aljas automatizmus

olvasni valamit és azonnal ledermedni, porigalázottan, bénító szégyentől - totálisan indokokatlanul.

az első gondolat az volt, hogy én vagyok, rólam ír - de hát tényszerűen semmi alapja, nem szoktam nyalizni, nem vagyok zavart, random szólok hozzá dolgokhoz, nem tobzódtam sose különösebben nála,
szóval komolyan mondom, a frászt hozta rám most ez a reakcióm.

remélem, martine nem haragszik meg, hogy idecitálom a kiváltó pár sort:

Éppúgy intenzív hányingerem van tőlük, mint az egykor (nekem, most másnak) lihegve nyalizó, zavart bloggerlánytól.

ennyi csak, ez az egyetlen mondat, mégis, alaptalanul is telibetalálta a bennem lakozó mélységesmély, egyébként ennyire irreális szégyenérzetet azért, aki-ami vagyok.
azt súgja a belső hangom: lebuktam, átláttak rajtam, megítéltettem.

az örök(nek tűnő) sérülés akkora, hogy most, bár az eszem tudja, fals a magamra ismerés, remegve kell uralkodni a késztetésen, hogy magyarázkodni kezdjek - nem is úgy szàntam (mit?!), nem is, én csak... akármi, legalább mondják meg, mivel, hol, kinél voltam visszatetsző, én nem akarok nemkívánatos elem lenni, ez nem is zavartság, csak zavarban voltam/bármi, plshelp, nem direkt, nem is úgy értem, félregondolják, jajj...

na, ez durva.

(ezek után mondjuk már egész illik rám a zavart bloggerlány cìmke, juhú.)


ugyanitt: szólt a pszi, hogy nehéz dolgokat fogunk előhívni. mostmár kezdem sejteni, mit értsek alatta.


((ugye nem én vagyok, ugye én nem vagyok ilyem? ugye...?))