csak ömlenek a gondolatok

hogy miért nem lépek túl felszegett fejjel. hogy amikor anno írtátok: ez lehet egyszerűbb, sokkal, miért lepődtem meg. mert meglepődtem.

hogy egyszerűbbnek kéne lennie?! hogy a dolgok mehetnek simábban?!

ha szigorú vagyok, azt mondom, nem, én nem hiszem. el se tudom képzelni igazából. vagyis a kezdeti magától értetődőségből, könnyedségből már tudnom kéne, mégsem.

mit ér az, amiért nem kell megharcolni? (van olyan?) s mi az, hogy csak úgy megtörténik, csak úgy van különösebb erőlködés nélkül? miben edződik, ha nem a küszködésben?

hogy csak úgy kapom, magától, magamért?
ugyanmár.
sosenem volt még semmim, amit saját jogon kaptam, se elfogadás, se megértés, tisztelet... se a szeretet. (s ahogy ezt írom, rájövök, hogy már dehogynem, vagy hát mondjuk, talán. asszem, nem tudom. integrálva nincsen.)

a szeretet az viharos, az változékony. (és ha nem?) a szeretet az nem csak úgy jár. azt ki kell küzdeni. (itt belül már sírok. sírnék, csak teátrális, ne lássa senki, szóval nem.)
a szeretet az mi?

és melyik szeretetről beszélünk egyáltalán? a feltétlen az nem csak a szülői? de akkor ennek milyennek kéne lennie? olyannak, ahogy én szeretek? vagy?

egyáltalán mit várok, mit értek alatta?
felrémlik egy ezeréves nyúzott hajnali filozofálás, részeg akkori barátnő, részeg én... ki miről fantáziált kiskamaszkorában. hogy ő mindig egy háromszög bonyolító csúcsa volt, a plusz egy (és szült is azóta szeretőként a semmibe, üres ígéretekre, lopott hétvégéből) - mit is mondtam én?
akárhogy erőltetem, beteljesületlen szenvedélyt találok csak. jött, szeretett, de nem maradt mellettem. tovább birtokolt, igényt formált rám, úgy tartoztam hozzá, hogy nem volt a társam. valahogy így.

gyermeteg fantáziák. lássuk. ledominált, bántott. vagy az elején esetleg nem. vagy egyáltalán nem, de meghalt vagy csak lehetetlen volt velem maradnia, a körülmények ugye.
végzetesen összekapcsolódott velem. sosem úgy voltunk egy pár. dráma dráma hátán.
azt mondta, sajnálja, hogy fájdalmat okozott. de okozta. ez valahogy sokszor felmerült: hogy sajnálja. és sajnálja, hogy nem lehet, de nem lehet.
elment, visszajött, azt hittem, de nem, aztán mégis. örökös kapocs, semmi biztonság.
szeretett, elvesztettem, megölte az, akibe végül utána beleszerettem, s aki aztán hol volt, hol nem volt. zavaros.
a lényeg a perzselő összetartozás, ami úgy volt, hogy aztán nem lett belőle hétköznapi értelemben kapcsolat. de végül mindig rájött, hogy akar. mégse volt abban az értelemben mellettem tartósan, sohasem. vagy csak utána. vagy utána sem? ki emlékszik már, ezer éve...

oké, tudom, zagyvaság, de lépjünk túl. a lényeg, hogy sosem.
nem úgy van az, hogy a kislányok fehér ruháról és hepili evör aftörről álmodnak? akkor ez nálam mi volt?

vajon számít-e?

és az, hogy a szüleimnél mindig minden esetleges volt? kellesz, nem kellesz, jó vagy, nem vagy jó, megérdemled, nem érdemled, esik is meg puffan. olyan, hogy a szeretlek valóban szeretetet és elfogadást takar, megbízhatóan, na az nem. (szóban de, csak a szavak önmagukban kevesek.) túráztatást, küszködést, próbáld újrát simán. szeretlek, ha. csak fuss neki újra, hogy visszacsináld. kicsit mindig vissza tudod csinálni, ha eléggé kitartasz. (az egyetlen állandó az instabilitás.)


lehet, hogy most kitúrtam mégegy elásott kutyát?
basszus, és ezzel most mit kezdjek? ilyenek terápiában szoktak elhangzani, nem egy közepesen átszenvedett munkanap után... (ott nem hatnak ilyen fellengzős-dagályosnak, folyó szóban, és ott csak a csontig lecsupaszított tények maradnak a katyvasz után.)
jesszusom. vagy értitek.
ez csak úgy kiszaladt. ezmiez.

#ezmostvalamie