pfff

volt egy pontazesetem munkatársam, akiről remekül elfantáziálgattam mostanában (a pasi ebből a körből örökre kiesett ugye), erre kiderült, hogy ma volt utoljára.

brühühü.

a pasival meg nem beszélünk. csak a kis egómat fájlalom, hogy nem lettem fontos, én, mi az, hogy én nem hagytam mély nyomot, mikor annnyira különleges vagyok és csodálatos, egyszeri és megismételhetetlen kis hópihe... tudjátok, az egó.
semelyik érzést nem lehet megúszni, úgy tűnik, ami csak jöhet, az jön is előbb-utóbb.

azt vettem észre, hogy a haragvás mindig a munkában talál meg, és sajna a helyhezkötött készenlét nem kedvez a levezetésének. vagy lehet, hogy máskor is, csak máskor nem fokozódik fel, mert van terem és szabadságom rögtön beletolni valamibe? így fel se tűnik?
na mindeeegy...