet ér bármilyen alkoholnál, csokinál, romcsi filmnél, szobába zárkózva sírásnál vagy bulikázásnál... körülötted minden harsogó zöld, kopog az eső az ernyődön és csak visz a lábad. jó levegőn, tócsákkal, illatokkal, madárhanggal... csak te vagy és a világ, és minden annyira a helyén.
mintha kirándultam volna. mint Csobánkán, a pasi környékén vagy a szülővárosomban... mint mikor az őszi szakításnál bringára pattantam és csak úgy mentem. tiszta flow, lehetett nyugiban bámészkodni, gondolkodni...
kisétáltam magamból a feszkót és bánatokat.
egyszerűen gyönyörűséges tud lenni az élet. akarok ilyeneket még.
kicsit smúzoltunk, néztük az esőt, majd megvontam a vállam és nekiindultam kvzni. a legalapabb fekete macinacimban, egyszerű kényelmes pulcsiban, csak felkaptam hozzá a gumitalpú tornacipőmet meg az ernyőmet.
én, a kényelmes csaj lehet, mégse vagyok már annyira kényelmes? eddig mindig tiltakoztam volna, ha menni kell, mintha cukorból lennék, fujj, eső, fujj, hideg, nincs kedvem kidugni az orrom...
most meg nem lett elég az egymegállónyi táv, megnéztem végre, mi van a szembeház mögött.
és hát tényleg ott a patak, sőt, vasúti töltés, a kettő közt meg egy párutcás kertváros. családi házak, gyümölcsfák, rózsabokrok, szőlőlugasok, kutyaházak...
grasszáltam ott vagy két órát, körbe-körbe, fel-alá, pusztán az út öröméért.
esküszöm, egy ilyen séta többet ér bármilyen alkoholnál, csokinál, romcsi filmnél, szobába zárkózva sírásnál vagy bulikázásnál... körülötted minden harsogó zöld, kopog az eső az ernyődön és csak visz a lábad. jó levegőn, tócsákkal, illatokkal, madárhanggal... csak te vagy és a világ, és minden annyira a helyén.
mintha kirándultam volna. mint Csobánkán, a pasi környékén vagy a szülővárosomban... mint mikor az őszi szakításnál bringára pattantam és csak úgy mentem. tiszta flow, lehetett nyugiban bámészkodni, gondolkodni...
kisétáltam magamból a feszkót és bánatokat.
egyszerűen gyönyörűséges tud lenni az élet. akarok ilyeneket még.
2016. július 16., szombat
ja, és
kifejezetten rosszul esett egész nap a szobában ülni. anno exsemmiségnél ez volt az élet rendes menete, most meg megőrülnék, ha mégegy napig a gép előtt kéne kushadnom.
bármi lesz is holnap, ezt így nem.
ez is ilyen 'nahát' pillanat.
bármi lesz is holnap, ezt így nem.
ez is ilyen 'nahát' pillanat.
egy tanács
lehet, hogy nem ennyire expliciten, de korábban is volt, az tuti:
soha, de soha ne töröld az üzenetváltásokat. pár óra múlva már úgy fogod bánni, mint a qrvaélet, és nem visszacsinálható... nyüssz.
mert az agy egy idő után keresi a miérteket, hogyvoltokat, és emlékezetből, hát... hadd ne mondjam, hogy csal, és pont a nüanszokban rejlő fontos infók vesznek oda örökre.
(pölö a visszautasításra utaló dolgok, az utólag már jól beazonosítható csúsztatások, hazugságok, ellentmondások. akkor már csak annyit tudsz mondani: voltak, de semmi, semmi, amire támaszkodhatnál, amikor elgyengülsz.
amíg nem beszéltünk, meg se néztem őket, most meg úgy éreztem, muszáj kilőnöm a tavsz óta gyűlő adagot is...
basszus, basszus, hülye visszacsinálhatatlan húzások.
mindig megteszem, mindig megbánom.)
soha, de soha ne töröld az üzenetváltásokat. pár óra múlva már úgy fogod bánni, mint a qrvaélet, és nem visszacsinálható... nyüssz.
mert az agy egy idő után keresi a miérteket, hogyvoltokat, és emlékezetből, hát... hadd ne mondjam, hogy csal, és pont a nüanszokban rejlő fontos infók vesznek oda örökre.
(pölö a visszautasításra utaló dolgok, az utólag már jól beazonosítható csúsztatások, hazugságok, ellentmondások. akkor már csak annyit tudsz mondani: voltak, de semmi, semmi, amire támaszkodhatnál, amikor elgyengülsz.
amíg nem beszéltünk, meg se néztem őket, most meg úgy éreztem, muszáj kilőnöm a tavsz óta gyűlő adagot is...
basszus, basszus, hülye visszacsinálhatatlan húzások.
mindig megteszem, mindig megbánom.)
a múltkori nembeszélős rész...
...meg azért volt furi, mert észrevettem azt az óriási különbséget a tavaszi szakításhoz képest, hogy most voltak körülöttem emberek.
oké, nem fixek még ezek a dolgok, de nem is vagyok full egyedül, mint akkor. szóval hogy vannak, akik tényleg érdekelnek, szimpatikusak és nem csak szükségből állunk szóba egymással. és ha vannak, akkor lesznek még többen is, meg remélhetőleg lesznek ők még biztosabbak is. majd kialakul.
és valahogy bent a melóban is sokan ott tudnak lenni egy-egy félmondattal, small talk szintű apróságokkal, azokat szeretem. (mostanra már nagyon sokakat szeretek amúgy.)
szóval hogy nincs az a végtelen, nagy magány.
ez nem tudom hogy történt, mivel csupán pár hónapról van szó... ja, bocs, visszavonom, hiszen ugyanebben a pár hónapban teljesen megváltozott az életem. tényleg...
min is csodálkozom.
szóval akárhogy is lesz, nekem az a dolgom, hogy menjek, társaságban legyek és töltekezős jó dolgokat csináljak, akármennyit is sírok.
(ugye menni fog?)
elvileg még sok minden vár rám a nyáron, a felénél járunk...
a tavalyi is milyen váratlan fordulatot vett, ugye, holnap lesz évfordulója a naaagy, xtrahosszú második randinknak, onnantól meg színtiszta csillámpónis volt az egész, átkerültem egy más dimenzióba, gondolta a franc.
szóval bármi lehet. (ez mondjuk para is, mert idén a "bármi" kellemetlen meglepik formájában ölt testet...)
oké, kettős jelentése van ennek a bárminek, kockázatos várni, miközben gecire félek is már tőle (biztonságérzet továbbra se...),
de végülis úgysincs más választásom, mint erőltetni a bizakodást, asszem.
és elhinni, hogy nem csak a pasi jelenléte mellett vagyok működőképes, nem csak mellette tudom magam biztonságban érezni, valahogy csak kivitelezhető... még ha most nem is látom, hogyan.
oké, nem fixek még ezek a dolgok, de nem is vagyok full egyedül, mint akkor. szóval hogy vannak, akik tényleg érdekelnek, szimpatikusak és nem csak szükségből állunk szóba egymással. és ha vannak, akkor lesznek még többen is, meg remélhetőleg lesznek ők még biztosabbak is. majd kialakul.
és valahogy bent a melóban is sokan ott tudnak lenni egy-egy félmondattal, small talk szintű apróságokkal, azokat szeretem. (mostanra már nagyon sokakat szeretek amúgy.)
szóval hogy nincs az a végtelen, nagy magány.
ez nem tudom hogy történt, mivel csupán pár hónapról van szó... ja, bocs, visszavonom, hiszen ugyanebben a pár hónapban teljesen megváltozott az életem. tényleg...
min is csodálkozom.
szóval akárhogy is lesz, nekem az a dolgom, hogy menjek, társaságban legyek és töltekezős jó dolgokat csináljak, akármennyit is sírok.
(ugye menni fog?)
elvileg még sok minden vár rám a nyáron, a felénél járunk...
a tavalyi is milyen váratlan fordulatot vett, ugye, holnap lesz évfordulója a naaagy, xtrahosszú második randinknak, onnantól meg színtiszta csillámpónis volt az egész, átkerültem egy más dimenzióba, gondolta a franc.
szóval bármi lehet. (ez mondjuk para is, mert idén a "bármi" kellemetlen meglepik formájában ölt testet...)
oké, kettős jelentése van ennek a bárminek, kockázatos várni, miközben gecire félek is már tőle (biztonságérzet továbbra se...),
de végülis úgysincs más választásom, mint erőltetni a bizakodást, asszem.
és elhinni, hogy nem csak a pasi jelenléte mellett vagyok működőképes, nem csak mellette tudom magam biztonságban érezni, valahogy csak kivitelezhető... még ha most nem is látom, hogyan.
tények
úgy érzem, hogy én erre még mindig nem vagyok kész, túlságosan fájdalmas és nehéz és ijesztő... megint, sokadszor is megpróbálom visszamanipulálni magam mellé, elodázni, időt nyerni, holott elvileg már aktuális lenne. a tavasz, az szerintem érthető, azt nem mondanám gyengeségnek, de itt már vannak kétségeim. (nem mintha annyira túllennék a tavaszon... igazából lófaszt vagyok túl rajta, max a nehezén. hacsak apámnál nem fordul parábbra a helyzet, ugye, mert akkor azon se. még mindig random rámszakad az egész bárhol, bármikor.)
* igazából csak a zokogva nemakaromozásra gondolt, ennél rosszabb sose legyen...
ha róla vagy a kapcsolatunkról van szó, totálisan ki tudok fordulni magamból, még annál is jobban, ahogy a családi szarságokra reagálok, ami... hát... minimum durva. (betegség on, teljesen wtf, kontrollálhatatlan, őt idézve "ijesztő" dolgok*.) minden szeretetlenség, tűpontosan kiszúrt nemstimmelős rész, érzelmi távolságtartás, mikro- és makroelhagyatás destabilizál.
lásd az egész telet, a rengeteg betegséget, depressziós-nyígós-nemtudommiabaj jellegű rinyát. hát az volt a baj. hogy éreztem a visszautasítást. kerestem, kerestem, mit csinálhatnék máshogy, vajon én vagyok-e a rossz, hisztis, túlreagálós, miközben ugye nem, ezek már csak a válaszreakciók voltak.
mit tudtam én róla, hogy ennek hogy kéne kinéznie...
felőrölt a tél, eltaposott a tavasz. úgy vártam a nyarat, mint a messiást. aztán tessék.
egész addig, amíg túl nem jutok az elszakadás nehezén, tőle függ, éppen hogy vagyok, tulképp a kezében van a jókedvem. ha gáz van, hátrál és/vagy el akar hagyni, kiborulok. ha van egy jobb napunk, visszaáll a rend. a szeretetlenség felőröl.
jó lenne már újra a magam ura lenni. de ahhoz át kell menni ezen a még elviselhetetlenebbnek tűnő részen...
és ehhez még mindig nem érzem az erőt, nem tudok elég tökös lenni - ő meg, ő meg nem tudom, talán most, hogy a nyűglődések közepette kimondatott a "ne keress többet" is, meg végre, ma, egészen konkrétan a "ne engedd, hogy én keresselek**", szóval ezután hátha.
bíztam én abban, hogy eldöntöttem és akkor tartom is magam hozzá, de hát látjuk: nem.
elég egy pechszériás nap, pms, front, kialvatlanság, nemevés, alkohol vagy ezek kombója, és máris beindul az őrület.
nem akarok gyógyszert szedni az istenit, hát akkor meg arra függnék rá...
nagyon küszködök, hogy olyat akarjak, amit nem akarok, minden józan eszem, tudásom és korábbi tapasztalásom ellenére sem.
* igazából csak a zokogva nemakaromozásra gondolt, ennél rosszabb sose legyen...
**ezt kimondani.. mintha kb a saját kezemet kellett volna levágnom.
amit meg végképp nem értek
hogy egy másfél hónapos szexi, izgi kalandból hogy a faszba sikerült egyéves drámát csinálni? de tényleg, hogy?
hát, ez nem jött össze
én igazán azzal akartam tölteni a napot, hogy kisírom magam és meggyűlölöm és hisztériázok itt magamban, vagyis végre kiadom a feszkót. ehelyett sírva könyörögtem neki a telefonban, amit ugyan abszolút méltóságomon alulinak érzek, no meg hasztalannak, de hát alkohol, éhgyomorra.
mondanám, hogy most ettől jobb, de az a baj, hogy nem ettől az - hanem attól, hogy beszéltünk.
hogy az a hülye hagyja, hogy beszéljünk.
miért nincs benne annyi, hogy ha már tényleg világgá menekül a kapcsolatunkból*, akkor nem válaszol, nem veszi fel, nem engedi, hogy átmenjek?! (eddig csak ti kérdeztétek, engem meg az utóbbi időben nem érdekelt, de most már engem is.)
csak a szex, meg a figyelem, társaság, stb? amikről nem szívesen mond le? vagy valami félreértelmezett felelősségtudat (is)? vagy mégis mit gondol? hogy ez nekem így menni fog?
akárhogy is, most megmondtam neki. hogy ez lenne a megoldás. hogy ha már tényleg eldöntötte, akkor ne csak ne keressen (mert 4 napig nem tette, jófiú), hanem egyszerűen csak ignoráljon. ne engedjen nekem.
- de csak miután közöltem az 50. "ez nem lehet, kérlek csináld vissza, bármit megadok, csak csináld vissza" után, hogy én is tudom, hogy ez faszság, nehogy azt higyje, hogy nem, csak nem bírom abbahagyni.
nem bírtam abbahagyni.
nagyon komoly, mikor hisztérikusan ismételgetsz dolgokat, és közben a józan eszed valahol ott benn csak néz, hogy wtf.
hogy én akartam ezt a nyarat, megígérte, hol a nyaram, elvett 4 hetet megint, miért kellett ezt csinálni, nekem szükségem van rá, szükségem van a nyárra, legalább nyár végéig, aztán mehet... főleg, ha szerinte az 5 hét se ösztönös volt, hanem izomból, tudatosan keresett, mert tudatosan nekifutott harmadszor is, csak elfelejtett szólni róla... ha eddig ment, ezután is fog, kérem azt a rohadt nyarat, hadd ne kelljen ezt még végigcsinálnom, elrontja az egészet...
szóval nem így képzeltem a napot.
*ami, mint tudjuk, igazából azóta is tart, mert ha nem írom, akkor is beszélünk, találkozunk, stb - bár most rekordot döntöttünk a több, mint 72 órával, eddig ugye ősszel ment csak 48 fölé a nó kommunikésön...
mondanám, hogy most ettől jobb, de az a baj, hogy nem ettől az - hanem attól, hogy beszéltünk.
hogy az a hülye hagyja, hogy beszéljünk.
miért nincs benne annyi, hogy ha már tényleg világgá menekül a kapcsolatunkból*, akkor nem válaszol, nem veszi fel, nem engedi, hogy átmenjek?! (eddig csak ti kérdeztétek, engem meg az utóbbi időben nem érdekelt, de most már engem is.)
csak a szex, meg a figyelem, társaság, stb? amikről nem szívesen mond le? vagy valami félreértelmezett felelősségtudat (is)? vagy mégis mit gondol? hogy ez nekem így menni fog?
akárhogy is, most megmondtam neki. hogy ez lenne a megoldás. hogy ha már tényleg eldöntötte, akkor ne csak ne keressen (mert 4 napig nem tette, jófiú), hanem egyszerűen csak ignoráljon. ne engedjen nekem.
- de csak miután közöltem az 50. "ez nem lehet, kérlek csináld vissza, bármit megadok, csak csináld vissza" után, hogy én is tudom, hogy ez faszság, nehogy azt higyje, hogy nem, csak nem bírom abbahagyni.
nem bírtam abbahagyni.
nagyon komoly, mikor hisztérikusan ismételgetsz dolgokat, és közben a józan eszed valahol ott benn csak néz, hogy wtf.
hogy én akartam ezt a nyarat, megígérte, hol a nyaram, elvett 4 hetet megint, miért kellett ezt csinálni, nekem szükségem van rá, szükségem van a nyárra, legalább nyár végéig, aztán mehet... főleg, ha szerinte az 5 hét se ösztönös volt, hanem izomból, tudatosan keresett, mert tudatosan nekifutott harmadszor is, csak elfelejtett szólni róla... ha eddig ment, ezután is fog, kérem azt a rohadt nyarat, hadd ne kelljen ezt még végigcsinálnom, elrontja az egészet...
szóval nem így képzeltem a napot.
*ami, mint tudjuk, igazából azóta is tart, mert ha nem írom, akkor is beszélünk, találkozunk, stb - bár most rekordot döntöttünk a több, mint 72 órával, eddig ugye ősszel ment csak 48 fölé a nó kommunikésön...
warning
készülök a blogot belefullasztani a rinyába.
az a terv, hogy lemegyek a legaljára, mindenféle értelemben... van rá kb 24 órám, mielőtt beüt a magánypara.
az, hogy nyitás után 5 perccel már a kasszánál álltam, zsepicsomagokkal, ciderekkel, keksszel és túlélő kajacsomaggal, miközben levegőért kapkodtam, gondolom, remekül érzékelteti a helyzetet...
annyi zavar be, hogy cuki sajna már úton van. ez gáz, de megkértem, hogy lehetőleg izomból bulikázással töltse az időt, és nem volt ellenére...
szóval olyanokat fogok csinálni, mint: pokoljárás. "meghaltam és a pokolra kerültem". és dokumentálom, előre is srry, akinek nincs gyomra, vagy csak nagyon okosnak hiszi magát, egy darabig megint ne nézzen ide.
lehet, hogy utána visszavonom, lehet, hogy menetközben is módosítok, bármi lehet, csak az nem, hogy hirtelen megmenekülök önmagamtól. legalábbis nem kéne.
megjegyzés
ezt most nem nektek írtam, ebben semmi spanyol viasz nincsen, csak vergődök, idehányom, ami jön, újra és újra rádöbbenek arra, amit elvileg már tudok.
tudni az egy, átérezni az meg egy másik. tényleg.
most nincs első sokk, most nincs haldokló mama, semmi, ami miatt bűntudat nélkül engedhetek a vak reménynek és a hülye vágyakozásnak. most az a pont van, ahol már tényleg muszáj (lenne - lássátok, mennyire vagyok biztos a dolgomban... ennyire: semennyire. még most se, akkor is, ha de.
pont, mint letenni a cigit: meg kell lennie, ki kell bekkelni, teljes megvonás.
egyszer már megtettem, tudom, hogyan kell, tudom, hogy elmúlik és hogy nincs más módja. van tapasztalás.
mégis, ki tudja, melyik az a pont, amikor tényleg. hosszú vergődés, sok kudarcos kísérlet és szégyenteli visszaesés, szarokrá, kitérdekel, feladom előzte meg, holott mind igazinak indult.
az egyetlen biztos a próbálkozás volt, meg hogy végül összejött.
ez most olyan.
ez most ugyanolyan gáz.).
mert úgy akarom, hogy közben nem akarom.
tudni az egy, átérezni az meg egy másik. tényleg.
most nincs első sokk, most nincs haldokló mama, semmi, ami miatt bűntudat nélkül engedhetek a vak reménynek és a hülye vágyakozásnak. most az a pont van, ahol már tényleg muszáj (lenne - lássátok, mennyire vagyok biztos a dolgomban... ennyire: semennyire. még most se, akkor is, ha de.
pont, mint letenni a cigit: meg kell lennie, ki kell bekkelni, teljes megvonás.
egyszer már megtettem, tudom, hogyan kell, tudom, hogy elmúlik és hogy nincs más módja. van tapasztalás.
mégis, ki tudja, melyik az a pont, amikor tényleg. hosszú vergődés, sok kudarcos kísérlet és szégyenteli visszaesés, szarokrá, kitérdekel, feladom előzte meg, holott mind igazinak indult.
az egyetlen biztos a próbálkozás volt, meg hogy végül összejött.
ez most olyan.
ez most ugyanolyan gáz.).
mert úgy akarom, hogy közben nem akarom.
csak nem úszom meg (uncsi nyüssz)
nincs kibúvó, muszáj belehalni és kész.
ez egy elmebaj. hát hogy a fenébe éljek nélküle, ugye. minden egyes rohadt percben itt ez a sóvárgás, amibe bele kell pusztulni, itt ez a rémület, hogy pont ő nem lesz a része.
hogy így vagy úgy ne legyen közünk egymáshoz? hogy egyszer csak eljön az az egyébként vágyott pillanat, mikor már nem gondolok rá és nem hiányzik és csak egy lesz a mindenféle emlékek közül, random fénykép a winchesteren? nem, nem és nem.
nem akarom. nem tudom elfogadni. nem bírom végigcsinálni.
nyilván de, de nem.
hogyan mondjak le az egyetlen dologról, amit még egy többmilliárdos lottónyereménynél is jobban akarok? mintha csak döntés kérdése volna...
hogy a picsába fordulhatott elő, hogy olyanba szerettem bele (megint, harmadszor is), ennyire, végzetesen, akibe nem szabadott volna? hogy bekkeljem ki az időt, míg az idegpályák deaktivizálódnak, míg már nem lesz függőség, elvonás, míg már nem ő lesz a drogom?
egy utolsó junkienak érzem magam. itt állok tehetetlenül, mert mindegy, mit tudok, a 'legrosszabb rossz vele' is fényévekkel jobb, mint a 'nélküle'.
mindegy hogyan, csak legyen.
egyedül akar lenni? oké, csak tegye velem. tovább akarok lépni? rendben, ha közben megtarthatom. el akarom felejteni? hát jó, csak maradjon mellettem. szakítsunk? persze, csak legyen ugyanúgy az életem része és én is az övének.
csúcsra járnak a paradoxonok.
van a kis tudatom, ami kapálózik, azt mondja: hiszen tudod, akarod, el fogod bírni, némi idő és majd semmit se érzel, nem is kell tenni érte szinte, múlik, ahogy jött. aztán van az agyam úgy en block, ami minden erejével igyekszik tudatmódosítani.
meggyőzni a tudatom, hogy nélküle meghalok. indokokat találni, hogy miért érdemes keresni, marasztalni, akármi.
az agyam követeli az adagját.
ez egy olyan bánat, amire csak az ő vigasztalása a gyógyír.
addig bírom a különlétet, míg igazából még ott van, míg bizonyos időnként azért megkapom az utánpótlást belőle.
és nem segít a harag, a tudat, hogy hazudott, a negatív oldala, a piedesztálról lerángatás, mert a szerelem bármit megbocsát, mert a szerelem nem tudatos, nem döntés kérdése, nem beszéli a józan ész nyelvét.
a szerelem az teljesen irracionális, basszus.
értem én, csak mégsem.
mindent felülír, amit akarok, gondolok, kitalálok. mindenbe belemegy, bármit megígér, alkudozik, csal, manipulál. hazudozik, tettet.
mindent, bármit. és simán kivárja a gyenge pillanatot, simán elhiteti velem, hogy nélküle nincs értelme, minden ízetlen, színtelen, üres, kibírhatatlan, sőt, halott.
kiveszi a kezemből az irányítást, addig gyötör, míg engedek. és hiába tudom, hogy elmúlik, nem engedi elhinnem, hogy képes vagyok rá, hogy ezt akarom, hogy nincs más út. folyton kiüti az elfogadást.
a döntés már rég megvan, de naponta százszor felülírja az elviselhetetlen, pánikszerű akarás.
olyan egyszerű, hisz csak várni kell, nem keresni. és közben meg olyan rohadtul nehéz...
nincs a világon ijesztőbb, mint hogy közömbös legyen.
ez egy elmebaj. hát hogy a fenébe éljek nélküle, ugye. minden egyes rohadt percben itt ez a sóvárgás, amibe bele kell pusztulni, itt ez a rémület, hogy pont ő nem lesz a része.
hogy így vagy úgy ne legyen közünk egymáshoz? hogy egyszer csak eljön az az egyébként vágyott pillanat, mikor már nem gondolok rá és nem hiányzik és csak egy lesz a mindenféle emlékek közül, random fénykép a winchesteren? nem, nem és nem.
nem akarom. nem tudom elfogadni. nem bírom végigcsinálni.
nyilván de, de nem.
hogyan mondjak le az egyetlen dologról, amit még egy többmilliárdos lottónyereménynél is jobban akarok? mintha csak döntés kérdése volna...
hogy a picsába fordulhatott elő, hogy olyanba szerettem bele (megint, harmadszor is), ennyire, végzetesen, akibe nem szabadott volna? hogy bekkeljem ki az időt, míg az idegpályák deaktivizálódnak, míg már nem lesz függőség, elvonás, míg már nem ő lesz a drogom?
egy utolsó junkienak érzem magam. itt állok tehetetlenül, mert mindegy, mit tudok, a 'legrosszabb rossz vele' is fényévekkel jobb, mint a 'nélküle'.
mindegy hogyan, csak legyen.
egyedül akar lenni? oké, csak tegye velem. tovább akarok lépni? rendben, ha közben megtarthatom. el akarom felejteni? hát jó, csak maradjon mellettem. szakítsunk? persze, csak legyen ugyanúgy az életem része és én is az övének.
csúcsra járnak a paradoxonok.
van a kis tudatom, ami kapálózik, azt mondja: hiszen tudod, akarod, el fogod bírni, némi idő és majd semmit se érzel, nem is kell tenni érte szinte, múlik, ahogy jött. aztán van az agyam úgy en block, ami minden erejével igyekszik tudatmódosítani.
meggyőzni a tudatom, hogy nélküle meghalok. indokokat találni, hogy miért érdemes keresni, marasztalni, akármi.
az agyam követeli az adagját.
ez egy olyan bánat, amire csak az ő vigasztalása a gyógyír.
addig bírom a különlétet, míg igazából még ott van, míg bizonyos időnként azért megkapom az utánpótlást belőle.
és nem segít a harag, a tudat, hogy hazudott, a negatív oldala, a piedesztálról lerángatás, mert a szerelem bármit megbocsát, mert a szerelem nem tudatos, nem döntés kérdése, nem beszéli a józan ész nyelvét.
a szerelem az teljesen irracionális, basszus.
értem én, csak mégsem.
mindent felülír, amit akarok, gondolok, kitalálok. mindenbe belemegy, bármit megígér, alkudozik, csal, manipulál. hazudozik, tettet.
mindent, bármit. és simán kivárja a gyenge pillanatot, simán elhiteti velem, hogy nélküle nincs értelme, minden ízetlen, színtelen, üres, kibírhatatlan, sőt, halott.
kiveszi a kezemből az irányítást, addig gyötör, míg engedek. és hiába tudom, hogy elmúlik, nem engedi elhinnem, hogy képes vagyok rá, hogy ezt akarom, hogy nincs más út. folyton kiüti az elfogadást.
a döntés már rég megvan, de naponta százszor felülírja az elviselhetetlen, pánikszerű akarás.
olyan egyszerű, hisz csak várni kell, nem keresni. és közben meg olyan rohadtul nehéz...
nincs a világon ijesztőbb, mint hogy közömbös legyen.
2016. július 15., péntek
mi
meg még azt is le akartam írni, hogy ebben a kapcsolatban nem volt 'mi'. volt benne a pasi és voltam én. elvoltunk a saját oldalunkkal, dolgainkkal, verzióinkkal, de a privát életünkön nem jutottunk túl.
nem lett olyan, hogy van egy kapcsolat is, mint a közös ápolgatni- , építgetnivaló külön alkotásunk. reményeink voltak, örömeink, félelmek és sérelmek, egy sokszor nagyon intenzív összekapcsolódás... de abban az értelemben párkapcsolatunk, az nem.
fura erre így látni rá... innen, kívülről még sose néztem.
tök mást kerestünk, de szerintem valahol azért mindketten magunkat.
nem lett olyan, hogy van egy kapcsolat is, mint a közös ápolgatni- , építgetnivaló külön alkotásunk. reményeink voltak, örömeink, félelmek és sérelmek, egy sokszor nagyon intenzív összekapcsolódás... de abban az értelemben párkapcsolatunk, az nem.
fura erre így látni rá... innen, kívülről még sose néztem.
tök mást kerestünk, de szerintem valahol azért mindketten magunkat.
célirányosan
már egy ideje akartam írni, hogy szerintem az emberi élet célja, értelme a kiteljesedés. (jajj, de hülyén hangzik ez basszus, pedig.) szóval hogy a legtöbbet kihozzuk önmagunkból, olyanná formáljuk a személyiségünket, ami a földi létben (számunkra) elérhető leg.
van ez a furi, fontos kérdés, hogy mi az élet értelme, és szerintem ez. nagyon tudok szimpatizálni az okos pszichológus bácsikkal, akik erről a mindenféle elméleteket gyártották.
aztán ki tudja, másnak más a válasza, de már legalább nekem is van.
2016. július 14., csütörtök
most már
nagyon várom, hogy legyen vége a melónak és szabaduljak innen. a héten semmi huzalmam hozzá, nem tudok figyelni. csak ezt nehéz elalibizni - vagy tudom a választ vagy nem.
a tegnap lájtika volt, ma se nagyon kell semmit se, de még azt a keveset is simán elrontom. van ilyen.
megcsavarodott a pasis sztori kicsit, megcsavartam vele a kicsi szívem. van itt pár kör magammal, magamtól, magamnak, mielőtt tényleg eljutok az elengedésig. hjajj, de nincs kedvem, kár, hogy ebben nem lehet szünetet tartani...
a tegnap lájtika volt, ma se nagyon kell semmit se, de még azt a keveset is simán elrontom. van ilyen.
megcsavarodott a pasis sztori kicsit, megcsavartam vele a kicsi szívem. van itt pár kör magammal, magamtól, magamnak, mielőtt tényleg eljutok az elengedésig. hjajj, de nincs kedvem, kár, hogy ebben nem lehet szünetet tartani...
szerintem esik
nem sok mindent tudok, csak hogy az agyam az még nem kelt fel,
hogy sokkal többet kéne aludnom,
hogy tökre újra kéne gondolnom ezt a pasi dolgot,
hogy félek egyedül a viharban,
és hogy mindig mindenhová cipelem az ernyőmet, kivéve, ha tudom, hogy esni fog.
2016. július 13., szerda
csak ömlenek a gondolatok
hogy miért nem lépek túl felszegett fejjel. hogy amikor anno írtátok: ez lehet egyszerűbb, sokkal, miért lepődtem meg. mert meglepődtem.
hogy egyszerűbbnek kéne lennie?! hogy a dolgok mehetnek simábban?!
ha szigorú vagyok, azt mondom, nem, én nem hiszem. el se tudom képzelni igazából. vagyis a kezdeti magától értetődőségből, könnyedségből már tudnom kéne, mégsem.
mit ér az, amiért nem kell megharcolni? (van olyan?) s mi az, hogy csak úgy megtörténik, csak úgy van különösebb erőlködés nélkül? miben edződik, ha nem a küszködésben?
hogy csak úgy kapom, magától, magamért?
ugyanmár.
sosenem volt még semmim, amit saját jogon kaptam, se elfogadás, se megértés, tisztelet... se a szeretet. (s ahogy ezt írom, rájövök, hogy már dehogynem, vagy hát mondjuk, talán. asszem, nem tudom. integrálva nincsen.)
a szeretet az viharos, az változékony. (és ha nem?) a szeretet az nem csak úgy jár. azt ki kell küzdeni. (itt belül már sírok. sírnék, csak teátrális, ne lássa senki, szóval nem.)
a szeretet az mi?
és melyik szeretetről beszélünk egyáltalán? a feltétlen az nem csak a szülői? de akkor ennek milyennek kéne lennie? olyannak, ahogy én szeretek? vagy?
egyáltalán mit várok, mit értek alatta?
felrémlik egy ezeréves nyúzott hajnali filozofálás, részeg akkori barátnő, részeg én... ki miről fantáziált kiskamaszkorában. hogy ő mindig egy háromszög bonyolító csúcsa volt, a plusz egy (és szült is azóta szeretőként a semmibe, üres ígéretekre, lopott hétvégéből) - mit is mondtam én?
akárhogy erőltetem, beteljesületlen szenvedélyt találok csak. jött, szeretett, de nem maradt mellettem. tovább birtokolt, igényt formált rám, úgy tartoztam hozzá, hogy nem volt a társam. valahogy így.
gyermeteg fantáziák. lássuk. ledominált, bántott. vagy az elején esetleg nem. vagy egyáltalán nem, de meghalt vagy csak lehetetlen volt velem maradnia, a körülmények ugye.
végzetesen összekapcsolódott velem. sosem úgy voltunk egy pár. dráma dráma hátán.
azt mondta, sajnálja, hogy fájdalmat okozott. de okozta. ez valahogy sokszor felmerült: hogy sajnálja. és sajnálja, hogy nem lehet, de nem lehet.
elment, visszajött, azt hittem, de nem, aztán mégis. örökös kapocs, semmi biztonság.
szeretett, elvesztettem, megölte az, akibe végül utána beleszerettem, s aki aztán hol volt, hol nem volt. zavaros.
a lényeg a perzselő összetartozás, ami úgy volt, hogy aztán nem lett belőle hétköznapi értelemben kapcsolat. de végül mindig rájött, hogy akar. mégse volt abban az értelemben mellettem tartósan, sohasem. vagy csak utána. vagy utána sem? ki emlékszik már, ezer éve...
oké, tudom, zagyvaság, de lépjünk túl. a lényeg, hogy sosem.
nem úgy van az, hogy a kislányok fehér ruháról és hepili evör aftörről álmodnak? akkor ez nálam mi volt?
vajon számít-e?
és az, hogy a szüleimnél mindig minden esetleges volt? kellesz, nem kellesz, jó vagy, nem vagy jó, megérdemled, nem érdemled, esik is meg puffan. olyan, hogy a szeretlek valóban szeretetet és elfogadást takar, megbízhatóan, na az nem. (szóban de, csak a szavak önmagukban kevesek.) túráztatást, küszködést, próbáld újrát simán. szeretlek, ha. csak fuss neki újra, hogy visszacsináld. kicsit mindig vissza tudod csinálni, ha eléggé kitartasz. (az egyetlen állandó az instabilitás.)
lehet, hogy most kitúrtam mégegy elásott kutyát?
basszus, és ezzel most mit kezdjek? ilyenek terápiában szoktak elhangzani, nem egy közepesen átszenvedett munkanap után... (ott nem hatnak ilyen fellengzős-dagályosnak, folyó szóban, és ott csak a csontig lecsupaszított tények maradnak a katyvasz után.)
jesszusom. vagy értitek.
ez csak úgy kiszaladt. ezmiez.
#ezmostvalamie
hogy egyszerűbbnek kéne lennie?! hogy a dolgok mehetnek simábban?!
ha szigorú vagyok, azt mondom, nem, én nem hiszem. el se tudom képzelni igazából. vagyis a kezdeti magától értetődőségből, könnyedségből már tudnom kéne, mégsem.
mit ér az, amiért nem kell megharcolni? (van olyan?) s mi az, hogy csak úgy megtörténik, csak úgy van különösebb erőlködés nélkül? miben edződik, ha nem a küszködésben?
hogy csak úgy kapom, magától, magamért?
ugyanmár.
sosenem volt még semmim, amit saját jogon kaptam, se elfogadás, se megértés, tisztelet... se a szeretet. (s ahogy ezt írom, rájövök, hogy már dehogynem, vagy hát mondjuk, talán. asszem, nem tudom. integrálva nincsen.)
a szeretet az viharos, az változékony. (és ha nem?) a szeretet az nem csak úgy jár. azt ki kell küzdeni. (itt belül már sírok. sírnék, csak teátrális, ne lássa senki, szóval nem.)
a szeretet az mi?
és melyik szeretetről beszélünk egyáltalán? a feltétlen az nem csak a szülői? de akkor ennek milyennek kéne lennie? olyannak, ahogy én szeretek? vagy?
egyáltalán mit várok, mit értek alatta?
felrémlik egy ezeréves nyúzott hajnali filozofálás, részeg akkori barátnő, részeg én... ki miről fantáziált kiskamaszkorában. hogy ő mindig egy háromszög bonyolító csúcsa volt, a plusz egy (és szült is azóta szeretőként a semmibe, üres ígéretekre, lopott hétvégéből) - mit is mondtam én?
akárhogy erőltetem, beteljesületlen szenvedélyt találok csak. jött, szeretett, de nem maradt mellettem. tovább birtokolt, igényt formált rám, úgy tartoztam hozzá, hogy nem volt a társam. valahogy így.
gyermeteg fantáziák. lássuk. ledominált, bántott. vagy az elején esetleg nem. vagy egyáltalán nem, de meghalt vagy csak lehetetlen volt velem maradnia, a körülmények ugye.
végzetesen összekapcsolódott velem. sosem úgy voltunk egy pár. dráma dráma hátán.
azt mondta, sajnálja, hogy fájdalmat okozott. de okozta. ez valahogy sokszor felmerült: hogy sajnálja. és sajnálja, hogy nem lehet, de nem lehet.
elment, visszajött, azt hittem, de nem, aztán mégis. örökös kapocs, semmi biztonság.
szeretett, elvesztettem, megölte az, akibe végül utána beleszerettem, s aki aztán hol volt, hol nem volt. zavaros.
a lényeg a perzselő összetartozás, ami úgy volt, hogy aztán nem lett belőle hétköznapi értelemben kapcsolat. de végül mindig rájött, hogy akar. mégse volt abban az értelemben mellettem tartósan, sohasem. vagy csak utána. vagy utána sem? ki emlékszik már, ezer éve...
oké, tudom, zagyvaság, de lépjünk túl. a lényeg, hogy sosem.
nem úgy van az, hogy a kislányok fehér ruháról és hepili evör aftörről álmodnak? akkor ez nálam mi volt?
vajon számít-e?
és az, hogy a szüleimnél mindig minden esetleges volt? kellesz, nem kellesz, jó vagy, nem vagy jó, megérdemled, nem érdemled, esik is meg puffan. olyan, hogy a szeretlek valóban szeretetet és elfogadást takar, megbízhatóan, na az nem. (szóban de, csak a szavak önmagukban kevesek.) túráztatást, küszködést, próbáld újrát simán. szeretlek, ha. csak fuss neki újra, hogy visszacsináld. kicsit mindig vissza tudod csinálni, ha eléggé kitartasz. (az egyetlen állandó az instabilitás.)
lehet, hogy most kitúrtam mégegy elásott kutyát?
basszus, és ezzel most mit kezdjek? ilyenek terápiában szoktak elhangzani, nem egy közepesen átszenvedett munkanap után... (ott nem hatnak ilyen fellengzős-dagályosnak, folyó szóban, és ott csak a csontig lecsupaszított tények maradnak a katyvasz után.)
jesszusom. vagy értitek.
ez csak úgy kiszaladt. ezmiez.
#ezmostvalamie
a nap bénázása
az előbb lendületből fejbeqrtam magam egy tollal, amit a füzeten hagytak, amit magam elé akartam rántani a pultról. csak öt ember látta. csak egy centis kék csík van a homlokomon. meg egy lyuk. csak.
gyűlnek a napik.
#újrovat
#sűrűreggel
gyűlnek a napik.
#újrovat
#sűrűreggel
a nap szívenütő híre
hogy a mama egész éjjel kiabált, jajjgatott, könyörgött meg imádkozott és a lányok semmit se aludtak.
hogy azt mondják, úgy csinál, mintha halálán volna és nagyon meg vannak ijedve.
hogy akkor ez most megint mi, vajon csak a front-e...
UPDATE: családtagjaim és az infóközlés, avagy mostanra bökték ki, hogy valszeg manipulációs kisérlet, mert a semmiből megkérdezte, hogy akkor ugye emiatt most megszakítja anyánk a nyaralást és hazamegy...
mikor egy 87 éves öregasszonynak szeparációs szorongása van.
modjuk attól még borzasztó.
hogy azt mondják, úgy csinál, mintha halálán volna és nagyon meg vannak ijedve.
hogy akkor ez most megint mi, vajon csak a front-e...
UPDATE: családtagjaim és az infóközlés, avagy mostanra bökték ki, hogy valszeg manipulációs kisérlet, mert a semmiből megkérdezte, hogy akkor ugye emiatt most megszakítja anyánk a nyaralást és hazamegy...
mikor egy 87 éves öregasszonynak szeparációs szorongása van.
modjuk attól még borzasztó.
a nap problémája
mivel idegállapotban vagyok, folyamatos pisilhetnékem van. és dolgozom. és nem lehet. most voltam és már megint nagyon kell. jajj.
de hogy ilyen 'felkelsz a wcről, kezet mosol, aztán megismétled' jelleggel.
#mostmilesz
#móka
#nem
de hogy ilyen 'felkelsz a wcről, kezet mosol, aztán megismétled' jelleggel.
#mostmilesz
#móka
#nem
szörnyűséges éjszaka
amikor nincs se gyereked, se igazán dolgod, se nem sírsz, senki-semmi nem tart fel, mégse alszol. aztán, mikor már mégis, nincs benne köszönet.
rémálmok arról, hogy jön és könyörög, mindenféle módon és helyszínen, rémálmok exsemmiség nemlétező új szektás nőjéről, megébredés autóra, éneklő részeg fiatalokra, szélzúgásra, macskavernyogásra(?!) - beparázni, hogy majd bejönnek a macskák és halálra rémítenek, ezért felkelni és hisztérikusan becsukogatni az összes ablakot. tovább rémálmodni arról, hogy nemsoká megszólal az ébresztőm és hogy nincs levegő a lakásban és megfulladok.
nem nevezném könnyűnek az ébredést vagy lelkesnek a reggelt.
hülye hidegfront, hülye pasi.
#életem
#csináljavissza
2016. július 12., kedd
nyüsszposzt lábjegyzet
mert valami meghalt, nincs, elvágták. már három teljes nap, már legalább 72 óra. tudom, ne számoljam, de ilyenkor az ember ezt nem számolja, ezt csak úgy tudja.
először rosszabb lesz, mielőtt jobb? hiába a rendje, megzakkanok már a vágyakozástól és a szomorú döbbenettől, hogy ő meg nem. tudni az egy, átérezni az meg egy másik.
dolgok, belőlem, amiket nem tarthatok bent, mert megkeseredne a szám íze.
először rosszabb lesz, mielőtt jobb? hiába a rendje, megzakkanok már a vágyakozástól és a szomorú döbbenettől, hogy ő meg nem. tudni az egy, átérezni az meg egy másik.
dolgok, belőlem, amiket nem tarthatok bent, mert megkeseredne a szám íze.
nyüsszposzt
a várvavárt, az ismert, a tökéletes pillanat: mikor aligruhában kifekszel csillagokat nézni a tücsökciripelős, langyos nyári éjszakába és csak létezel, és kicsit eggyéválsz a mindenséggel és örülsz az életnek csak úgy, önmagáért.
erre nem jön egyéb, csak a szembesülés, hogy nem vagy boldog. hogy a qrvaélet, semmi más nincs benned, csak a hiánya.
szeretném visszakapni a nyaramat, a nyár jó.
erre nem jön egyéb, csak a szembesülés, hogy nem vagy boldog. hogy a qrvaélet, semmi más nincs benned, csak a hiánya.
szeretném visszakapni a nyaramat, a nyár jó.
eső ellen köpönyeg
nézem ezt a hülye időjárás-előrejelzést, és egyszerűen nem tudom eldönteni, most akkor hogy kell majd öltözni a héten. mára iszonyat kánikulát mondtak, ahhoz képest egész jó volt, nem is haldokoltam. holnap elvileg még meleg, lehet rövidben menni, de mi van, ha korábban ideér a front és hazafele mégis fázom? holnapután megint hosszúgatya, pulcsi, és úgy is vacogni fogok reggel?
mindenféle tartalékruhákal járok, múlthéten is végig hurcibásztam a rövidgatyám, aztán nem is kellett... fázni utálok, de hosszúgatya-pulcsi kombót cipelni se akkora élvezet, főleg, mikor a szokásosnál több cuccot igényel a neszeszerem is. (pedig már pasim sincs, hogy ottalvósra pakoljak.)
lassan én is rendszeresítek egy banyatankot a melóbajáráshoz, mint az egyik férfikolegám. (mondjuk ő simán bevállalja mellé a fehér teniszzoknit is, sportcipővel - eddig azt hittem, nem az én szintem... de kitudja.)
ti nem szoktatok lukra futni ezzel a "hogy öltözzek" dologgal?
mindenféle tartalékruhákal járok, múlthéten is végig hurcibásztam a rövidgatyám, aztán nem is kellett... fázni utálok, de hosszúgatya-pulcsi kombót cipelni se akkora élvezet, főleg, mikor a szokásosnál több cuccot igényel a neszeszerem is. (pedig már pasim sincs, hogy ottalvósra pakoljak.)
lassan én is rendszeresítek egy banyatankot a melóbajáráshoz, mint az egyik férfikolegám. (mondjuk ő simán bevállalja mellé a fehér teniszzoknit is, sportcipővel - eddig azt hittem, nem az én szintem... de kitudja.)
ti nem szoktatok lukra futni ezzel a "hogy öltözzek" dologgal?
véresen komoly
viszont az a szokatlan helyzet állt elő, hogy ma még egy csepp vér sem távozott belőlem. ez is felkerült a büdösláb probléma mellé. öt-hat napos, ilyenkor azért még, ha nem is Niagara, de nappal, mikor mozgásban vagyok, kéne legyen.
valami nagyon más most.
pénteken feltétlen megkérdezem róla a nőgyógyit, remélem, rendes, nem betegdarálós orvos és véleményezi a helyzetet. nyugtalanító.
valami nagyon más most.
pénteken feltétlen megkérdezem róla a nőgyógyit, remélem, rendes, nem betegdarálós orvos és véleményezi a helyzetet. nyugtalanító.
és ami a legnehezebb
a folyamatos sürgető kényszer, hogy keressem, hogy megpróbáljam visszacsinálni, hogy bármiáron újra kapcsolatba kerüljek vele, akár csak pár szó erejéig, mindegy, mi a tartalma. csak nyúljak a telefonért, csak ennyin múlik, csak egy röpke üzenet vagy pár csörgés választ el tőle. hogy valahogy csak még egy picit az életem részévé tegyem.
érezni ezt a kényszerítő erőt és semmit sem tenni, vagyis tenni ugyanazt, amit addig is. ülni tovább nyugodtan, ugyanúgy csevegni, meg sem állni a ruhák összehajtásában, keverni tovább a tűzhelyen az ételt, esetleg rágyújtani mégegy cigire.
érezni a sürgető kényszerítő erejű szándékot, mégse mozdítani a kezem, pedig olyan egyszerű, pici mozdulat, kinyúlni a telefonért vagy épp csak pár plusz kattintást tenni.
ezek a folyamatos, ellentétes irányú erők: hogy egyszerre lépnék tovább és akarom visszacsinálni,
hogy párhuzamosan koncentrálok várakozással telve másra és remélem, hogy mindjárt felbukkan mégis.
ez a kettősség. ez a szinte elviselhetetlen akarás, aminek mégsem teszek eleget. ez a meddő, esztelen remény, amit úgy hagyok figyelmen kívül, hogy végig ott van.
valahogy ez.
amiért a leghálásabb vagyok
ilyenkor az ember gyártja a számvetéseket. arra jutottam, a sokmindenből azért vagyok a leghálásabb neki, hogy:
megjelent, kézenfogott, és átlépte velem a küszöböt.
nem általa nyílt ki a világ, de hosszú utat tettem meg a küszöbéig és pont ez az utolsó, kis lépés nem ment, csak bámultam befele (kifele?), tudtam, hogy oda akarok menni, oda indultam, mégse. féltem meglépni azt az egy 'utolsót', nem tudtam, hogyan is kéne.
és akkor jött, és nem volt több vacillálás, toporgás, egyszerűen átléptem vele.
és ha már nem is fogja a kezem, de itt vagyok - ahol lenni szerettem volna, ahova vágytam.
na ezért megérte.
megjelent, kézenfogott, és átlépte velem a küszöböt.
nem általa nyílt ki a világ, de hosszú utat tettem meg a küszöbéig és pont ez az utolsó, kis lépés nem ment, csak bámultam befele (kifele?), tudtam, hogy oda akarok menni, oda indultam, mégse. féltem meglépni azt az egy 'utolsót', nem tudtam, hogyan is kéne.
és akkor jött, és nem volt több vacillálás, toporgás, egyszerűen átléptem vele.
és ha már nem is fogja a kezem, de itt vagyok - ahol lenni szerettem volna, ahova vágytam.
na ezért megérte.
'lelkileg továbbra is minden oké'
szóval az. mármint szerintem minden mostani érzésem és érzelmi reakcióm a normál kategóriába tartozik.
ha egyedül vagyok, egy idő után rossz, mert az ember társas lény. ha magányt érzek, felkeresek valakit, akivel szeretek lenni, beszélni, más is így csinálja és nem kihasználásból. ha elhagynak, szomorú vagyok, gyászolom a számomra fontos kapcsolatot és a reményeket, terveket, mint mindenki.
a múlt hét, az nem ilyen volt. az nem volt oké. ez az.
sokszor vagyok úgy, hogy tudnom kell, helyénvaló-e, amit érzek, szokott-e másokkal is úgy lenni. megnyugtat, ha igen.
ez valami kifejezett terápiás cél, amit anno internalizáltam: hogy a jelenre, a valóságra reagáljak és vegyem észre, amikor nem. le a vadhajtásokkal! le a romboló, inadekvát viselkedéssel!
értitek-e.
könnyebb az élet úgy, ha nem 29 év minden hasonló sérelme fáj egyben, hanem csak az aktuális. és könnyebb megoldani a helyzetet, ha nem viszem bele az összes mással, máskor átélt hasonlót is teljes intenzitással.
(meg ha nem egy pici gyermek halálfélelmével reagálok olyan helyzetekre, amik felnőttként már nem veszélyeztetik az életemet.)
és a temetés előtt, mikor szinte fuldokoltam az érzéseimben, és mindenki nehezményezte körülöttem, attól lett igazán jobb szerintem, hogy megnyugtattatok, hogy ez egy érthető reakció. könnyebb úgy elfogadni és végigcsinálni, ha tudom, hogy ez a dolog természetes velejárója, mint ha azt a visszajelzést kapom, hogy csak hiszti, csak egy hiba, csak elrontok valamit és nincs jogom hozzá. mindig könnyebb, ha legitim.
talán azért is különösen fontos nekem, hogy vitás, számomra új helyzetekben valamihez viszonyítsak, valaki legitimizálja, mert életem nagyon nagy részében a környezetem nem vette komolyan az érzéseimet, megtorlás járt teljesen normális, jogos reakciókért, büntetés azért, ha kiálltam magamért, ha olyan igényeim voltak, amik másnak valamiért nem tetszettek. arra tanítottak, hogy az én igényeim, vágyaim, érzelmeim nem jogosak, nem fontosak, azokat nem kell figyelembe venniük (merthogy rengetegszer nem tették), tulajdonképp volt egy igen erős elutasítás azzal az emberrel szemben, aki énmagam magamtól voltam.
így sokszor a mai napig szégyellem magam, elbizonytalanodom, vajon bennem van-e a hiba, hogy. sokszor hibáztatnak még ma is olyan dolgokért, amik pedig jogosak és akarnak keresztülvinni rajtam olyat, ami pedig nem az. (mindezt persze nem direkt, de teszik.)
ez ilyen egyensúlyozás kicsit, néha elvileg tényleg inadekvát a reakcióm - bár egyes megközelítések arra is azt mondják, hogy érthető, a korábbi tapasztalatokon alapulva jogos - csak nem visz előre. és amúgy is a női agy különösen szeret nem csak adott sérelemre, hanem adott+minden korábbi hasonló sérelemre reagálni...
de mai napig sokszor elbizonytalanodom, szabad-e nekem adott dolgot érezni, kimutatni, annak megfelelően viselkedni. (az a csúnya múlt, igen.) és könnyebb úgy, ha lecsekkolom és arra jutok, hogy igen.
ez amúgy egy rövid kis szösszenetnek indult, hogy rávilágítsak: nem ellentmondás a jólvagyok meg a belekellhalni, és nem következetlenség, és nem viharos tudatátkapcsolás valami bipolár ingadozás keretében. aztán ez a filozofálgatós vallomás lett belőle. de hát ez van, a családom se tud kibújni a bőréből, akármennyit változnak. azért csak nem fogadnak el olyannak, amilyen vagyok, még ma sem, ez rendre kiderül, és a határaimat is sokat kell védeni velük szemben amúgy, ha nem is annyit, mint régen. mindig meg vannak sértve, ha megteszem, de muszáj.
ha egyedül vagyok, egy idő után rossz, mert az ember társas lény. ha magányt érzek, felkeresek valakit, akivel szeretek lenni, beszélni, más is így csinálja és nem kihasználásból. ha elhagynak, szomorú vagyok, gyászolom a számomra fontos kapcsolatot és a reményeket, terveket, mint mindenki.
a múlt hét, az nem ilyen volt. az nem volt oké. ez az.
sokszor vagyok úgy, hogy tudnom kell, helyénvaló-e, amit érzek, szokott-e másokkal is úgy lenni. megnyugtat, ha igen.
ez valami kifejezett terápiás cél, amit anno internalizáltam: hogy a jelenre, a valóságra reagáljak és vegyem észre, amikor nem. le a vadhajtásokkal! le a romboló, inadekvát viselkedéssel!
értitek-e.
könnyebb az élet úgy, ha nem 29 év minden hasonló sérelme fáj egyben, hanem csak az aktuális. és könnyebb megoldani a helyzetet, ha nem viszem bele az összes mással, máskor átélt hasonlót is teljes intenzitással.
(meg ha nem egy pici gyermek halálfélelmével reagálok olyan helyzetekre, amik felnőttként már nem veszélyeztetik az életemet.)
és a temetés előtt, mikor szinte fuldokoltam az érzéseimben, és mindenki nehezményezte körülöttem, attól lett igazán jobb szerintem, hogy megnyugtattatok, hogy ez egy érthető reakció. könnyebb úgy elfogadni és végigcsinálni, ha tudom, hogy ez a dolog természetes velejárója, mint ha azt a visszajelzést kapom, hogy csak hiszti, csak egy hiba, csak elrontok valamit és nincs jogom hozzá. mindig könnyebb, ha legitim.
talán azért is különösen fontos nekem, hogy vitás, számomra új helyzetekben valamihez viszonyítsak, valaki legitimizálja, mert életem nagyon nagy részében a környezetem nem vette komolyan az érzéseimet, megtorlás járt teljesen normális, jogos reakciókért, büntetés azért, ha kiálltam magamért, ha olyan igényeim voltak, amik másnak valamiért nem tetszettek. arra tanítottak, hogy az én igényeim, vágyaim, érzelmeim nem jogosak, nem fontosak, azokat nem kell figyelembe venniük (merthogy rengetegszer nem tették), tulajdonképp volt egy igen erős elutasítás azzal az emberrel szemben, aki énmagam magamtól voltam.
így sokszor a mai napig szégyellem magam, elbizonytalanodom, vajon bennem van-e a hiba, hogy. sokszor hibáztatnak még ma is olyan dolgokért, amik pedig jogosak és akarnak keresztülvinni rajtam olyat, ami pedig nem az. (mindezt persze nem direkt, de teszik.)
ez ilyen egyensúlyozás kicsit, néha elvileg tényleg inadekvát a reakcióm - bár egyes megközelítések arra is azt mondják, hogy érthető, a korábbi tapasztalatokon alapulva jogos - csak nem visz előre. és amúgy is a női agy különösen szeret nem csak adott sérelemre, hanem adott+minden korábbi hasonló sérelemre reagálni...
de mai napig sokszor elbizonytalanodom, szabad-e nekem adott dolgot érezni, kimutatni, annak megfelelően viselkedni. (az a csúnya múlt, igen.) és könnyebb úgy, ha lecsekkolom és arra jutok, hogy igen.
ez amúgy egy rövid kis szösszenetnek indult, hogy rávilágítsak: nem ellentmondás a jólvagyok meg a belekellhalni, és nem következetlenség, és nem viharos tudatátkapcsolás valami bipolár ingadozás keretében. aztán ez a filozofálgatós vallomás lett belőle. de hát ez van, a családom se tud kibújni a bőréből, akármennyit változnak. azért csak nem fogadnak el olyannak, amilyen vagyok, még ma sem, ez rendre kiderül, és a határaimat is sokat kell védeni velük szemben amúgy, ha nem is annyit, mint régen. mindig meg vannak sértve, ha megteszem, de muszáj.