még egy kis elmélkedés

ez a veszteség, az elveszett gyerekkor még mindig nincs feldolgozva. ez a legsúlyosabb mind közül, nyilván.

általában akkor kerül felszínre, ha nagyon nem működik valami az életemben, és hát most a pasi nemszeretése kapcsán bizony fáj ez is, de még hogy. 

(és hogy férfira van szükség mellém, hogy legitimizálja a puszta létezésem, hogy visszatükrözzön és így lehessek...

hogy ott legyen a bizonyíték: látjátok, mégis érek valamit, hahh. 

meg nem kiszállni valamiből, ha rossz, hanem vérszemet kapni: akkor is bebizonyítom, hogy lehet szeretni, hogy elég jó vagyok, most akkor is sikerülni fog, addig próbálom, míg végre majd most megy!

meg azt hinni, hogy ez a dolgok rendje, mindig is küzdeni kellett, most is... hogy békából is lehet királyfi.

nem onnan közelíteni, hogy ő nem olyan, hanem hogy én nem vagyok olyan. 

és ha neki se, akkor másnak se... akkor senkinek, aki megüti a mércémet.

na ezek a wtf 'tudások' is itt a fejemben... és van ott még, ahonnan ezek jöttek...)

meg a mamák kapcsán, apám betegsége kapcsán...

megváltozott a távolság, megszakadt a mindennapok jól bejáratott ritmusa, megbomlottak az erőviszonyok.

és nem értik, miért nem vagyok ott nekik, hát már a pasi sincs, mint hivatkozási alap... (ez is, hogy csak akkor lehet saját életed, ha van melletted pasi, különben hozzánk kell tartoznod... újabb tudattalan belsővé tett szabály...)

ebben a helyzetben kutya kötelességem.

szerintem meg nem. szerintem meg velük szemben már nincsenek kötelezettségeim, annyit adok, ami nekem belefér. (ez sem igaz, mert sajnos gyakran szükségem van még rájuk, pénzre, ha elszámoltam, fuvarra, társaságra, ápolásra pl a műtét után... és ezekért bizony adni kell cserébe. meg mégis csak a család... családra szükség van.
no meg ez is: hogy nagyon nehezemre esik teljesen függetlenné és önfenntartóvá tenni magam, és kell egy pasi, akire támaszkodhatok, hogy ne rájuk kelljen, hogy megszabadulhassak tőlük...
többek közt ezért is tartott exsemmiség is ilyen sokáig. mert vagy az vagy ők, mert egyedül nem ment volna.
és persze ahogy a rossz kapcsolat is akadályoz a hétköznapi előrejutásban, mert felőröl, úgy a nyomi betegségem is, egyértelműen, és a rossz kapcsolat meg külön destabilizálja a betegséget is. nem felelősséghárítás - általában -, csak ténymegállapítás, tele az életem ilyen béna ördögi körökkel.)

ez a nyavalyás előzőekben leírt családi erőtér beszippantana, ha hagynám.

nem akarom hagyni.

cserébe bűntudatom van, pedig azt hittem volna, nem lesz.

nagyon félek is, hogy igazuk volt, csak máshogy, és tényleg sose leszek elég jó... sose találok senkit, akivel kölcsönösen szeretjük és becsüljük egymást, sose lesz 'normális' munkám, végzettségem, társaságom, sose tanulok meg öngondoskodni, rendesen enni, eleget aludni, 

és/vagy kezelni pont ezt a szorongást.

ez kicsit huszonkettes csapdája, mert hát miért ne lennék 'elég jó', szerethető, normális, sikeres, stb... közben meg csak ott van az a diagnózis - amit akkor adnak ki, ha a probléma akadályozza az embert a mindennapokban, nem funkcionál rendesen, szóval papírom van róla, hogy 'nem vagyok elég jó'.

és akkor lődd be, hogy most az a baj, amiről papír van, vagy az attól való félelem a baj. (mert nagyon sokszor pont a szorongás az akadály.)

hogy az egész onnan jött, hogy nem fogadtak el, de vajon így várhatom-e bárkitől, hogy elfogadjon ilyennek? és vajon én el tudom-e így fogadni magam, képes vagyok-e rá tartósan, akkor is, ha közben látom, mi minden nem működik még?

olyan nagyon utálom ezt... mert arra már rájöttem, hogy nem csak az számít, ki vagyok, mi vagyok, hanem az is, mennyire tudom ezt megélni és megmutatni. és hát ez a rész, ez sokszor nyögvenyelősen megy...

lehetne több bizodalmam és határozottságom a dologban, csak közben meg mire alapozzam. a kétségeimre? 

a jó tapasztalatokra kell, az emlékekre... de még mindig olyan könnyű azt mondani: kevés.

azért igyekszem.