most amúgy ügyi vagyok

szóval bármilyen szar is, egész jól elfunkcionáltam, amikor épp nem bőgtem/veszekedtünk.

olyan fantasztikus tételekkel rövidült a to do list-em (a teljesség igénye nélkül), mint pl a plüssállatok, hajgumik és hajkefe kimosása, 
szegény fejsérült Timóka (aka cuki zöld plüsspolip) összefércelése (ami, ahhoz képest, hogy mennyit dolgoztam vele, kiàbrándítóan szedett-vedett csúf lett),
home made sütőtökös krumplipüré kipróbálása,
mérőszalaggal hadonászás, ajtónyitogatás, olaszos vitatkozás az előszoba kellős közepén arról, hogy lábtörlő legyen a cipős részre, vagy futószőnyeg a nemcipősre,
ikeahonlap és gugli bújása indulás helyett,
bónuszként teljes sokk, hogy máris elkapkodták az összes reszelt narancshéjat a lidliből.

itt jegyezném meg, hogy a to do list meglehetősen rugalmas, mivel vitatkozás pl nem szerepelt rajta, csak lábtörlő,

illetve hogy a sütőtökös krumplipüré egy isteni találmány, csak nem megy annyira a sütltkolbászhoz.


(további random tény még, hogy valamiért minden tétel az otthomteremtés, háztartással szöszölés, gyerekkel izébizé köré szerveződik rajt',
ami ebben a helyzetben full kiborító. engem az elégít ki, oké, de mi maradna így, ha a pasi kikerülne a képből... még "sztrájkolni" se tudok, mert időben tényleg pont most aktuális, és csak magammal szúrnék ki... ezek a nekemfontos dolgok, a pasi elvan hangulatteremtés nélkül is.

szóval minden vágyam ez a családvagyunk életérzés most karácsony előtt, ami a kedvenc ünnepem evör, és alig várom, hogy megteremtsük a csodát a gyereknek, sütit süssek, ajándékot csomagoljak, meghittséget varázsoljak...

némileg ellentmondásban van a jelen helyzettel, nem?)


ja, és a narancshéj mellett további (mindig aktuális) bánatom, hogy szétesett a ruhatáram, és 10-ből 9x szarul öltözöm fel.

de ez idén már nem lesz jobn, attól tartok.

mára az lett volna,

hogy nagyonsokminden.
amiket rohadtul csak görgetek.
ami bosszant.

azért görgetem, mert kialvatlan és enervált vagyok, képtelen a koncentrált, komplex alkotó gondolkodásra.
a passzívabb, diffúz befogadó megy csak.

ennek "hasznos" verziója a 'pásztázás', amikor pl az influencerek világával ismerkedem (instamamik, mamibloggerek a mai etap pont), és olyan filozófiai mélységű kérdéseket fogalmazok meg, mint: fel lehetne-e ezt használni intézményünk megjelenítésére? (... ... ... miért is nem? hogyan tegyünk érdekessé bizonyos célcsoportok
számára valamit, ami alapjáraton full nem az? ...
... és amúgy hogy lehet, hogy a télinadrág ajánló cikkek összes darabja szabadon hagyja a bokát? és hogy mindenhol orrba-szájba azt az "okos" arctisztító kütyüt nyomatják, aminek szerintem az égvilágon semmi értelme, ellenben elhiteltelenìti az adott influencereket?... blöe... kell ez a világ nekünk?! )

ez tipik az, amikor elkalandozom, és azon veszem észre magam, hogy már megint olyasmi érdekel, amihez közöm sincs és nem is akartam vele foglalkozni. valamiért ilyenekkel szórakoztatja magát az agyam, vagy nemtom... de persze csak megkapargatja a felszínt irányítatlanul aztán hamvába hal.

a haszontalan meg celebek instájának és gagyi mémoldalaknak a random görgetése.

ahelyett, hogy fókuszáltan listákat írnék, termékeket hasonlítanék össze és választanék ki, költségkalkulációt csinálnék, stb.


ja, ugyanitt szeretném leszögezni, hogy a munkahelyi feladataimat mindeközben maradéktalanul ellátom, ez csak az amelletti párhuzamos szál ugye, két felugrálás közé félszemmel.

ki lettem értékelve

van ez a sémafelmérős rész a terapin, és - surprise - kettő kivételével mind kijött.

mondanám, hogy meg vagyok döbbenve - de nem lenne igaz.



ugyanitt, továbbra is: mélységesen elszomorít, hogy a pasi is "kiértékelt", és ahhoz képest, hogy én lennék a nagyő, vagymi, igazán csúnya, igazságtalan képet vázolt fel rólam, ugye.

(elhiszem, hogy bepánikolt, megint, de f.szom akar egy olyan emberre életet építeni, aki random változtatja az álláspontjait, és szöges ellentétek hagyják el a száját, és még csak ráhatásom sincsen, és orbitális baromságokat és valótlanságokat képes állítani, amiket aztán hogy cáfolsz meg...
ja, tudom, már rá építettem, és annál, hogy egy ilyen emberrel fogok élni, csak az ijesztőbb, hogy esetleg nem vele...
kedves terapi, pls, működj, egyedül nem bírok el magammal! se.)

(nem jó még, fájakislelkem, sírok sokat, félek, ...
én csak egy normális családot szeretnék végre, mi olyan nehéz ezen vajon...)

miért

mi a fenéért, és hogy van az, hogy amint azt mondom: jól megvagyunk, borul az egész?!
honnan tudja ilyen tűpontosan az univerzum?
régen volt ilyen szabályom: ha kimondod, elszáll. aztán próbáltam meggyőzni magam, hogy ez egy beteg fantazmagória... de még mindig kísért...

a pasi épp megint ràpörög a "minden ébren töltött percem munkában akarom tölteni" rémálomra.

nem érdekli, hogy ehhez minket rabol meg, a magánéletén tesz erőszakot, ráadásul "gombokért"... sokkal kevesebbet érő pénzért rombol le értékes dolgokat, mondhatni mindent odaad egy üres illúzióért, mert azzal ugyan nem jut a közelébe se annak, amit hajszol.

de szerinte én nem dolgozom (de), én nem keresek pénzt (de), ő nem keres pénzt a másfél állásával (de), ő miattam nem keres pénzt (nem), mi nyomorgunk (nem), másfél évig hallgatott rám és tétlenkedett (nem), mialatt nem jutottunk sehova (de) és nem vettünk semmit (de),
és az nem a pénzügyi tudatossàg hatékony része, ha hónap elején költségvetést csinálunk (de), ezért ő nem is fog (eddig tényleg nem lehetett rávenni sose).

ez egy rémálom.

amikor rendesen dolgozol, minden pénzed beletolod a közös életbe, szinte agyonnyom az otthonteremtés idő- és energiaigényes güzürésze, mire megkapod, hogy mindaz, amit teszel, semmi, a tetteid, fáradalmaid értéke nulla.
az egy dolog, hogy anyáméktól 30 éve hallgatom, hogy nem csinálok semmit (akkor is, amikor nulla információval rendelkeznek arról, mivel töltöm a napjaim, pl az elmúlt években, és akkor is, amikor a maximumot is túlteljesítem épp, pl anno a suliban, az ezerkettedik versennyel és dícséretes kitűnővel...)
na de ugyanezt megkapni a szerelmemtől, társamtól...

hogy minden, amiben hiszek, értéktelen, és minden, amibe az energiàt tolom, semmi.


azt hiszem, ennek úgy kéne lenni, hogy közös nevezőket brainstormingolunk ki magunknak abban, hogyan akarunk élni, mik a céljaink, prioritásaink, az irányvonalról és értékrendről...

most ezt nem látom...

meg úgy, hogy becsül, megbecsül.

most ezt se látom.


ja, és miután sìrva fakadtam a telefonban este, ezek miatt, ràmtette, és kikapcsolta magát, mert majd holnap este folytassuk, igazán ráér...


nagyon-nagyon gyűlölöm ezt az arcát és nagyon kétségbeesett és szomorú vagyok éppen... nem tudom, hogyan kezeljem.

még mindig fronthatás

péntek reggel megkérdeztek, mizuka, és szépen megfogalmaztam, mit láttam a hét elején, és hogy kb ugyanarra számítok, ez a hatás nem csenghetett még le.

teljesen jól lőttem be, minden napra jutnak szürreális marhaságok.
szerencsére nem a véresen komoly vérmes-toroknakugrós fajtából, lehet rajtuk utólag nevetni.

engem is elért azért a nyűgösség, azt se tudom, hol vagyok (ezt a főninek ne áruljátok el azért),
már tegnap reggel is szóvátették, hogy fáradtnak tűnök.
(jó volt ezzel kezdeni a napot a pékségben, majd idebent is, nagyon motiváló! pedig sminkeltem és volt normális hajam. mi lett volna, ha nincs...)

mondjuk tény, hogy fáradr vagyok.
(xtrém kialvatlan, megint.)

nem lesznek mégse karácsonyi ajándékok, se fogorvos, se semmi, mert ma is Nánásiék youtube csatornáját tervezem nézni. (és ez még a jelenlegi összeszedett oldalam!)

eszembe jutott viszont papírzsepit venni idefele. aztán eszembe jutott visszafordulni filteres teát is. (igaz, hogy azért kellett eszembe jutnia, mert előtte otthon nem raktam be.) mondjuk ennek örömére reggelit venni azt elfelejtettem. (hogy lehet elfelejteni reggelit venni?!? nem is értem, komolyan.)
(most örülök, hogy nem dobtam még ki a tegnapi kifli maradékát.)

(nyaff.)

az mondjuk jó, hogy az univerzum legalább a heti pszis kiborulástól megkímélt, biztos elégnek látta ezt az időváltozás dolgot...

meg hogy az emberek mondanak olyat random, hogy a mosolyomért szeretnek erre jönni,
vagy pl a szomszédnéni felvilágosított, hogy eddig csak mosolyalbumnak hívott, de azért csak megkérdezné végre a nevem is.
sokszor azt érzem, paródia-vigyort sikerül csak produkálnom, de akkor lehet, mégse olyan gáz?

meg még így az is nagyon jó volt, hogy a pasi elém jött este a (messzi) pékségig, hogy cukin együtt sétáljunk haza, aztán meghívott sütizni.
és amikor a végén felhívta a kisnyuszit, a gyerek nagyon csacsogott a telefonban. (én ennyire ilyennek még nem hallottam, de elhiszem az apjának, hogy néha előfordul..)
bár nem szólhatok bele (mert az anyja is vonalban van, és fura lenne így, ismeretlenül), ilyenkor szoktam hallgatózni, összedugjuk a fejünket és mostanában ez is már igazából egy olyan szívmelengető családi progi, ha úgy esik, hogy jelen vagyok,
és erre most jöttem rá.

na, de még ezt is lehetett fokozni, bizony, mert a végén a pici kérdezte, hogy jön-e a mostani apásnapon hozzánk is (igen), és hogy én is ott leszek-e (nem, mert itt vagyok a melóban). de hogy ugye este azért lesz idő kicsit játszani velem? (kicsit talán.)
aww?

nem tudta, hogy hallom, és nem tudja, mennyire meghatódtam, hogy számon vagyok tartva...
jajj gyerekek, olyan ez, mint a drog.
(önzőség örülni? csak azért szeretem vajon, mert szeret?
most ez gáz?)

este majd jól megpuszilgatom-megölelgetem, aztán valahogy hazacipeljük az anyjához. (nyilván anyát szereti a legjobban, de így is mindent kitalál, ha indulni kéne...
nagyon vicces tud lenni...)
majd a kocsiban játszunk. (mondjuk nekem hányingerem lesz tőle, de valamit valamiért.)


és akkor most zombulásra fel!
(azért figyelek rendesen, és ha egyéb feladat van, pattanok, mint a kisangyal.)

fronthatás (csüt.i poszt)

szerintem ez fémjelzi a hét elejét, látványosan több hibát vétenek az emberek, kevésbé hatékonyan gondolkodnak...
tele voltunk nagy félreértésekkel, kavarokkal, szürreális ügymenetekkel, és, bár tegnap nem dolgoztam, hallottam hírét, hogy ugyanaz ment, mint nálam.

tegnap igyekeztem kipihenni, sokáig aludtam, olvastam, chateltem, fürdőszobai nagygenerált tartottam (minden felgyűlt, minden is!),
közben visszatérően csitítgattam magamban a pánikot (nem leszek kész semmivel, pedig annyi mindent kell),
aztán terápiás jelleggel visszamentem a régi környékre a pékségbe egy kv-lilahagymás-baconös pizzaszelet kombóra,
meg biciklizni a kültéri edzőparkba.
csak fél órát tekertem, de ajj, annyira nekem való...

majd televásároltam a szatyrom a zöldségesnél, pékségben, lidliben,
és főztem egy istentelenül jó chili con carnét, még az se volt vaj, hogy picit túlszaladt a fahéj.

közben besötétedett, hazaért a pasi, és aranyéletet néztünk, meg szeretgettük egymást.

jó volt.

(azért front idején ez teljesítménynek számít ám.)

gyerekecske-gombocska /2

egyébként még mindig szerelmes vagyok a gyerekbe, ha bevallom, ha nem. (persze könnyű úgy, hogy eddigi életemben még senki ennyiszer nekem nem mondta: szeretlek!)
pedig azt vártam, hamar múlik, volt is pár nemolyanjó alkalom jómúltkor.
és néha nagyon fárasztó tud lenni még így is, heti pár órában is.

persze olyankor megerőltetem magam, sőt, még pókosat is játszom a pókfóbiám ellenére. (vállveregetés, taps!)
és repetitíve gyógyítom vele ugyanazt az öt állatnak képzelt díszpárnát, akár harminckettedszer is. (nem annyira túlzó szám, mint szeretném...)

nem tudom viszonyítani, szóval csak gondolom, hogy ez egy koncentráltabb minőségi idő, mintha ő saját gyerek lenne, amit viszont nehezít, hogy nem ismerem olyan jól, jobban is kell fókuszálni,  nehezebben is értem.
(nem tudom elképzelni, hogy ennyi tiszta figyelmet tudjak nyújtani minden nap. kizárt. hogy csinálja ezt egy anyuka? hogy tud nemfigyelni? ugyanez oszlik el több napra, vagy milyen...?)
(tudom, majd megtudom.
vagy nem, ugye.)

lenyűgöz viszont annyi mindennel...
ahogy változik, formálódik, ..., ahogy egyre komplexebb dolgokat képes alakítani, amilyen játékokat kitalál... ahogy örül valaminek... ahogy megéli a világot...

és az is, hogy bonyolultságában is milyen egyszerű minden:
mikor már nem bírja az autózást, elég elkezdeni pókcsaládosat játszani a kezeinkkel, és lemodellezni egy sütisütést, kb mintha báboznánk - az utolsó részletig kijátssza a sztorit, meg is van oldva az úti szórakozás... meg hasonlók.
kb csak figyelni kell rá, és abból következik is minden.

mondhatni könnyű vele ez a sok nehéz dolog.

én meg, nem szándékoltan, de hozom az "anyukás gondoskodós" sztereotip vonalat, kívülről nagyon vicces lehet.

ajj, annyira nyuszifül àm, hogy nagyon. és annyira magától értetődő, hogy van, mintha mindig így lett volna, és csak ígyebbül lesz.


közben meg a pasival nagyon tanuljuk egymást a gyerekezős dolgokban. (szerintem nem is megy rosszul.)


(u.i.: amúgy lehet, hogy mindezt egyszer már leírtam, akkor .. bocsi. de hát ez az aktualitás. szerelem, rácsodálkozás, kisnyuszi, rólagondolkodás írásban...)


#nekünkizgiségek

gyerekecske-gombocska /1

szerda este is a gyerek nyitott ajtót otthon - sajtburgerrel vártak meg jókedvvel. sajna olyan sokára érek haza, hogy kb vihettük is vissza anyának. de azért örültem, ők meg persze jól elvoltak addig is.

azért is hozta át a pasi, mert már egyre kellemetlenebb a szitu: az gyermek nagyon pusholja, hogy én is menjek át (vagy legalább föl az ajtóig).

eddig nem bocsátkoztunk magyarázatokba, valahogy az volt bennem, hogy majd az apja, de az apja maszatol.
én viszont fontolgatom, hogy kéne, és fogalmazgatom is, mert egyre csalódottabb és láthatóan nem tudja hova tenni.

nem mondhatom, hogy azért, mert apa nem akarja / anya sose fog meghívni, akkor se, ha már ismer...

szóval valami olyasfélében gondolkodom: tudod, anyának én még idegen vagyok, és nem állíthatok be csak úgy idegenként... (blabla, arról, hogy apa ismer, meg te is ismersz, vagy nemtom.) és majd ha apa úgy gondolja, hogy eljött az ideje, bemutat minket egymásnak anyával. és mivel az anya lakása, majd ha ő meg akar engem is hívni valamikor vendégségbe, akkor megyek szívesen, de ha nem lesz ilyen, akkor majd lefotózzátok a szobádat és megmutatod úgy, jó?
és hogy mindennek megvan a maga rendje és ideje, és majd kialakul. (nem szószerint, de lényegileg.)

na, hát nem tudom, lehet, ez így rossz ötlet, de jó lenne, ha megértené, hogy nem azért utasítom vissza mindig a kedves (és egyre határozottabb) invitálást, mert... szóval nem miatta.

persze hogy magyarázod meg a 'majd' értelmét, ha még csak az itt és most létezik neki igazán...
és hogy mondod el a dolgok rendjét nagyon röviden és egyszerűen, hogy megnyugodjon tőle, de semmiképp se rágja az apja-anyja fülét ilyenekkel.

nem asap a kérdés, de foglalkoztat.
nem magamtól fogom felhozni, viszont asszem, ha újra felmerül, tisztázom, mizu.
addig meg fogalmazgatom a legpolkorrektebb verziókat.

szabad volt eddig is önállóan megválaszolnom dolgokat, a pasi bízik benne, hogy semmi olyat nem mondok-teszek, amit nem kéne, és hát szerintem se.
ez még nem lép át olyan határt, asszem. igyekszem majd senkit se kellemetlen helyzetbe hozni, nyilván.


arra nem látok épp sok esélyt, hogy az anyja valaha is áthívjon (bár szerintem egyszer a gyerek kedvéért ezt meg lehetne majd tenni, de ez aztán tényleg az ő dolga, ő otthona, stb, abszolút elfogadott lesz, ha másképp gondolja), arra viszont, hogy bemutassanak minket egymásnak, igen,
továbbra is tartom, hogy elkerülhetetlen,
szóval idő kérdése csak, és úgymond a pasira várunk.


ha megérik rá, úgyis be fog, ahogy a gyereknek is bemutatott, asszem.

(félelmetes egy gondolat amúgy, annyi rosszat hallottam már arról a nőről, igazán nem lehet semmi jóra számítani tőle ebben a kérdésben sem,
de akkor is muszáj, na.
és hát - hátha.

a pasit is szoktam néha biztatgatni vele kapcsolatban, meg ha úgy látom, szembesíteni vele, hogy most csak a haragja és vesztesége miatt torzít, és a csaj mondandójába valszeg csak belelát valamit - akkor most biztassam magamat is: látatlanban ne ítéljek, majd eldől. ugye.)

'mindent egyben' nap

tegnap voltam a fogorvosnál, és olyan jól sikerült, hogy még a jövszerdai fogamat is megcsinta most, ide már vissza se kell mennem.

mire hazaértem, meg is jött, szóval a pms se téma végre.

mivel kivoltam, bebújtam az ágyba - és mìg aludtam, elbontották az állványzatot az ablakunk alól.

szóval estére elmondhattam, hogy sztk-s fogászat pipa, menstruáció pipa, házszigetelés a mi részünkön pipa. mik vannak...

...

Miciékért.

ez egy olyan munkanap volt,

hogy én most megiszom egy rozé hosszúlépést.

aljas automatizmus

olvasni valamit és azonnal ledermedni, porigalázottan, bénító szégyentől - totálisan indokokatlanul.

az első gondolat az volt, hogy én vagyok, rólam ír - de hát tényszerűen semmi alapja, nem szoktam nyalizni, nem vagyok zavart, random szólok hozzá dolgokhoz, nem tobzódtam sose különösebben nála,
szóval komolyan mondom, a frászt hozta rám most ez a reakcióm.

remélem, martine nem haragszik meg, hogy idecitálom a kiváltó pár sort:

Éppúgy intenzív hányingerem van tőlük, mint az egykor (nekem, most másnak) lihegve nyalizó, zavart bloggerlánytól.

ennyi csak, ez az egyetlen mondat, mégis, alaptalanul is telibetalálta a bennem lakozó mélységesmély, egyébként ennyire irreális szégyenérzetet azért, aki-ami vagyok.
azt súgja a belső hangom: lebuktam, átláttak rajtam, megítéltettem.

az örök(nek tűnő) sérülés akkora, hogy most, bár az eszem tudja, fals a magamra ismerés, remegve kell uralkodni a késztetésen, hogy magyarázkodni kezdjek - nem is úgy szàntam (mit?!), nem is, én csak... akármi, legalább mondják meg, mivel, hol, kinél voltam visszatetsző, én nem akarok nemkívánatos elem lenni, ez nem is zavartság, csak zavarban voltam/bármi, plshelp, nem direkt, nem is úgy értem, félregondolják, jajj...

na, ez durva.

(ezek után mondjuk már egész illik rám a zavart bloggerlány cìmke, juhú.)


ugyanitt: szólt a pszi, hogy nehéz dolgokat fogunk előhívni. mostmár kezdem sejteni, mit értsek alatta.


((ugye nem én vagyok, ugye én nem vagyok ilyem? ugye...?))

de hogy ne csak nyafkodjak

szóval az elmúlt 3 nap...
szerencsére megengedhettem magamnak, hogy pihenjek.

szombat este eleve meglepivel vártak haza a melóból - a pasi gyerekezett, és estére átmentek hozzánk (ami önmagában elég lett volna, mert szomorkodtam, hogy a héten kimaradok), és csináltak nekem tejbegrízt! de hogy meglepi tejbegrízt, szóval csak a szobába mehettem és csak háttal oldalazva a konyhaajtónak, és bent szabadott játszani a lyánnyal, míg el nem készült a valami.
annyira cukik voltak! komolyan meghatódtam...
(és hát a játék is nagyon komoly volt, anyukaként leképezett rajtam egy komplett napi rutint, "hajmosásnál" még a fülem mögött is egyesével megsuvickolta, és esti mesét is olvasott saját kútfőből, és meg is feddett, hogy miért nem mentem el fekvés előtt pisilni, ennyire. aww.)

na, csak utána, lefekvéskor kezdtem érezni a torkom.

a szombat azzal a felfedezéssel kezdődött, hogy határozottan fájok, majd az eleve tervezett pasis együttchillezéssel folytatódott. ágyba hozott nekem egy hatalmas bögre gyógyteát, és visszabújtunk Aranyélet-maratont tartani (történelmi pillanat, hogy sorozatot nézünk),
ezt kb csak egy egészségügyi őszierdőben-sétával szakítottuk meg, napsütés volt, színek, csípős jólevegő.

annyira bejött ez a fetrengés, hogy hétfőn is folytattuk, elszüttyögtünk otthon meg tettünk egy mégnagyobb sétát, sajna már nem az erdőben, de azért az is jó volt. (kertváros. először történt meg pölö, hogy vadidegen cica odajött, ahelyett, hogy elfele ment volna.
egy pékséges papírzacskó hangjára.
kunyerálni.
aztán jött még kettő.
nyakörvesek, jóltartottak.
fura volt, milyen környék már az...)
kaptam teát aranyáron, szép kilátással.
nem másztunk kilátót, ellenben főzőcskéztünk, dumáltunk, elvoltunk...
az egész olyan nagyon kellett már, két nap együtt, szabadon, nem is tudom, mikor volt ilyen...

a kedd meg már egyedül ért, csökkentett módban, főleg fokhagymázva-teázva, takaró alatt izzadva... este sajna pont el kellett vergődni a pszichez, ami nem esett valami jól a szervezetemnek, meg utána alig aludtam (a szokásos), de amúgy tényleg full gőzzel regenerálódtam.
még kvt se ittam abban a három napban, ami nélkük pedig nincs reggel...

hátha kitart.

ja, és újabban szoktunk fésztájmolni az unokaöcsémmel. mivel ő még kisbaba, nem érti, mi történik (szerintem nem is látja még a telefont se), de nekem és az anyukájának nagy élmény.
az is aww.

meg a kishugomnak negvolt az első csókja az új pasijával.
az is.


szóval nem csak nyaff, de most nagyon, mert már megint fáj a mindenem, mehh. de amúgy sokszor awww.


(okk, nem fésztájm, hanem face videóhívás, de nekem az az.)

nyafkodás van

no, ma ez már ilyen kedvetlenségaköbön - mostanra szerintem borzalmatos fáradt vagyok...

sokkal jobban lettem ugyan fizikailag, mint az elmúlt 3 nap bármelyikén, de attól még teljesen lehalt már az agyam. pedig estig megy a figyelmemet igénylő arconpörgés. (és holnap is.)

csak aludni szeretnék.
nem, már az is jó lenne, ha fekhetnék otthon a takaróm alatt...

vettem ugyan naivan egy harmadik kvt, de akárhányszor közelítem a számhoz, elfog egy masszív hányinger... szóval asszem kiöntöm a csába.
ez nem jött be.

nyaff...

munka margója

emberek! ha nem adott cégnél dolgoztok, légyszi ne vegyetek már át a nevében szívességből se csomagot, se rendelt ételt, semmitse, leginkább,
max, de nagyonmax csak, ha külön megkérnek és felhatalmaznak,
de a legjobb, ha akkor se,
köszi.

(nem, nem számít, hogy a futár nagyon siet / tilosban parkol / rosszul tudta, hol a bejárat / széppennéz / csúnyánnéz / jófejek akartok lenni / ...)

#miért

hát jó

szerintem az univerzum nem akarja, hogy aludjak, hiába próbál ràvenni az immunrendszerem, aki szegény valami vírussal harcol épp.
(harmadik napja, ennyit a nemdolgozós időről és a feladatokról.)
reggel hugom hívása ébresztett, aztán délben, miután lehúzott az ágy, öt perc után a kishugomé. később pedig a munkások gondoltak pont a mi falunkon dolgozni. (fúrnak, nyikorognak, ordibàlva kommunikálnak, de a lényeg, hogy valamit nagyon kapirgálnak is, amit mintha a koponyámban tennének...)

azért feküdtem most egy két órát, a gyógyteától csatakosan, kiütve.
de na.
annyira murphy, hogy el se hiszem.

haha, és ezt majd' elfelejtettem

múltkorában segítettetek ugye ötletelni gyerekkönyv témában ennél a posztnál, erre nemrég mit láttam az indexen? :) jó masszív lista... megerősíti és ki is egészíti a mi gyűjtésünket,ha valakit érdekel.

illetve a Pagony youtube csatornáján konkrétan fenn van egy csomó mese felolvasva, az originál illusztrációkkal. hát váó. helyben megismerkedhettem például a kuflikkal is:

nem helyettesíti a könyvet, persze, de tiszta haszon. (és cuki.)
különben pedig annyira fellelkesedtem ennek a mesének a teljesen egyedi szavain, hogy még az is megfordult a fejemben, (gondosan választott) gyerekkönyvet ajándékozok a felnőtteknek, természetesen megideologizálva, pölö a bennünk élő gyermek fontosságát hangsúlyozva, vagy a gyermeki felszabadultságot, varázslatot, belefeledkezést emelve ki ... (drágább mulatság, mint tervezném, egyelőre, de még nem esett ki teljesen a versenyből amúgy.)

ó, és a Kerekítő, azaz a cd-s, játékleírásos mondókáskönyv úgy tűnik, sikert aratott ott, ahova már megérkezett (2/3), de majd még később megtudakolom, használják-e ténylegesen. (nem egóból, hanem a tapasztalat érdekel.)

addig is nézzetek néha jópofa meséket, ennyi gyerekség időnként mindenkinek kijár. (vagy mi.)

amúgy ez a hét

elég csehül indult, rossz kedvem volt, nyilván, nem voltam jól, nyilván, az idő is milyen tré már, ...
(eleve mi vicces, hogy november első hétvégéjén egy szál vékonyka pulcsiban jártuk meg a Hármashatárhegyet, sőt, a pasi pólóban, miközben már a karácsonyi katalógusokat böngésztem, és még a Rossz anyák karácsonyát is volt hangulatom megnézni. ja, Mila Kunisba totál szerelmes vagyok, de amúgy irritálóan túltolt marhaság. fenekestül felfordult ez az egész évszakosdi tényleg...)

aztán minden reggelre egyre hidegebb van (ma már sapkában jöttem, de így is szaporáztam a munkába, aka meleg helyre...),
a kedvem meg valahogy egyre okésabban alakul.

mondjuk az, hogy a ruhatáram jelentős hányadából kihíztam, komolyan rányomja a bélyegét az életemre - a héten még egyszer se sikerült normálisan felöltöznöm, és ez nekem speciel meghatározza a napom alaphangját.
(szóval a kedvem még okésabb lenne, ha nem volna ez a ruha-gate.)

másfél napot áldoztam plázázásra, és még mindig nincs megfelelő vastag harisnyám, leggingsem aláöltözetnek, ill bundás leggingsem nem aláöltözetnek. (minden bevág derékban, pedig már M-eset néztem, én, az amúgy xs-es lány...)
így a szoknyáimat se tudom hordani, a megszokott jól kombinálható nacik is hiányoznak - mert a kétharmaduk a kishugomat boldogítja már -, a szép, színes hosszúujjú felsőim pedig igen a határon mozognak... (szűkségben, mint a bugyijaim és a megmaradt gatyák nagyja.)

sehogy se passzolnak a maradék dolgok, legalábbis nem látom (még), mi hogyan mivel, szóval jajj. és annyira szeretném, ha nem kéne ilyen tömérdek időt+energiát ruhák utáni kajtatásba ölni, megint.
(ugyanakkor jól áll a nagyobb segg, szóval nem cserélném vissza, csak bosszankodom.)

ja, és a melltartóim se okésak, pedig szerintem a mellem ugyanakkora, de valahogy átformálódtam mégis, egyetlen darab komfortos maradt kb.

azért is macera, mert nem nagyon van most ilyesmikre fordítható összeg, nagyon meg kell nézni az árakat is. mehh.

(egyszer volt egy teljesnek érzett ruhatáram, tartott fél évig, sirassuk együtt.)


emellett a héten bevállaltam egy 12 órázós helyettesítést, és alvás helyett sajna Liza, a rókatündért meg Aranyéletet néztünk a pasival (mert ilyen is kellett már nagyon)...
így újfent le tudom mérni, mennyire hat a koncentráltságomra és motiváltságomra a kialvatlanság. (nagyon).

és újfent megerősödött bennem a pihenés, alvás fontossága.
holnap, remélem.

készülődésekbe'

lecsúsztunk a lidlis 3manós lábtörlőről, de valami nagyon durvàn - 4 üzletből semmi, pedig annyira láttam lelki szemeim előtt karácsonyi ajándékként a szüleimnek és anyósnak (sőt, eredetileg még abban is bíztam nagy naivan, hogy nagybátyáméknak is jut). (már a csomagolást is elképzeltem.)

emiatt nagyon csalódott vagyok, hiába kis súlytalan semmiség... azért mutatom:

amúgy meg kitaláltam a kézzel dizájnolt vizespalack ötletét (még keresgélek mindentbìró dekorfilcek témában, tipp?), de persze sehol se találok natúr, minta- és bpa-mentes műanyag palackot normál áron (értsd max egy ezresért.)

nekem a régi (dombornyomott, kis x-ekkel dizájnolt) ikeás mellett (ami nálunk smoothie-s flakonként funkcionál) most az átlátszó a jyskös van, és nagyon jól szuperàl, tök jó lenne valami ilyen tetős. (az új ikeás idegesîtőnek tűnik a hülye kupakja miatt, látom mindenbe beleakadni egy női táska mélyén, pedig ugye oda szànom.)

ja, mert sehova nem indulok el víz nélkül (én se), és a mai sztenderd àsványvizes palackokat gyakran kell cserélni.
(nekem a legjobb a literes szentkirályi formátuma lenne, csak olyan palackot pláne nem árulnak sehol.)

régi ikeás

jyskös

új ikeás

mondani se kell

(a képek a vonatkozó áruházak képei, kivéve az utolsót, ami a groby oldaláról van. meg a régi ikeást, ami nem a magyar ikeáé, de valami ikea. siettem, na.)
(ja, ésa ez amúgy nem a reklám helye, hiába tűnik annak.)


emellett még a vászon+tüll anyagú mosható zacskók, textil bevásárlószatyrok, übercuki táskába való papírzsebkendő tartó vászontokok vannak nyerésben jelenleg, cuki zsebmelegítőkkel (valaki mondja meg, működnek-e vagy csak parasztvakítás), csodaszép mindenféle meskás ékszerek, illetve nyilván fényképes-személyreszabott kulcstartók/medálok/akármik. és legújabb szerelmeim, a cukibbnál cukibb sütikiszúró formák... akár már megsütve, akár maga a forma recepttel+esetleg alapanyagos üveggel. továbbá mopsz alakú párna, thermo bögre, 'első karácsonyom' feliratos bababody, sógyurma- és filcdíszek, faliképek, saját gyártású képeslap (amit fel is adunk), hangulatdoboz, ujjbáb és általam készített/tervezett játszószőnyeg van az ötletlistán épp.

ez nagyon draft persze, de biztató, szerintem az egész ajándékállomány meglesz, és nem utolsó nap fogok kétségbeesetten agyalni, dejó.

ha esetleg ma szarul lennétek, ...

nyugi, csak az időváltozás...

(naaagy, munkahelyi 'emberekkelfoglalkozom' mintát alapul véve. másról akartam ìrni, de értelemszerűen ennyire tellik, mert ugye az időváltozás. és: "ma mindenki hülye" panaszáradat - mindenkitől, természetesen.

ugyanitt indokolatlan trashvideók indahouse, instant önszórakoztatás.)

too much inger

jó, hát most meg asszem felemelem a seggem az ágyról/szőnyegről és elkezdek a feldolgozáson túli profánságokkal foglalkozni,

úgymint:
lidlibe menni vásárolni,
mosni,
főzni valamit (jajjdemit),
pakolni kicsit,
hajat mosni,

..., egyéb uncsi hétköznapiságok.

olyan rémálmaim vannak napok óta, mégis intenzív szükségét éreztem posztokba fogalmazva átgondolni mindent,

és most sokkal jobb is,
szóval használ.
ajánlom.

a kicsik

azok viszont tünemények, unokaöcsi is, aztán az unokatestvéremék lánya, akit most láttunk először... (bár ő külsőre nagyon creepy, meg a hangja is, de aranyosnak nagyon aranyos...)

(3 kisbaba született idén a szűk családban ugye, plusz bejött a képbe pasigyereke, szóval a nemszeretemagyerekeket létből a gügyögős-dajkálós-szeretettelbabusgatós létbe csöppentem, kb átmenet nélkül...)

pasigyereke meg egyrészt meghívott hozzájuk (megint), másrészt újfent résztvettem a hazakísérésben, és mondta, hogy én is felmehetek ám velük, ha szeretnék, aztán megint visszaszaladt a kapuból, csak most mégegypusziért.


irtó fárasztó volt minden, de a szeretet az áradt, tesóim, unokatesóim, meg párjuk, meg gyerekeik közt - nagyszülőket hagyjuk, azok mindegyike rémes, a pasi anyját meg nagynénémet is beleértve, mehh.

ajándékozás is volt, babaköszöntők meg szülinapok, és jó volt azt érezni, hogy eltaláltam, hogy örömet sikerült szerezni...  és hogy mennyire nem az árán múlik... bárcsak minden ilyen szépen összeállna, mint a meglepikitatálós-kedvességes vonalon, istenem...

ahogy az sem segített,

hogy két napot családoztunk egy ilyen "veszekedés" kellős közepén,
először az enyémmel, aztàn az övével

- belül halott vagy, de közben told a jópofit, köszi.

még mikor leparkoltunk a szüleim háza előtt is épp zokogtam, mert azt mondta, hogy szakítani akar, elege van, ő nem akar több veszekedést, meg csak ezekről beszélni, szóval legyen végre vége... majd, miután én csak bőgtem tanácstalanul, összetörten, és meg se tudtam szólalni, jött, hogy jó, most ezt napoljuk el estig, akkor majd megbeszéljük, mi legyen. majd, miután ezzel se tudtam mit kezdeni, hozzátette, hogy a kapcsolatunkat, nem azt, hogy vége legyen-e, jó?
mindeközben hívogattak bentről telefonon, hogy hol vagyunk már,

mert persze hiába kérdezgettem egy hétig, mikorra kell odaérni, csak akkor derült ki, hogy korábbra, mikor már elkéstünk, addig ilyen "majd mindenki jön, ahogy ideér" tipusú infókat kaptam. érdekes, hogy sose képesek azt mondani pl: délre.
"mert mi úgyis mindig elkésünk." (amikor a keresztelőre konkrét időpontra kellett odaérni, érdekes mód mindenkit megelőztünk, hoppá.)
eleve ezen kiakadva vesztünk össze, remek volt.
(mert anyám felhívott, hogy akkor ők most az ebéddel vagy a temetőzéssel ne várjanak meg - és itt vége is volt a történetnek...)

na, így menj be és viselkedj úgy, mint egy álompár,
add át a közös ajikat, fogadd el a közös meghívásokat,
ne áruld el mások előtt, hogy épp egy kegyetlen rohadéknak látod a szerelmed, amiért ezt csinálta,
semmiképp se adj alapot a nagynénédnek a kérdezésre,
és ne vonulj félre sírni se.

sőt, ne is gondolkodj.

csak csinálj úgy, mintha mi sem történt volna, fogd a kezét, beszélj kettőtök nevében, simogasd meg szeretetteljesen, amikor a helyzet úgy kívánja.



másnap meg ugyanezt az egységet hozd a picilánnyal, függetlenül attól, hogy semmi sincsen rendben, és forrongsz belül, és érzed, hogy lent van egy fal, hogy érzelmileg ne vonódj be úgy, mert csak fájni fog, mert úgyis elveszted, mert nem szabadna akarni tovább ezt az életet, mert méltatlan.

fasza volt az is.



igazából, az a durva, hogy képes vagyok rá, képes vagyok megerőszakolni a lelkemet és viselkedni a helyzet kedvéért, és a végére már magam is elhiszem, hogy nincs is olyan nagy baj, és elragadnak a helyzetből fakadó jópofizós érzelmek...

a pszi meg

nekem most eléggé bejön eddig, nem kell azon rugózni, hogy megértessem magam vele, szimpatikus is, laza is, konkrétan simán el tudom képzelni, hogy egy fröccs mellett dumálunk valami kerthelyiségben, miközben azért elég szakmainak is tűnik. (csuriban az ujjam, hogy maradjon így.)

mondjuk az egész azért elérhető számomra anyagilag, mert ő még csak most tanulja ezt a fajta terápiázást.
szerencse a szerencsétlen helyzetben, hogy úgy amúgy a gyakorlatban évek óta terápiázik, elég jó másféle módszerekkel,
kevésbé szerencse, hogy pont azt az egyet, ami az én bajomra való, nem ismerte és csak most veszik.

nagyon vacillált, hogy ahhoz, ahogy látja, külön képzés kéne, ez is max ízelítő lesz, mert nagyon bonyinak tűnik, és az ízelítővel is alig tartanak valahol, és nem szívesen kísérletezgetne rajtam,
meg is beszéltük, hogy rendben, legyen akkor másféle, az is nagy segítség - de most aztán úgy tűnik, mégiscsak belevágunk valami hibrid változatába.
vicces lesz...
(nem pejoratíve, hanem tényleg, nekem tök tetszik amúgy is, hogy nem egy elefántcsonttoronyból beszél le, hanem cukin ismertet pár háttérinfót is mindig, kicsit mint tanulótársnak kikacsintva, ez a szememben semmit se von le a hitelességéből, sőt.)
hasznosnak mindenképp hasznos, amit csinálunk, max nem helyettesít egy ilyen módszerű, végigvitt, teljesértékű terápiát, de amúgy se tud fél évnél többet vállalni sajnos, szóval ez nem akkora újdonság.
nem hiszem, hogy el tudna bármit is rontani, nem tűnik olyan fajtának.
(tudnék mesélni, ugye.)


szóval vele szüttyögünk, az ominózus sírógörcsöm is egy ilyen ülés után volt.

különben amikor az ülés végén megkérdezte, hogy és hogy vagyok most, hogy érzem magam, az egy überdrámai pillanat volt, mert azért általàban az embereket nem szokta ez érdekelni, illetve mondjuk a pasit, csak a pasi meg nem ért a lelkizéshez, nem tud árnyaltan érdeklődni, és feltételezi hogy magamtól mondom, pedig nem. (és legtöbbször a válasszal se tud mit kezdeni, ha a jól/rosszulnál bonyobb, fene tudja, miért.)

és kiderült, hogy leginkább magányosnak és megnemértettnek érzem magam.


és az is, hogy ha fel kell idézni a gyerekkori dolgokat, az nagyon nehezen megy, de remekül lehet következtetni visszafejtés útján mostani dolgokból, ill a pasis kríziseinkből.

egyébként most, valamelyik nagy beszélgetős tripben még a pasi is azt találta mondani, hogy nem vagyok gyenge, ha csak a töredéke igaz annak, amit mesélek, hogy azon átmentem, akkor nagyon neb vagyok gyenge... és ez durva volt,
durva, amikor érvényesítik a megélésemet,

durva, amikor azt mondják anyám dolgaira, hogy jesszus.


érzelmileg ez nagyon kemény lesz, és nem segít, hogyha a pasival ilyen ijesztő dolgaink vannak.

szóval mittomén

nagyon rossz az állandó gyötrődés, hogy most akkor a rossz emberre építek-e. mióta az eszem tudom, az volt a terv, hogy lesz egy férfi, aki elvesz és akivel családot alapítunk, egy saját, különbejáratú családot, és hogy nincs ennél fontosabb a világon, és ott a kínzó kérdés, vajon most sikerül-e végre, megérdemlem-e, szabad-e erre vágyni. és hogy vajon fognak-e újra ugyanúgy bántani. vajon én fújom-e fel. vajon mi a normális. mit várhatok másoktól. én várok-e sokat. most akkor én vagyok-e igazából az elviselhetetetlen sebzett gyerek, aki irreális elvárásokkal bombàzza a másikat.

sok-sok-sok fogalmatlanság. hogy nem tudom, sose tudom,
az összes kib. viszonyítási pontom használhatatlan vacak.

beleértve a belső iránytűmet is, mert sokszor egy háromévesé. gondolom, ezt nem tudom. sose tudok semmitse, azabaj.



de most, most, hogy normálisan, kapcsolódva beszéltünk, megint azt érzem, hogy minden rendben lesz.végülis van pszim, nem? majd ő terelget, a pasi meg szeret, és pár év múlva már csak jobb lesz, nem?

(nem tudom, de nagyon hinni szeretném, persze.)


továbbra is úgy gondolom, nem férnek bele azok a dolgok. de azt is, hogy majd dolgozik rajtuk.

dilis vagyok, tudom...

pasi update

nyomaszt, nyomaszt, nyomaszt, hajj, szörnyű.

nem tudok ezzel mit kezdeni. van a férfi, akit szeretek, meg a férfi, aki nemő, az a szívtelen izé olyankor nem is hasonlìt.

tudjátok, hogy én bántalmazó háttérből jövök, és ennek megfelelően nem is olyan vagyok, mint aki nem - remekül át tudok lépni az ilyen kellemetlen epizódokon, hogy rendeződjön a viszony.
(ill régebben jobban át tudtam, ma màr ez nem megy valami jól ahhoz képest, sok gyomorgörcs és félelem és disszociáció marad egy krízis nyomàban...)

így most gyötörnek a kétségek -  beszéltünk a történtekről, és sajnálja, és igyekszik,
én mégsem érzem ugyanazt a biztonságot, mint előtte, és nem látom biztosítva, hogy nem történik hasonló újra, mert azt mondta, mindenkinél van olyan pont, hogy elveszti a fejét, de én nem tudom, nem hiszem... vajon tényleg?

elfáradtam abban, hogy visszatérően kiselőadást tartsak az érzelmi támogatásról, kapcsolati alapokról, a másik tiszteletéről, az összes ilyen szarsàgól, aminek alapnak kéne lenni, de ilyenkor kiderül, hogy nem az, vagy nem mindig az,

ugyanakkor azt is tudom, hogy messze a legklasszabb férfi, akit valaha ismertem, és vele gondoltam a hàtralevőt élni, és nem fogok lelépni, nyilván,

és akkor most mivan.


ja, persze párterápián azóta se voltunk, mert nincs rá pénz, ő se pszinél, mert nincs pénz (ja, de, az ingyen lenne), idő (mert aznap akkor nem tudna pénzt keresni, különben is nyelvet kéne tanulnia), meg aki ingyen van, az nyilván rossz, úgyhogy értelme se.
de ha minden érvet megdöntök, jön az ultimate - hogy én meg megvettem a fitnesszbérleteket és nem mentem el, akkor mit várok.

és tudom már, hogy vannak bàntalmazó jegyek benne, és rohadtul kéne rajta dolgoznia (az érzelemkezelésen, az igénykifejezésen, az alkoholista és elhanyagoló és szerintem erőszakos apa + mártíranya romboló hatásán, mert naná, hogy behúztam egy ilyen embert, csukott szemmel, ezer közül is megtalálom) - de nem lehetek a terapeutája. nem tudok. nem akarok.
ő meg szerintem egyszerűen nem hiszi el, mennyire fontos volna ez, mindig-mindig lerázza, és mindent elébe vesz.
és tehetetlen vagyok teljesen.
teljesen.


na jó, ezt érzem most, elkeseredve, de azért látom és tudom, hogy ő nem az exem, ő okos, és fejlődött már rengeteget, már szuperszeretve érzem magam, és továbbrais, ehhez képest is mindig egyre jobb minden (kivéve, mikor ìgy visszaesünk), és tényleg pont azt akartam előtte megírni ide, hogy már abszolút a házasság környékén ment a témàzás,
meg tökre flottul működött szerintem, az is lehet, hogy ezt is én reagalom csak túl, mert minden kapcsolatban van ilyen,
csak közben nem tudom, nem tudom....
és bírnátok őt, meg egy nagyon jó ember (mikor nem ilyen), és nagyon jó apa.

ezért nem tudom, ez zavar össze, ez myomaszt.

ugyanitt egóm

nem tudom, mennyire jó ötlet kiteregetni, de nem hirtelen felindulás volt, és nem tagadtam el vagy szépítettem az én saramat se.

az én saramról viszont még annyira se tudom, mennyire jó ötlet - nyilván olyannak volna jó lenni, akivel tudtok szimpatizálni, aki szerethető, akivel lehet azonosulni,
de ugyan ki akar azonosulni egy pszichiátriai esettel...

tudjátok, hogy van papìrom.
tudjátok, hogy az nem csak egy papìr.


szeretném, ha elhinnétek viszont, hogy àrtani, azt sose tudnék senkinek.


(kivéve egyszer egy bloggerinának, akit kiosztottam a saját blogján, hogy miért készül csábítgatni egy nőspasit, az nagyon nem volt szép,
meg nyilván bántottam már verbálisan a pasit veszekedések során sokszor, főleg az első években volt jellemző a kölcsönös gúnyolódás-sárdobálás-sértegetés, és fenyegettem-érzelmizsaroltam én is anno, tényleg, sajnos,

szóval gyarló azért vagyok, picsa is szoktam lenni,
de ténylegesen veszélyes nem.

még a pasi is azt mondta kapásból, arra a kérdésre, szerinte milyen ember vagyok, hogy melegszivű, jóindulatú... na.)

pasi - erősen tmi, nem szexis értelemben

hirtelen volt egy irdatlan nagy veszekedésünk (ami nekem nem is tűnik veszekedésnek, mert onnan indult, hogy én valamiért sírtam, amit ő kb ignorálással reagált le,
ami nekem egy hatalmas árulás és cserbenhagyás, és amit hiába jeleztem,
szóval én kb végig áldozatnak éreztem magam, aki könyörög, hogy ezt a viselkedést (szeretetmegvonás) a másik fejezze be,
míg a másik ezenfelül nem vett komolyan, elzárkózott érzelmileg, majd gúnyolódott, lekezelt és fenyegetőzött, a legvégén már az is elhangzott, hogy meg fog ütni, ha nem takarodok el.
szóval én nem látom ezt veszeledésnek igazán, mert nem látom, én hol bántottam őt, inkább traumànak.)
(ez az ember megjnt nem az, akivel az elmúlt hetekben szerelmeztünk, és akivel a családságról, a jövőről olyanokat beszélgettünk... nem az, akit ismerek.)

és olyan sok ponton méltatlan, meg nemférbele,
hogy nem tudom, mi lesz, mit csináljak.

szomorú vagyok, csalódott, és félek.



megijesztett az érzéketlensége és kíméletlensége. a fenyegetőzése pláne.

(egy ponton az exem arcát és gesztikulálását és hanghordozását láttam viszont rajta, ott adtam fel.)

sohase lennék képes így viselkedni senkivel, azt hiszem, pláne nem egy (közeli) szerettemmel.
nem értem.

már az, ha sír... szerintem az a legegyértelműbb jelzése annak, hogy most mellette a helyem.

még a tesóim és barátoknak tartott emberek is benne vannak abban a kalapban nálam, hogy ha akár az éjszaka közepén is, de felhívnak sìrva, "ugrok", párom, gyerekem (vagy páromgyereke) plánehogy.

sírni se kell hozzá, igazából, maga az érzelmi szükség(állapot) a lényeg.

onnan indítok, hogy odafordulok, komolyan veszem őket, aztán, miután megvizsgáltuk a helyzetet, lehet, hogy nem fogom mégse asapnak címkézni, de addigra a lényeg, az odafordulás, a törődés már megvolt.

mert aki számíthat rám, az akkor is számíthat rám, ha kényelmetlen.

az én fejemben ez annnyira alap, hogy nem is kell beszélni róla külön.


és akkor itt a pasi, akinek meg nem az, és ezt az én agyam nem képes integrálni.

és még az se mentség, hogy nemtudjamicsináljon, mert erőt véve a döbbenetemen, átvettem már vele egy nevetségesen szájbarágós forgatókönyvet is, sokszor, meg beszéltem neki árnyaltabban is erről, sokszor.
(alkalmazta is már szerintem sokszor, szóval nem tudom hova tenni most ezt.)


nyilvánvalóan nem volt benne az, hogy fenyegesd a másikat mindenféle szörnyűbbnél szörnyűbb dolgokkal, ha még mindig sír, mikor te pedig csak egy nyugis estét szeretnél, meg aludni.


egyáltalán, mi az, hogy az alvás fontosabb, mint egy ilyen elfajuló, eszkalálódó krízishelyzet?
mint a szerelmem hogyléte?
mint a kapcsolatom hogyléte?
vagy hogy fontosabb lenne az evés, ivás?
az, hogy jólesne pihenni, vagy dolgokat csinálni, vagy bármi?

és mi az, hogy de hàt a múlhéten is sírtál, miért kell mindig/ilyen gyakran sìrni?
meg hogy te nem is akarsz megnyugodni, te nem is akarod befejezni ezt?
hát nem tehet róla, hogy ez van vele, az ilyet az ember nem csinálja, ez lesz vele, történik,
nem lehet érte hibáztatni, se felszólítani, hogy fejezze be...

különben is, vigasztalásnál nem is az a cél, hogy minél hamarabb abbahagyassuk vele a sírást, hanem hogy mellette legyünk, és támogassuk egy nehéz érzelmi helyzetben, nem?



nálam, nekem sose fontosabb a saját komfortigényem... súlyozok, igen, van, ami fontosabb, na de a pasi azoktól olyan messze van...
(életveszély, maradandó következmények veszélye, megismételhetetlen vizsgahelyzet, stb...)



a fenyegetéssel pláne nem tudok mit kezdeni. felfoghatatlan.


rosszul reagáltam?
igen, nagyon.
(nem hagytam békén, hanem órákon át magamonkívül, taknyomnyálamegybe zokogva könyörögtem, hogy hagyja ezt abba, meg hajtogattam, hogy nekem ez nagyon fáj, nem értem, hogy teheti ezt, hogy lehet ilyen kegyetlen -ami valóban a pszire tartozó eset, yepp-yepp.
ez egy ismert dolog, a pasi előtt is, és egyáltalán nem is kezelhetetlen amúgy,
erre is lenne egyszerű forgatókönyv, csak a pasit pl hidegen hagyja, nekem meg kell majd hozzá pár év megfelelő terapi, hogy ne hozza elő már semmi se.)

bántottam én őt ezzel?
szerintem nem.
(a nemhagytambékén, a folyamatos könyörgés nem oké, de ebben a helyzetben arányosan nem látom bántásnak még ezt se.)

indokolta a reakcióm a folytatást, az ő reakcióját?
nem.

a rossz reakcióm érinti bármiben is, hogy nem nyújt érzelmi támogatást, figyelmet, megértést, stb, amikor a párjának szüksége lenne rá?
nem.


nekem, mint "sértett félnek" kell-e a történtekről beszélgetést kezdeményeznem?
szerintem rohadtul nem.


tegnapelőtt este történt.
bevásárolt és kaptam egy csokit, azonfelül semmi.
(engem spec ez is bánt. hogy nem próbálja minél hamarabb tisztázni.)


nem akarok úgy tenni, mintha mi sem történt volna. se megint én megpróbálni helyretenni, kezdeményezni, kérni...

elfáradtam ebben.
azt gondolom, nem ezt érdemlem. sőt, ezt senki nem érdemli.


várom, hogy alakuljon valahogy, próbálok pihenni, mert ma mégse kellett dolgoznom (csak neki),
de istenbizony nem tudom, mi lesz így ezzel...



(ahol az ez, az igazából az életem. hisz mindent, de mindent meghatároz a munkán-barátokon kívül: az otthonomat, a családomat, a jövőbeli terveimet, a szabadidős tevékenységeimet, a pénzügyeimet, azt, hogy mim van, ... szinte mindent.)
(remek.)



muszáj voltam írni róla, hogy ne robbanjon szét tőle a fejem.