motivációs gyakorlatokba'

hirtelen felindulásból tényleg legyantáztattam mostmár a kezem, fél órával később tudtak is fogadni.
újra embernek érzem magam.
ég és föld.

valamint nekiestem a lakásnak, mert pár rendes étkezés van már a hátam mögött és így talán megy is. kedvcsinálónak a szobámmal kezdtem, ágyat is tologattam meg morogtam is, hogy a konnektorokat hogy az izébe tudták a létező legrosszabb helyekre pozicionálni, meg rettegtem kicsit, nehogy a hatalmas pók visszamásszon a porszívó csövéből ( - ezt mindig szoktam, ha adódik).
szerintem péntek esti proginak király amúgy a takarítás. nekem most jólesik.

egyedül maradtam, az is.
szétkaphatok mindent, szüttyöghetek a romok között, a kutya nem látja.

most még azon vakarózok, mit kéne vacsizni, mert kb semmi sincs itthon, meg hova a frászba lett a mérőszalagom, ugye, tudni kéne, az ágy mögé mekkora dobozokat vegyek.

amúgy ha nincsenek sehol pontjó dobozok, úgyis visszatolom az ágyat.


nagyon arra vágyom, hogy sok mindent kelljen csinálnom, és tudjam is csinálni - legrosszabb konstrukció, hogy nagy stresszre lefagyok, megáll az élet, semmire se tudok figyelni és semmit se akarok és csak szorongok össze-vissza tehetetlenül, bénultan. mindenkit irigylek, aki a "csinálásba" tud temetkezni, azt olyan előrevivőnek képzelem.

#hogykellazt

jóságok

tegnap az év első fagyija.

a kitartó napsütés.

legalább a ruháim meg a hajam jók többnyire, és akármennyit fogytam is, az arányaim még megvannak. saccperkábé.

fürtös barátném, aki már nem régnemlátott. mostanában csomót találkozunk, naponta kontaktolunk.
olyanokon nevetünk, hogy új szokásként kórházak kertjében dumcsizgatunk - mert elkísért, pl.
jajj, annyira továbbra is magátólértetődő vele, egy nyelvet beszélünk, bármit, a legnehezebb témát, a legcikibb vacak hülyeséget is el lehet neki, és még ha nyakig is ér a fos, nevetünk. valahogy vele is minden szaron lehet mindig. együtt sírni is ugyanilyen volna, gondolom, de abból is nevetést csinálnánk úgyis, mert nem bírjuk ki.
összhang is van, pl gondolok rá, hogy fussunk most össze, ő meg leírja, ilyenek.
van amúgy egy nagyon erős kisugárzása, amit külön szeretek. ha férfi lennék, már szerelmes lennék menthetetlenül.
szeretném, ha maradna az életemben.

jóság még, hogy többször is nagyokat aludtam. jó, lehet, inkább ájulás volt, de volt.

meg újcsaj szerzett magának szuper munkát, lehet vele örülni.

meg hogy ha egyszer végre kitakarítok, az egész albi újra hívogatóan otthonos lesz, minden tökéletlenség ellenére, és lehet megint finomakat főzni. (meg kijjebb fogom húzni az ágyam és úgy képzelem, így lesz a legkomfortosabb.)


UPDATE: és kiderült, hogy ez a kereken 1000. közzétett posztom. #hátjó

újabb akármi

gondolom nyilvánvaló, hogy csak megpiszkáltam a konyhát, aztán sikítva szaladtam az ellenkező irányba.
annyit tudtam ígérni cukinak, hogy hétfőre meglesz. remélem nem túlzott optimizmus.

arra gondoltam este, hogy úristen, nem tudom, mikor voltam ennyire fáradt, voltam-e valaha.
(perszehogy, gondolom. szubjektíve mondjuk a műtétből lábadozáshoz hasonlítanàm a fizikai részt, aztán biztos a tavalyi haldoklós trip után is hasonló volt, de az utólag jótékonyan felidézhetetlen.)

kb vonszolom magam. jó hír, hogy este ettem-ittam. és most reggel is. mégpedig rendes tartalmas főttkaját.

ha ez így maradna, pár hét alatt visszakapaszkodhatnék egy okés szintre.

(hát-hát.)

nagyon figyelgetem, mizu, legyen-e mégis inkább kórház. okosan nem rohantam vissza egyből dolgozni, pedig volt egy pont, ahol épp nem éreztem, amit most, és akkor kellett dönteni. szerintem így nem lehet, nem szabad, ráér az jövőhéten is.

olyan erővel csapódtam a padlóra, hogy még. sajog is mindenem.

és még mindig az van, hogy nem érzem úgy az erőmet, nem találom, pedig abba kéne ezerrel kapaszkodni ugye.

meg közben zajlik az élet

1) kiderült, hogy egyes orvosoknak nincs érzéke az irodalomhoz - tudniillik nem vágják, mi az a hasonlat.
de hogy így nyilvánvaló hasonlatokat értenek teljesen félre és szószerint, és még a kezelőlapra is képesek ráírni, teljesen wtf értelmezésben.
(sőt, totál kiforgatva-kifacsarva, olyasmiket, amiket közelítőleg se mondtam. igazából most van egy lapom, aminek néhány részével stand-up estre is nevezhetnék, annyira. nagyon nevetnék, ha nem lenne inkább ijesztő.)



2) kiderült, hogy ha valahol a házban elcsesződik valami, azt mi szuperül meg tudjuk kapni.
szegény cuki szembesült először vele, egy végiggürizett hét után, zh-ra tanulva, holtfáradtan, a trutymákkal elöntött konyhánkban.
zavar támadt az erőben, felnyomta hozzánk a szennyezett vizet, ami szétnyomta a mosogatólefolyó illesztéseit és orrán-száján ömlött, bónuszként a tálcákba is felbugyogva.
órákon át, alvás és tanulás helyetti mókànak, éjjel meg hajnalban.
mi meg újcsajjal kaptuk az értelmezhetetlen, kétségbeesett üzeneteket, hogy wtf-wtf, mitörténik, csináltunk-e valamit, mi legyen.

persze jó, hogy ha már valaki egyedül kapta meg, pont cuki volt, mégiscsak ő a férfi a háznál, azaz a legtalpraesettebb és -gyakorlatiasabb. de most még ő is pánikolt.

a konyhánkban napok óta hadiállapot van, az előszobapadló is fullon cuccokkal, mert senki nem ért rá.
cuki ne vegyen benne részt, nem lenne fair, újcsaj tegnap dolgozott vele, míg én az orvosokat jártam, ami maradt, az már mind engem vár.

de sok kedvem van hozzá... ejj.
a hét szava: domestos.

még a kvfőző is elesett, kollektíve a pékségből hordtuk, annyira.



3) kaptam random meglepit pillától, olyan igazi awww-élménynek, mert beugrott neki ez, mikor meglátta. mutatom:

(ja, az a randa sárga, az almafröccs, csak egy tévedés miatt szűrt almaléből, ami nem túl finom, bár hidratál. szűretlenből szokás, az viszont mennyei.)



4) ezeket most csak gyorsban bepötyögtem, míg gyűjtöttem a lelkierőt, kommenteket, blogokat még mindig csak olvasok. nehezemre esik felszívni magam. (higyjétek el, én láttam a konyhánkat. meg amúgy is.)

best of anyám

csak hogy nevessetek ti is egy jót, én még inkább sírnék, de attól azért látom a humort...

élete elszólása, amit inkább nem is firtattam, nehogy a végén még ki is fejtse nekem:

"te, figyelj, hát ez a fiú még nálad is betegebb!"

és a helyzetre, miszerint majdnemkórház volt, mikor már elköszöntünk és raktam volna le a telefont:

"azért szeretnélek megkérni, hogy ezt inkább ne mondjad senkinek, persze a te döntésed, de nem mondtam apádnak se(!!!!) és szerintem nem kéne senkinek."

szerintem meg akkor kommentálnom se kell. elfogadás level csillagoség.

(ja, nem.)

amúgy

azt, hogy béna szerelmi csalódás, azt csak mérgemben írtam,
mert ez egy qrva komoly dolog, egy nagyon nagy krízis, én iszonyúan-halálosan szerelmes voltam (és bakker, vagyok is még) ebbe a srácba, abszolúte elképzelődött zsigeri szinten is, hogy ő lesz a férjem és forevertogether, és ennél durvább szerintem már csak az lehetett volna, ha meghal, de igazából az sem.

szóval asszem nem kéne lebecsülnöm, amit.



(ugyanitt emelem kalapom mindenki előtt, aki sikerrel túlvergődött valahogy egy hasonlón.)

helyzet

, az volt. basszus, fene gondolta, hogy ennyire tényleg lesz. féltem valami hasonlótól, aztán mégis meglepődtem, amikor tényleg.
köszönöm a kommenttámogatást, majd reagálok lassacskán.
most csak annyi, hogy eszelős fáradt vagyok, ez egy végtelen kimerítő trip volt így,
meg hogy igen, már kijelenthetem, hogy abszolúte frissítettem a mai magyar egészségügyi ellátórendszeres infóimat, és hát... ja. hagyjuk is.

most legalább itt egy haditerv a zsebemben:
-hogy mit íratok vész esetére a házidokimmal, legyen csak mindig kéznél,
-hogy pontosan hova megyek, ha ez a trip újra beköszönne/ és nem múlna/ rosszabbodna,
-hogy kb mi segíthet ezeken túl,
-és hogy elmegyek magánba, mert nincs más értelmes alternatíva mégse,
beleértve az összes létező csoportos izét, vágtam már mindet és egyik se adna most semmit, és de hogy basszus tényleg.

addig is drukkolási van, hogy mostmár így maradjon ennyiben, és innen felfele vezessen, és ügyin meg is tegyem azt az utat, amit akarok.

(nem, túlzok ám, mert én a működő életem akarom vissza, ha őszinte vagyok, azt, ahol a barátok, munka, otthon, tervek, hobbik és stb mind a maguk helyén vannak, és a béna szerelmi csalódásom is csak egy béna szerelmi csalódás.
és nem vagyok boldog a realitásoktól.)



valami lesz, mert muszáj neki.
ennyi van.



#életkehamegvagyátkozva
#mertezamúgyolyanmintegyátok
#fujjdefujjtényleg

csak bejelentkezek

megvagyok. nem jól, de annál jobban. valami lesz.

huhuhú

szerintem van egy kisebb idegösszeomlásom.
mert már nincs pms és ez nem múlik mégse.
aztaqrva.


#namostvananagybetűsszar

kifeküdtem

szószerint. pont kérni akartam, hogy az ehavi mensi legyen ilyen durva meghalós.

ez a március se adja, ezen puffogtam délelőtt. vannak benne klassz dolgok, csak mellettük ott a sok... tudjátok. úgy unom... nem vigasztal, hogy ez ilyen, sajna. hiszti van. sok hiszti. (tudom, hogy ti is unjátok, bocsi.)

azért szépen erőltettem az evést, fura a tárkonyos csirkeragu leves citrommal, én maradok a mustáros verziónál asszem.
a személyes higiéniám kifogástalan, kvztam 2 lájtit, meg napoztam, olvastam sokat (más bloggerek szerelmi csalódásos sztorijait főleg, a könyvek most nem mennek, untat az összes, ami amúgy nem untatna is), és megnéztem 2 filmet.

a Trópusi viharba többször belealudtam, hiába a dumák, folyton vissza kellett tekergetnem, és még így se kötött le, valahogy ez a humor most nemgyerebe. (vagy lehet, régen is fárasztott, nem tudom.)

de a John Wick még mindig qrvajó. furi, mert pl Reeves urat nem szeretem, ezt a filmet meg de.

valahol a zombifilm fétisem átment bérgyilkosfilm fétisbe, hahh, ez most esik le.
pl A hét pszichopata és a si-cu, Rakoncátlan célpont, Red 1-2, amik így hirtelen eszembe jutnak mellé. és tuti van még.

tökös csávók és dögös csajok lövöldöznek jó zenékre, miközben tolják az okos humort, aww.


jóidőben furi otthon egyedül filmezni, de ma szembesültem vele, hogy tényleg ez tudja a legjobban megfogni a figyelmem, úgyhogy keresnem kell valami sorozatot.

azt se tudom, mik vannak, teljesen kijöttem a gyakorlatból, a Trónok harca után csak a Westworld volt meg.
tudnátok esetleg ajánlani?

igazságtalanság

hogy én szívok itt január óta, én megyek tönkre bele, én érzem ezt a kib.tt sóvárgást és gyomorgörcsöt és vagyok totál szánalmas még 2 hónap után is, pedig nem is én voltam a fasz.

tiltsuk be a viszonzatlan szerelmet.
meg a gyökerekbe beleszeretést.

pontosabban töröljük el.
töröljük el a gecibe!

#ingyensörésörökélet
#kinekkellhaeztislehet



(bocsánat, tudom, hogy volt már, de ugyanúgy aktuális. még mindig. az is, hogy gyűlölöm, meg az összes minden.
faszom.)


(2 hónap és 2 nap a pokolban. nagyjából. eddig.)

jóságok

most nem volt valami hűde a lista, meg kell erőltetni az agyam rendesen.


talán a szép idő,

hogy nem haltam meg mégse, pedig màr egész ráflesseltem a témára,

hogy voltak, akik támogattak lelkileg, mikor már azt se tudtam, micsináljak,

a cipőm, amit tök hamar és rendben kihoztak és már le is fújtam azóta,

hogy fogok majd neki örülni is, bár még egy percet nem sikerült,

újcsaj cukisága, hogy felhívogatott csacsogni meg kijelentette, hogy nem bírja tovább és az ágyunkra készítette a karácsonyi ajinkat,

maga a tény, hogy idén egymástól függetlenül 3-an is a márciust választották az utódecemberi ajándékozáshoz, mert ez azért eléggé vicces anomália,

hogy ugye 2 napig rendesen működtem meg pörögtem meg minden, tök régen volt ilyen,

és a süti meg a kaja is istenire sikerült, ahogy a nagykönyvben,

meg voltam xtrán csinos meg mosolygós is a héten, végülis, ezt máskor is lehet majd,

meg ma is majdnem elmentem egy szupi programra, amit én találtam, pedig, és azért ilyet is lehet még,

és sétáltam többször is nagyokat, még tegnap este is, vitt a lábam és lazított lefele,

meg napoztam ügyesen sokat,

meg a pasi is jó volt, míg be nem vágta a durcát, úgy értem, érzésre aktuálisan jólesett, akkor.




szóval, végülis azért voltak, vannak. kár, hogy főleg a nyomorúságot érzem, és az örömök nem jutnak át rajta, meg félelmeim vannak, rémálmaim, szorongàsok, amiket rohadtul unok is, meg száninak is gondolok, meg semmit se így képzeltem.

de jóságok azért legyenek még, azokat szeretem listázni.

reménykedésekbe'

hogy nem lesz ebből idegösszeomlós kórházazás, csak rezegteti a lécet.
hogy szerdán megyek pszichonéni.
hogy ha máshogy nem megy, mégis beadom a derekam valami xanaxnak, és nem csinál nagyobb bajt, mint ami már van.

hogy ilyesmi marad az idő és lesz legközelebb és azt már nem mondom le.

hogy leszedetem a kargyapjamat és attól jobban fogom magam érezni a bőrömben, mert attól mindig jobban szoktam, pedig piciség.

hogy mégis számít hosszabb távon, hogy most nincs nihil, mint exsemmiség után, hanem van életem, barátaim, otthonom, munkám, tapasztalatom arról, hogy tudok működőképes lenni és teljesen megvalósítható elképzeléseim.

hogy most ez csak amolyan vargabetű a történetben, mert még kevés idő telt el, és mégis meg tudok szabadulni a kis mocsaramból, ami húz.

hogy minden rendben lesz, és bár úgy érzem, ezt nem lehet végigcsinálni, végig lehet.


#lelkinyomor
#márnememlékszemmilyenmikorjó

nyafkodás

van ma egy progi, amit nagyon vártam és nagyon szerettem volna menni, és tök boldoggá tett, hogy exkoleganő is azonnal ráugrott, mikor feldobtam neki.

csuriban volt a kezem, hogy szép legyen hozzá az időnk.

tegnap este meg lemondtam.

egyfelől a durván sírógörcsös hangulat miatt, másfelől mert fizikailag is teljesen kimerített a sok hülye kríziselős gyomorgörcsös bőgés.

most szomorú vagyok, de jól tettem, hajnal óta ömlik belőlem a vér és legszívesebben végigfeküdném a napot.

nem tudnék így sétálni meg figyelni meg semmitse.

hangulat

asszem ástam egy halógödröt és belefeküdtem.
vagyis az exkapcsolatomnak ástam eredetileg, de most én fekszem benne mégis, menetközben valahogy belepottyantam vagy nem tudom.

nemakarokélni gondolatmenetek.
taknya-nyála egybe jellegű órákigsírások.
következményes masszív fejfájás, agyoncsaptak érzés, mindenrossz fizikai állapot.

pedig milyen szépen beindult ez a tavaszias hét... tisztára optimista lettem, aztán meg hutty, vissza az gödörbe.

mantrázom, hogy csak a pms, de azért legbelül tudom én, hogy nemcsak, azabaj.

örülök

hogy az intuícióm oldalba rúgott a nagy lazítós viháncolásban, és tökéletes időnkívüli időérzékkel elkapatta velem az utolsó metrót.

pedig egy (pont) 20éves félgörög fiú akart épp felszedni.


(egyáltalán nem érdekelnek se a pont20éves, se a félgörög fiúk se, amúgy.)

(meg nyilván úgy általában semmilyen fiúk se tudnak meghatni, értsétek jól az utolsó mondatot. max szórakoztatnak, már amolyan performance jelleggel meg sztoriügyileg.  vagy idegesítenek, esete válogatja.)

nap

fujjfujjfujj.
dráma, dráma, dràma.

dráma.

tmi

el akartam még újságolni, hogy és egy összeillő, finom, barackszínű csipke fehérneműszettet viselek az amúgy agyondicsért outfit alatt,

mert bár nem látják, én tudom és jó érzés...

(meg mert fene se gondolta, hogy önmagában a mai öltözékem is elég lett volna, tényleg annyian szóvátették.)

node.

mindig kéne

cipőboltban ténferegni kicsit mindig furi, mert ott az a sok ember, de mindenki igyekszik úgy tenni, jönni-menni, mintha egyedül volna. nem tudomást venni a másokról. cipőt választani, próbálgatni szerintem intim dolog, az én egóm legalábbis igen sebezhető olyankor. tiszta aknamező, tele vágyakozással, csalódással, kiábrándulással, kétségekkel. a tükör elé állni az áhított darabban mindig kétesélyes, kockázatos. (vagy lehet, vannak a széplábú nők, akiknek nem ilyen, de ők inkább szerényen hallgassanak most, ha lehet...)

ezt játszottam tegnap is és eléggé belefeledkeztem, amikor egy elhaladó néni odaszólt, hogy
"nagyon szép cipő, nagyon jól áll!"



most azt hiszem, mindig, ha elbizonytalanodunk, kéne egy ilyen néni a hátunk mögé, nem csak cipőügyben.

madárcsivitelés

hajnaltól, tavaszi félcipő, kisszoknya, szövetkabát, napindító cir, pirkadó égbolt a Hősök tere fölött, egy nagy meg egy kisebb illatos tejeskávé, kedves szavak, bókok.

a legklasszabb a dohányboltos sráctól, aki elkérte a személyimet. már vagy egy éve nem kérték sehol, smink nélkül, gyűrötten-csipásan extrán jólesett.

kipróbáltam a vérnarancs-homoktövis ízű, hibiszkuszalapú új melós teámat is (mert amit ajiba kaptam, ihatatlanul rossz) és aww. meg az ebédemet reggeliztem és hát... itt örömködtem, mennyire finom lett.

csodálatos az idő, bár kissé valószerűtlen. maradhatna, hogy végre öltözködhessek...

főnixesen (maratoni apróságok)

képzeljétek, a tegnap tényleg jó lett! mutatott valamit abból, amit hiányoltam.

első körben sétáltam, reggeliztem, kávéztam, kipanaszkodtam magam, felébredtem és felmelegedtem.

másodikban leöltöztem, beakasztottam végre a szekrénybe a télikabátot és kiszedtem a csizmámból a bundás talpbetétet, kitaláltam, miket ennék és megjártam a pékséget, dohányboltot, zöldségest és spart.

harmadikban beszereztem az impregnálót, valami gagyi tisztító kencét, majd képes voltam fél órát külön sorbanállni lestyánért (és őrölt kardamomért, mert akciós is volt, meg mostanában többször szembejött mindenféle receptekben, és ennyi pozitív előjelű izgalom azért kell - igen, azt se tudom, mi az, teszem hozzá: még),

meg hamár, vettem két pár cipőt.

két felsőt is impulzusvásároltam, de azok nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.
(nappali fényben bénán állnak, pedig általában eltalálom. de legalább próbálgatás közben minden oldalról megcsodálhattam habtestem összes előnytelen hupliját és szottyadtságát
- gyűlölöm a fülkék megvilágítàsát, komolyan,
szerintem arra találták ki, hogy az így elvesztett önbizalmunkat és reményeinket új ruhákba vetett hittel akarjuk kompenzálni.)

szóval visszaváltom őket, és az árukból veszek inkább mégegy cipőt. (tudom, no comment.)

nem kell amúgy nagy dolgokra gondolni, sikerült azt a sötétkék balerinát hazavinni, amit már ősszel is vàgyakozva kerülgettem, és évek óta megálmodtam magamnak, és abból akarok még egy feketét is.

(igazi univerzális darab, és jön az esküvőszezon, és lagzihoz jolly joker, a kis vásznat meg már elnyűttem. ha szép lábam lenne, biztos nyomatnám a magassarkút, de így nem kell, hahh.)

a másik, az egy kis fekete vászon sneaker. nem volt a méretemben, csak rózsaszín, de van ez a lehetőség, hogy azért kifizetem és majd ingyér kihozzák.
a melóba kértem, most cukin izgulok, hogy minden simán menjen.

ehhez még annyit, hogy: awww, cipők!

a délután további részében elkerültük egymást a csajokkal,
előtúrtam és lekezeltem a velúrcipőmet,
szétrobbantottam a szobát, mire kitaláltam, mit vegyek ma fel,
elpakoltam a szobát,
elhajtogattam a szárítóról,
megcsináltam A meggyes sütit (és egy darabig úgy tűnt, hogy karasztrófa lesz, végül mégis minden eddiginél jobban sikerült) meg főztem finomat,
mindent nagyon ügyin kihűtöttem és kiporcióztam,
szemétmentesítettem a lakást meg mosogattam hatszáz kört a mindenki helyett is,
sőt, bónuszként letakarítottam a tűzhelyet,
mert ahogy csuktam a sütőajtót, újcsaj maradék kávéja elegánsan ráborult.

és mindeközben jött egy megérzés, hogy pont el fogom kapni a pasit hazafele,
úgyhogy ráírtam, és tényleg,
sőt, kocsival volt,
és olyan büszke vagyok rá, hogy mindennel pakkra kész lettem pusztán a megérzésemre hagyatkozva. még le is fürödtem és össze is készültem, mire odaért.

a főztöm is agyon lett dicsérve és az outfitem is, és a csajoknak is hagytam süteményt, hadd örüljenek.
lejártam a lábam, de minden perc megérte...
ez már hasonlít.

(még ilyeneket!)

rinya alert

mikor a gugli egy hirdetésen belül pont azt a két könyvet ajánlja, amit egymásnak vettünk karira.
fujj, gugli, fujj, nemszabad.

mikor a dohányboltban a giccses csillámcicás meg randa hajós öngyújtókon kívül csak szivecskés meg szerelmetes meg szexelős van. (meg drága.)
naná, hogy szexualizálós-vicceset vettem...
(holott olyasféle életem speciel továbbra sincs.)

mikor üvegszilánkok fölött ücsörgök, és nekem kell szólni a felém (a reggelim felé) rohanó kutty gazdáinak, hogy ne hagyják, meg ne vágja magát.

mikor mindenfujj tartósan, pedig ez egy jó nap kéne legyen.
(nemérdekel, jó nap lesz!)

a tegnap fáradtsága

úgy kezdődött, hogy gyanúsan nem akart lefőni a kávé. hát nyilván, ha egyszer nem csavartam vissza a tetőt a vizes rekeszre... csak gőzölte kifele, jó, hogy észrevettem/tük.

aztán volt még, hogy fogalmam sincs, miért, de két megállóval tovább mentem a metrón. majdnem elkéstem, mire visszakeveredtem.

és szelfi helyett videót csináltam.
és popcornt ebédeltem fantával.

és a pláza a film után minden erőmet kiszívta röpke félóra alatt, úgy vánszorogtam hazafele, fülem-farkam lógott... még sírtam is a pasinak este kicsit. nem örült, de ez volt.

én se örültem, most se örülök, mert máshoz sincs kedvem, mint aludni mégegyet, de már hova? minek?

ment a kalózos film, amit mindig nézünk, mert egyszer elárultam, hogy kamaszként szerelmes voltam a Jack Sparrowba... (ki nem?) szemüveg nélkül hallgattam inkább, aztán az x-edik reklàmblokknál összeugrottunk, hogy ugyan kapcsolja már ki, olyan volt kicsikét, mint én szoktam, hogy hullafáradtan ébren tartja magát, de minek.

szerintem ideje indulnom. vagy mittudomén.

szabadnap

hát volt vagy 11, mire kimásztam az ágyból ma is, azóta szüttyögök itt rántott hússal, krumlipürével (reggeli gyanánt), meg juharszirupos tejeskávéval, meg az előttem álló (fél)nappal.

emlékszem, ahogy hajnalban álltam kócosan és izzadtan a konyhában, és a pasi kérdezte, hogy most akkor fölkeltem-e, vagy hogy' tegye oda a kvt, és én csak a mellkasába fúrtam a fejem, hogy nem keltem, de tegyen oda úgy, hogy majd nekem is jusson.

magamban nyilván azt kívánom, bárcsak mindez meg se történt volna, de megtörtént. és bár azt a nagy sóvárgást úgy elvágták, hogy fel se tudom idézni, ez itt nem hasonlít semmire, ami volt, hozott nekem újfajta kínzó érzéseket. mintha csak a Kedvencek temetőjében élnénk, kihantolódott valami oszladozó izé, amiben már nincsen ott az a biztonság és nyugalom. hogy is lehetne, ugye. de akkor most merre tovább. (ezt akkor hagyjuk is.)

félek a héttől, már az előttem álló (fél)naptól is, össze kéne sakkozni a tegnap emlegetett darabokat, de hogyan. ahogy kijöttem, elbújt a nap, fúj ez a nyavalyás szél továbbra is, nemszeretem.

visszaépítgetni, ami szétesett. már hogy nem a pasis részt, hanem a többit. oké.

hol kell ennek nekikezdeni?

a pszichó lassan intéződik, így jár, aki nem költ rá. és tudom, hogy lassan fog beérni is.

azt hiszem, kénytelen leszek kb megtervezni, a héten mit eszem. annyira nem szokott jól menni, mert honnan tudjam előre, mit kívánok majd? mások honnan tudják?
egy kicsi mindenből lesz benne, hátha, ezt még sose csináltam sikerrel, de egy újabb nekifutást megér.

most kezdjek a nagy tervekbe egyből?
hogy kinézek egy órát a fitnessben és bevésem a naptárba? legyen úgy?

meg valamelyik reggelre a labor és ha már bevésődött fixen az agyamba, gyorsba' szerezzem meg a beutalót?

ma mondjuk vásárolgatni fogok meg mosni meg a gépemmel kell valamit szöszölni, egyből este lesz. talán egy mozi, mindjárt megnézem a műsort.

ilyeneken törpölök.
folyamatában.
most ennyi az élet.


hogy a szépenhímzett csipketerítőbe fogok én feljönni ebből?!
ahh, továbbra sincs lövésem se.

tervek így màra

alvás, talpig csutak, reggeli, kv, jópofizás, szörnyülködés, napfény pipa.

lassan regenerálódok a munkahét után. (hát eskü, ilyen kemény még sose volt, szimfonikus zenekaros sirámokkor se, màr az első két napba belezsúfoltunk vagy màsfél hard hetet.)

ehhez viszonyítva megelégszem azzal, hogy a hugaimmal mozizzunk. tényleg.
össze-vissza ennyi bőven elég lesz.

(mert most, úgy tűnik, el is indulnak. ja, ez a kariajink hugomtól amúgy, az malmok meg a lassanőrölnek.)


hol van az már, amikor pörögtek a dolgaim, amikor azt hittem, király vagyok, leszek... már, aktuálisan nem hiszek semmit. mert nem merek.


lesz-e vajh olyan, amikor megint? csak mellesleg, félszegen, költőileg.



és akkor mozi.

menni a napsütés után

azt kéne. húzom is a széket a fényt követve itt, az erkélyen, ahol vagyok, a lábamat még éri.

nem mondanám, hogy jó. inkább, hogy teljesen össze vagyok zavarodva, január óta ide jutottunk. ülök a kis életem darabkái közt a káoszban, és megengedek magamnak néhány fáradt sóhajt.

fogalmam sincs, mi lesz, hogy lesz, amit utálok, már anyám is azon röhögött, hogy neked tavasz környékén nem szabadna semmit, zsinórban sokadszor dől össze a minden. hát köszi.
fog küldeni rántotthúst, az is valami.

van ez az élményvilág, hogy úgy keresem a helyem, és annyira szeretnék már valami stabilitást, valamiféle alapot, és akkor így sose. de nekem ez mért nem.

tiszta depressziós, szorongató helyzet.

sikerült ezt a többfrontos krízisállapotot összehoznom, jól a fejemre is nőtt már, és legalább kisírhatnám magam, és akkor még az se.

és a napsütés se, mert a szelet meg utálom.

semmise.




#fujjdefujj
#életkemittecsinálsz

x.2

vannak a fejemben nagyon mély témák, kikívánkoznának eszmefuttatások, belemenős és inspiráló volt a tegnapi beszélgetés is, az ő témái meg amiket az enyémekre mondott, meg annyi ihlető posztba futottam a héten, hozzá annyi minden történt, dolgozik a lelkem a disszonancián is, telve intenzív és összetett érzelmi benyomásokkal, érzetekkel,

de - most, hogy felcsigáztalak- csöndesen idesóhajtom, hogy túl fáradt vagyok viszont leírni.



hiába ittam egy kvt a metrózás előtt, egyet meg amikor leszálltam róla, a koffein se képes azért akkora csodákra.

langyos, halk esős, álmosító reggel hangolta a napot. ráérőset, lassan nyújtózósat nektek!

(mi meg bambulunk még kitartunk. de ha egy mód van rá, inkább ne ma gyertek.)

arcom

reggel az óracsörgéskor.
arcom azóta is.


a tegnap lájti péntek helyett egy álruhás hétfő volt, a durva fajtából. remélem, a ma ennek tudatában csordogál majd és kíméletes(ebb) lesz...

eddigi benti hetünkről litániákat tudnék írni, csak nem szabad sajna.
érzékeltetésül a legkevésbé wtf rész:
mikor rájöttem, hogy lehet, már nem is az a főnököm, aki, csak erről az apróságról valahogy elfelejtettek értesíteni.
(sokatmondó, hogy meg se hatott, nem? simán nem volt kapacitásom rákérdezni...

ezek után gondolom az is világos, miért érzem sokszor ma is, hogy fogalmam sincs, mit csinálok, csak eljátszom. hát így hogy? mik már ezek a munkakörülmények és feltételek?)


műszak végén befigyelt egy tökéletesen időzített spontán találkozó a réglátott barátnővel, aki így új nevet kell kapjon.
csak az volt, hogy vele olyan beszélgetni, hogy hipp-hopp 10 óra lett, fene se érezte, úgyhogy halmoztam tovább a kialvatlanságot.


most nagyon fáj, de nagyon megérte.
(holnap délig alszom.)

grrr

szerintem nyugodtan kijelenthetem mostmár, hogy ez a nap gáz. valahol a bolond bácsi meg a délutáni műtárgyszállítós agyrém között kattant el bennem valami.


ezt a bejegyzést amúgy 2 órája írom.

#milyenpéntekezmár

jóságok

azok is vannak azért.

egyrészt, hogy letoltam a hétfő-keddet, like a boss.
már önmagukban is aztaqrva kategóriásak, de hogy alvás nélkül, eleve depisen, a hugicámtól meg a pasis történésektől is kiborulva, a keddet ráadásul macskajajjal...
ezekből egy is elég lett volna, hogy hősnek érezzem magam, vállveregetés van.

aztán, hogy kaptam szendvicset, pogit, sütit, teát, kvt, kedves mosolyokat és gesztusokat, ez a banda jöhetne máskor is. plusz egy réglátott kedves ismerős is megjárta a helyet, lehetett örülni egymásnak.

jólesett látni otthon a csajokat, ölelgettük is egymást, meg újcsaj pl simán csinál olyat, hogy molyolok valamit a földön, és nyom egy puszit a fejem búbjára futtában. szokatlan ez a közelség, de el tudom viselni... (naná.)

mintegy mellesleg kiderült, hogy mi a cukiféle szülinapi ajim (tekintsünk el tőle, hogy már március van): vett nekem is piros kenguruzsebes pulcsit, mint amilyen nekik a suli miatt van és ugyanúgy rá fogja nyomatni a nevem. (ez egy nagyon aranyos, szentimentális ötlet, önmagában boldoggá tett. hát még ha egyszer meg is kapom, haha!)

meg hát nyilvánvalóan öröm és boldogság a kishugom öröme. (még ha ehhez kellett azért pár nap...) repdes, ez egy. irtó romantikus az egész történet, ez kettő. kissógor végig a zsebében tartotta a gyűrűt, mióta kézhez kapta és várta A pillanatot, például. és a harmadik, hogy ők ketten valami ritka romlatlan, már-már naiv módon fogjàk összekötni az életüket, a mai világban ez annyira nem jellemző.
és a kissógort mind szeretjük, kölök még, az igaz, de ígéretes is, meg jófej is. estébé.

és tegnap este véletlenül voltam színházban főzés helyett
("nem tudok menni, odadom ajándékba, csak ne vesszen kárba"),
ezen,
hát gyerekek, szuper volt. abszolút megérős.

ma meg nem csak szétcsicseregték a madarak a hajnalt, de meg is hallottam végre, és jövő hétre jóidőt mondanak, van tehát mit várni, jószívvel.


nektek meg péntek! juhú, gondolom.

elakadtam (tegnapi poszt)

beleragadtam egy mélypontba vagy mifene.

tegnap mekiztünk egyet cukival, mivel mindketten elfelejtettük, mit jelent a dátum, főzőcskézni meg nem volt kedvünk. de mások is így jártak, túl sokan, úgyhogy otthon kellett ennünk a kihűlt műanyagot.
mondjuk furi, földöntúli színe volt a levegőnek, az poén volt. kicsit egy sci-fiben éreztük magunkat.

megcsodáltam a legújabb sérülését, ő az, ugye, aki negyedévente menetrendszerűen megvágja vagy összetöri magát. most egy egész műszakot tolt le félkézzel, és csak az volt a szerencséje, hogy a barátai pont beugrottak, többekközt egy medikus is, meg valaki, aki tudott a másik keze lenni, és akkurátusan feltörökték neki a vértócsát meg kihozták a hiányos elsősegélydobozból a legtöbbet.

életem.

estére meg befutott újcsaj is és hajnalig dumáltunk.

reggel aztán átnyomtam az ébresztőmet holnapra és nem örültem, mikor (jó későn) rájöttem.

a random irányból érkező szélrohamokhoz nincs ma humorom. az hagyján, hogy útközben 2x is szembejött egy nejlonzacsi fejmagasságban, de a kvmat is rámdöntötte, mikor nem figyeltem.

anyám együttérzően kijelentette, hogy igazán beszélhetek róla, milyen rossz nekem ez az eljegyzős hír, mivel én vagyok a legidősebb és még a legkisebb is hamarabb elkel, pedig nekem kellett volna first of all - hiszen a hugom is tudja, mindenki tudja. nos, én nem tudtam, hogy ezért, de most akkor már tudom.
köszönöm a felvilágosítást.

attól félek, hogy a teljes plénum előtti kudarc és szégyenérzet és nyilvános fogadalom és sértett büszkeség meg satöbbik ellenére is visszaszáll délebbre az összes vérem, és akkor az agyamnak nem jut, és újra elhitetem magammal, amiről még egészen pontosan tudom, hogy nem igaz, és a végén macskás vénasszonyként fogok megdögleni tényleg, macska nélkül persze. mert nem bírok ellenállni, nem tudom elviselni ezt a kib.tt sóvárgást, kivárni, míg oldódik, hiába látom, tudom, érzem, amit, akkor sem.

ez a meghasonlás pedig nem tartható soká.

aki hülye, szenvedjen, nincs már mit mondani, tudom.

ha csak sejtem, hogy ez lesz belőle, egy büdös szót se mondok. a teljes kitárulkozás kellett a megküzdéshez, akartam a társas támogatást, azt hittem, így, ezzel is megtámogatva könnyebben letolom,
no meg mit mondjak, miért estem szét, fogytam le, sírok meg vagyok kialvatlan és folyton ingerült, ugye.
most meg vakarózhatok, hogy nem elég magam előtt, meg a legközelebbiek előtt elszámolni a dolgaimmal, de még ott van hozzá a mindenki is.
hiba volt, naiv optimizmus, egyelőre úgy áll.

tény, hogy messze életem rekordja, ennél józanabb, ügyesebb még közelítőleg se voltam soha, tény viszont az is, hogy nem úgy alakult, ahogy gondoltam.

valódi támaszt jelentett a mindenki, de megmenteni magamtól nem lehet, nyilván. azért köszönöm.

most nagyjából ütnének, hogy a sok belémtolt energia felesleges volt, úgy nézem. és hogy akkor most már mi lenne, ha nem beszélnék róla...
(esküszöm, a szakítás után többet járt eszemben, mint előtte, gyakorlatilag non-stop, bármit csináltam, gondoltam, mondtam épp, még másfél hónap után is, sőt, főleg az utolsó időkben, mielőtt végül megkerestem. mint valami rögeszme.
teljesen kitöltötte az életem, minden leállt és csak ez maradt. valahol a folyamat sajátossága, tudom, de közben döbbenet.)

én meg szeretnék hallgatni inkább, csak közben ugyanúgy tiszta lelkibeteg vagyok, félek, stb, látom, hova tartok, de (még) nem akarom, kapom mindenhonnét, hogy akkor mizu, mért nem állsz ellen, miért döntöd romba azt a másfél hónapot, és elegem van már, nagyon.
nehéz érzések ezek.
úgyhogy most meg emiatt sírok.


elfáradtam. tényleg olyan nagyon fáradt vagyok mostmár.

kioffoltam

magam kicsit a világból. durca van meg sebnyalogatás.

a mai munkanapot

meg még a tegnapinál is jobban besz.tam, azt hiszem.

#instantagyfasz
#mókaéskacagás

normális poszt is legyen

a tegnapnak kellemes meglepetése is volt: bejöttem, és konstatáltam, hogy a nőnapi szegfűk mellé egyencsomagolt zöld díszágakat érdemes volt megtartani.

ugyanis kinyíltak. a csoffadt szegfűk kidobálása után, visszavágva, friss vízbe téve gyönyörű, minimalista tavaszt varázsoltak a munkahelyemre. mintha újból virágot kaptam volna... mindenki kérdezgette is, hogy ó, ez mi, mert milyen szép... és valóban.
a kérdésre nincs válaszunk, de olyan jó ránézni. futtában fotóztam, érzékeltetni:

ha valaki tudja a választ, ne fogja vissza magát, mert ilyet bármikor nézegetnék otthon is, nekem többet ér, mint a szegfű...

koronázás, az

és akkor ezt a több szempontból is kiemelkedően fos nehéz napot még feltétlenül meg kellett koronázni a kishugom váratlan látogatásával, aki beugrott, hogy

megmutassa a frissen jeggyűrűzött kezét a'la meglepetééés...


igen.

szóval bántás

(((előrebocsátanám, hogy ez volt már.)))
28 évig abban éltem, először a szüleim, aztán exsemmiség mellett.
rendre tettlegesen is, de főleg érzelmileg, viselkedéssel, szavakkal.

ha valamiben rutinosan mozgok, az a tűrés, ezt már sokszor írtam.
a katasztrofális viszonyok fejben meghamisítása, a valóság feldarabolása rossz meg jó időszakokra, az emberek jó és rossz oldalainak éles szétválasztása, annak a lehetetlen képességnek a csúcsra járatása, hogy úgy szeressek és viseljek el valakit, hogy közben sokszor bánt.
hogy ne vegyem figyelembe, hogy bántanak. ha időlegesen mégis, akkor is szinte egyetlen kattintással átkapcsoljak fejben, egyszerűen lépjek át rajta, mintha mi sem történt volna. tegyem félre, dobozoljam el. a határokat meg helyezzem máshova.
olyan sokáig az volt az egyetlen tudott lehetséges útja a boldogságnak, ha minél hamarabb átkapcsolok...

ebben az a csúnya, hogy - úgy tűnik - olyan mélyen ivódott belém, hogy legismerősebben ilyen közegben mozgok. bármit tudjak is a józan eszemmel, ösztönszinten nekem továbbra sem fura. nincs meg az az egészséges késztetés, hogy fussak, ellenálljak, hogy kilépjek. legalábbis nem olyan mértékben.
még mindig valahogy ez a komfortzónám, a megváltoztathatatlanon belül maradni.

a nemszeretet, a nemtisztelet számomra természetes hozzámállás most is, ahogy nézem. ösztönszinten teljesen mást értek ezen szavak alatt, nagyon máshol vannak a határaim, mint az eszemmel szeretném.

én ezen belül tanultam meg önmagam lenni, működni, ragaszkodni, sőt, boldognak érezni magam, énnekem ez az élet, az emberi működés szerves része.

a szememmel látom, hogy, érzem is, de ez az érzés a fejemben valahogy még most is hozzátartozik. hiszen mindenki ilyen és minden emberi kapcsolat is.
(tudom, hogy nem, mert tanultam, mondtátok, de de. mert tapasztalás az nincs róla.)

így mikor arról van szó, hogy hát de mégis ennek meg miafasz értelme, jobbat érdemelsz, becsüld magad többre, stb, stb, akkor ez szembekerül azzal a programmal, hogy én 28 évig ennél milliószor méltatlanabb közegben is szeretve és boldognak éreztem magam és teljesen mások voltak a normák.

a boldogság nagyon relatív állapot, mindenki ott igyekszik elérni, ahol épp van, ahhoz képest. így mindenkinek más, màst jelent.

namost, én esküszöm, hogy a számomra szokott szeretve levést és boldogságot éreztem ebben a kapcsolatban, bármilyen érthetetlen is - mert nekem a szakaszosság, visszásságok, viszonzatlanság, lekorlátozás, stb mind-mind a része, annak ellenére, hogy nyígok rajta. a nyígás is a része.

és most ez a fajta, számomra boldogságnak címkézett állapot áll szemben a mindent ellehetetlenítő sóvárgással.

úgy kell(ene) legyűrnöm, kibekkelnem a sóvárgást, hogy közben legbelül nem tudom értelmezni a motivációt. az eszemmel nagyon szépen tudom, de belül meg nem értem:
hát minden pont úgy zajlott, ahogy (általam ismerten a fontos kapcsolatokban) szokott, és ez a fiú minden eddiginél boldogabbá, teljesebbé, működőképesebbé varázsolta az életem, ennél jobban szeretve még sosem éreztem magam (deszomi),

és miért kéne erről lemondani?

azért éljem át ezt az elvonásos, szétesős poklot, hogy aztán egyszer majd valamikor talán lehessen egy ennél is jobb, esetleg egy úgymond igazi kapcsolatom? úgy, hogy nincs garancia, se arra, hogy lesz, se arra, hogy jobb lesz?
vagy azért, hogy megszabaduljak ettől a függéstől, és teljesen szabadon, csak magamban is boldog lehessek? úgy, hogy jelenleg elérhetetlennek tűnik ez az állapot és nincs garancia arra se, hogy képes vagyok ellenni, működni csak úgy is?

úgy, hogy perpillanat nem látom, hogy az önálló, magukban élő erős nők szubjektíve valóban boldogabbak lennének, mint ahogy én ebben a lehetetlen kapcsolatban voltam/tudok lenni?
meg úgy, hogy az állítólagosan létező jobb, jó kapcsolatok továbbra is homályos, utópisztikus városi legendák, mert amiket látok, azok számomra az én saját kritériumrendszerem szerint nem lennének azok/akik mesélik, azoknak csak volt ilyenjük, múlt időben?

szóval hiába tudom a kis eszemmel, hogy ha most kitartóan szenvedek, sanszosan elérhetek így vagy úgy egy jobb állapotot,
az csak valami megfoghatatlan,
az az itt és mostban qrva nehezen hasznosítható motiváló erő,

sokkal erősebb, sürgetőbb érzés a megnyugvás utáni vágy és a pasi mellett szubjektíve megélt boldogság, no meg kontrolláltság és főleg működőképesség(!!!) emléke.



tehát van egyszer ez a távoli, absztrakt, homályos és bizonytalan cél, amiben hol hiszek, hol nem, a mindenféle rövidtávú (lét)szükséglet ellenében. meg én, itt, köztük, akinek amúgy kb papírja van róla, hogy ez nem fog menni, ennek ellenére próbálkozik, hogy de akkoris, akkoris,
de már teljesen elbizonytalanodott a közben tapasztaltaktól.

atya.úr.isten.
lassan már nem csak abban nem hiszek, hogy menni fog, hanem abban sem, hogy van bármi értelme.

lassan már le is redukálódik az egész kérdéskör annyira, hogy:
vele működöm, nélküle nem működöm.
ösztönszintre lefordítva ez annyit tesz:
vele van életem, nélküle nincs,
ő élet, nemő halál.
(igyekszem szavakba önteni, miket érzek.)


én csak azt a számomra totál megszokott közeget szeretném vissza, amiben működtetni tudom magam.

az eszemmel nem, de a teljes nemtudatos résszel és minden porcikámmal igen.

szomorú vagyok nagyon.

(nem veletek vitatkozom, végig magammal.)

hánynom kell

ettől az egésztől, magamtól, az életemtől úgy àltalában, hogy ezt a pusztulat sóvárgást se elviselni nem tudom, se mostmár a táplálásával felhagyni, no meg attól a két kávétól is, amit eddig leküldtem.

nyilvános agonizálásom legszebb része sanszosan még most jön. showtime.

miezmár, értitek, itt van egy fiú, akivel össze se illünk (mert amúgy nem, ez az, amit magamnak se szívesen vallok be sose, de tudom, vagy egy éve tudom legbelül), aki annyiszor és annyira megbántott, hogy szavaim sincsenek, aki közelítőleg se tudja megadni, amire vágyom,
aztán egy ponton túl semmi se érdekel, csak hogy szorosan magához öleljen éjszaka.


ennyi.
értelmet nem találni benne, tényleg. megszállottság, rögeszme, függőség. olyan vagyok tisztára, mint egy eszelős. bármit, mindent hajlandó lennék beáldozni, hogy kicsit még együtt legyünk, szerintem az se érdekelne, ha nyíltan szarrácsalna vagy néha verne*.

hogy ez nem jó nekem és nem vezet sehova**? ó, hát ez igazán marginális apróság...



igen, hallom magam.
qrvaélet, tényleg.



*: ez a lábjegyzet úgy megszaladt, hogy egy következő poszt lett belőle.

**: illetve de, elvesztegetett éveken át a magányos macskás vénasszonysághoz, csak nekem még macskám se lesz, mert nem lesz hol tartani.

vajon

hogy a francba mulasztom ezt el...? ezt az egész nyomorult szakítós-gyászolós bolondériát?
meg mikor?

valahogy

azt kéne megértenem végre, mi történik, mit miért csinálok-nemcsinálok, ugye. (szerintem ehhez innen már a szaki kell, mert mindent, amit csak tudtam /gondoltam /olvastam /mondtatok, bepróbáltam, és kudarc kudarc hátán, csúfosan.
úgy indultam neki, hogy faszán irányítom már a kis életem, és ott tartok, hogy wait, what, elindulok A pontba és B-ben kötök ki, és még csak nem is értem, how.
konkrétan szakadék tátong az elképzelések, szándékok és valóság közt, hiába vagyok szuperszigorú magammal. mivel ez egy nagyon kínzó állapot, ezzel is kezdeni kell valamit sürgősen, nincs meg a koherencia, szégyenkezés van meg düh meg olyan nagy tehetetlenség... annyit sikerült elérni, hogy látom, hogy amit csinálok, nem oké, és ettől legalább jó nyomorultul is érzem magam.

ezen a héten már hátha lesz ip, gyorsítani már nem tudom, folyamatban.)

aztán az is van, hogy ne ignoráljam, ha zümmög a kis ivós appom. (vagy két napba telt rájönni, hogyan zümmögtessem újra. ja, amúgy nem is zümmög, csobog, de értitek.)

meg tartani az új, ám zseniális "mindig tudd, mit fogsz holnap reggelizni" szabályt. (eskü, eddig ez volt a legklasszabb ötletem, ma is simán letoltam a bekészített pizzáscsigát, ha undorral is.)

van telefonos emlékeztetőm reggelente, hogy ivós app, írni, mit eszem, meg mire költök - egyelőre inkább nem vált be, mint de, azért adok még neki időt. meg esténként figyelmeztet a reggelire, az jobban működik.

ha nem is pontosan, de százasra kerekítve köbö megvannak eddig a költségek, az is jó.

akartam venni kedvezményes fitnessbérlet, aztán magamba néztem, és hagytam (- meg inkább a szaki). kicsit szomi vagyok, mert már megálmodtam magamnak egy kargyantát és egy fodrászt is, az mindig annyit dob a közérzetemen...

még mindig túl hideg van egy kiránduláshoz, és különben is egész nap mosni fogok ma is.


nem vagyok most egy sikerblog, srry, hát ez akkor ilyen.



#vertseregfíling
#kikelldomestoszozniakukátispölö
#jóleszezanap

találva

annak, aki ott is olvasó, csak annyit mondanék, ez! csak megfordítva.

bicsi-bocsi

hogy nem válaszoltam, a pajzsmirigyes meg a napirendes cuccra, olvastam, nyugtáztam, köszönöm, csak pont más volt.

szóval a pajzsmirigy előrekerült akkor az listán, huhh, gondolta a fene. (lehet, megkérek valakit, hogy fogjon kézen és kísérgessen. na jó nem. de nem zárom ki azért teljesen, haha... mindig van lejjebb.)

aztán még az, hogy napirend. igen, hasonlókban gondolkodom amúgy... vaccillálok mindig, mikor választani kell a "sokáig alszom" meg a "korántól hatékony vagyok" között, néha ez éri meg, néha az, sokszor benézem.

amúgy kb az a tapasztalat, hogy általában nem kell felírni a 'fogmosás, felöltözés, ...' szintű dolgokat, elég a hozzáállást behangolni, ha meg annyira úgy vagyok, hogy fel kéne, akkor hiába lenne róla lista, pont mindegy már az is.
akkor van nálam haszna, ha nagyon pörgetni kell a dolgokat muszájból, rohangálni feszes menetrenddel, és a túlterheltség miatt külön figyelni már nem lenne kapacitás a nemrutin kis aprósàgokra/vagy leginkább muszáj előre látni, hova mit szuszakoljak be.
(igen, őszintén átvettem, hogy szokott ez lenni.)


meg még azt vettem észre, hogy (pl mint ma is) lézengés olyankor van, ha belül intenzíven dolgozik valami. végülis annak meg van értelme mindig.
olyan akármikre is választ szoktam kapni, amikhez a kérdést se tudtam korábban, hogy mi.
csak néha nem rögtön, és akkor bosszantó.

luxika, de pl munka, főzés, egyebek közben nem tudok rendesen gondolkodni, mert akkor kénytelen vagyok arra figyelni, amit csinálok... (nevet-nevet.)

sok-sok automatizmust, rutint szeretnék kiépíteni, és akkor rengeteg időm is felszabadul.

egyszer majd nagyon jó lesz nádjának lenni...
(addig meg... rinya.)

történt továbbá

a nőnap. amikor is dolgoztam. nőnapon dolgozni pedig jó. sose megyek bele ilyenkor az egyenjogúság, genderkérdés, társadalmi nemek és érzékenyítés bugyraiba, szimplán kedves hagyományként tekintek rá.

vagyis csokit meg virágot kapok csak úgy és boldog vagyok tőle.

egyébként mások is, mert jó volt ránézni, ízlésesen elrendezett szegfűk, krókusz és kankalinok vezettek befele.

a csokik nagyját továbbajándékoztam, annyival is több ember lelte örömét egyetlen gesztusban. (a mozartkugelt azért nyilván meg kellett ennem...)
a legszebb kankalinomat, amit nem ott és nem tőlük, tehát nem csalás, szülinapos kapta, mert azt a csajt különösen szeretem.

a másikat meg a pasi főnökének felesége, mert úgy gondoltam, így lesz a jó.

valaki még csütörtökön is előrukkolt egy szál sárga cukisággal, azt is végighurcoltam a városon háromszor és mégis él, nagyon kis helyes.

sőt, még ma reggel is, utóhangként a pasi szaladt le venni nekem egy valamit, nagyon büszke volt magára. nekem vegyes érzéseim vannak, aztán most nézegetem itt, szupercsajos díszkosaras lila bigyó, hogy tartom életben, hogy örüljek neki?

(fehér tulipánt idén se, de cuki kapott. univerzum, haha.)



a másik fontos, hogy hirtelen minden kizöldült. de hogy így három-négy napig nem figyeltem csak, és azalatt.
hát hű.

még nem vettem rá magam, hogy eltegyem a télikabátot (mert hajnalban hideg), de lassan eljön az a pillanat is, kellemes várakozással tölt el. addig is: napfény, tavaszillat, madárcsivit!


meg a pasi, amikor volt, eseti jelleggel: hirtelen, egyből aludtam és ettem. ezért látom olyan élesen a különbséget.
most két éjjel, sőt, közben délután is nyugodtan, mélyen, rendesen aludtam. a köztes időben teljesen magátólértetődően ettem mindig, és még palacsintát is sütöttem magamtól (minimum két éve nem történt ilyen).

ójesszus, elmondhatatlan. mintha elvágták volna az összes kínlódást. (időleges, tudom, mindig az.)

ezt csak úgy mellesleg említeném meg. (nemrég "adtam fel", nagyon gyorsan történni kezdtek a dolgok, és nem gondoltam még mélyebben bele, képtelen vagyok. mindig csak hagytam, hogy átjárjon a megnyugvás.)

most jó, sőt, itthon vagyok és az előbb erőfeszítés nélkül, egyedül, jóízűen beebédeltem - ilyen hatása van, ha "kapok belőle", erre mondom, hogy nem pontosan értem, szerintem hormonok.


kedvem lett főzni valami finomat magamnak, és szerintem meg is fogom enni.

mélységeiben

el kellett gondolkodjak, mi is történik. mivel azért erre nem számítottam.

gondoltam, hogy rossz lesz, meg darabokra hullás, meg megáll az életem. hogyne. földhöz csapott nagyon, hogy a boldogság és a sok előremutató megnyilvánulása után hopp, kiderült, hogy mégse. okéka.

no de amit megéltem ebben a másfél hónapban, az ellentmondott minden várakozásomnak. mindennek, amit magamról és az életemről tudni véltem.

az van-e, hogy

- ő, mint a szerelmem tartott össze ilyen jól, a kívülről nyert biztonsàgérzet és oxitocin és mittudoménmi működtetett (csak nem vettem észre, hogy erre építkezem),

- ő, mint férfi mellettem, tehát mégis durván társfüggő vagyok továbbra is, egyedül életképtelen,

- nem vagyok az, csak még mindig hormonális alapokon nyugvóan nyersen szerelmes, és ezt nem tudom kezelni,

- az elválást (/csalódást/traumát) magát nem tudom kezelni, még ahhoz nem vagyok elég valamilyen,

- minden teljesen normális és ezt hellyel-közzel más is így élné meg, csak nekem tűnik kirívónak?

(bónuszkérdés: csak simán beindult a betegségem, mondjuk a megrázkódtatástól és akkor meg mindegy?)

és vajon az van-e, hogy: ami kapaszkodót, rendszert eddig kiépítettem (alapozás), még mindig kevés, hogy megbirkózzak az elválással/a függőségszerű szerelmi elvonással/a férfinélküliséggel/a konkrétan a pasi nyújtotta pluszok hiányával vagy valami teljesen más történik?

röviden: miafasz.

tehàt nagyon jó lenne rájönni, miért bírom ilyen rosszul. mondhatni, miért nem bírom.

mert (a saját megítélésem szerint) az, hogy nagyjából másfél hónapja nem eszem* és nem alszom, abszolúte tarthatatlan.
mondhatni normális életet ellehetetlenítő körülmény.

mostanra már olyan szinten kimerültem, hogy... inkább nem is fejtegetem.

a labor, a rendszer mind jó tipp, de elhiszitek, ha mondom, hogy ebben a dimenzióban már... á, hagyjuk. konkrétan teszel magasról mindenre.

rohadtul frusztráló tapasztalatokat szereztem, annyi csak a biztos.

ówoww.

#hátezazéletkemegmiez



*: és megint ugye az, hogy nincs 5 kilóm, amit ledobhatok, mert a 40-ből 5, az már nem simán csak sovány.
meg, hogy pechemre az első stresszreakcióm mindig a "gyomorösszeugrás, ételtől megundorodás", ami annyit tesz, hogy erővel kell csinálni, feladattá válik.
aztán az gáz, ha úgymarad.
meg az a felettébb érdekes, logikátlan tapasztalás is megvan, hogy anno szépen beállított, szabályos, rendszeres és tartalmas étkezés mellett (amit esküszöm, nem hazudtam el, másnak se, magamnak se) indult meg durván lefele a súlyom, szigorú orvosi felügyelet alatt, mindenféle vizsgálatokon, laboron, stb-n túl, (kizárásos alapon) pusztán a plusz pszichés terhelés miatt, és vért izzadtunk, hogy mindenféle fehérjeitalos megtámogatással, gyakorlatilag non-stop túlevős hányingeres közérzettel visszatornázzuk oda, ahonnan indultunk.
(a magyar egészségügy csodája voltam. a zárómra rá se merték írni. egy hónap le, egy hónap fel.)
vonogatták a vállukat, hogy hát ilyet, hát ők nem tudják, ne haragudjak. nem haragudtam, csak úgy mégis mi ez, ugye.

szeretném, ha valaki elmagyarázná,

hogyan kell aszerint cselekedni, ahogy az okos, tudatos énünkkel akarjuk.

teljes tragédiának élem meg, hogy tudom, mit és hogy, aztán mégse.

persze ez valahol nagyon naiv kérdés, hisz akárhová nézek, emberek küzdenek túlsúllyal, életmódváltással, jönnek össze olyannal, akivel tudottan nem kéne, liánoznak, csalnak, bocsátanak meg megcsalást, vergődnek lehetetlen kapcsolatokban, rossz munkahelyen, vállalnak gyereket, akkor is, ha..., állnak szóba a mérgező szüleikkel, nem kötik be a biztonsági övet, kihagyják az óvszert, úsztatják a lakást, hagyják lenőni a hajukat, halogatnak, késnek a számlákkal, szemetelnek, alszanak el sminkben, éjszakáznak, dohányoznak, alkoholizálnak, kvznak, energiaitaloznak, drogoznak, ragadnak rajta nyugtatón, altatón, orrspray-n, pornón, fészbukon, csokin, esznek a mekiben, hagynak ki reggelit, halasztanak orvost, vesznek nutellát meg reggeliznek fornettit meg mittudomén...

és nem azért, mert (mind) ostobák.

van, akinek jól megy, jobban megy, aztán van, akinek ez vagy az annyira még nem? hogy van ez, hogy másét mindenki meg tudja mondani, sokszor a magáét is, aztán közben meg ...?


akaratgyengeségnek hívjuk, tudom, közben meg ha lebontjuk, az jön ki, hogy nincs fekete meg fehér, néhány dologban lehet vasakarat, míg másban már-màr nevetséges gyöngeség, de akkor hogy is van ez?

tanulás kérdése, gyakorlásé, tapasztalaté, döntésé, belső mintázatoké, rejtett motivációké, ..., ...?


csak elfilozofáltam...
az enyém nem kerek.

a hét kérdése

az este egy ponján pedig ott találtam magam a pasi főnökének a konyhájában, pálinkával és borral a kezemben, csípős nyilvános szócsatában,
szóval, úgy mégis:

he?

igazatok lett

a nemférfi munkatársam úgy gondolta a közeledést.
hát én nem is értem...

jé

hogy így pár nap alatt mennyire sikerült újragondolni, milyen hamar bekapcsolt a megoldó üzemmód megint és ugrottak be az emlékek, hogy hol voltam, milyen volt, mit tudna most adni, hogy is kell ezt...
uff, fura.

a tegnap tényleg felrázta bennem az egész témát. no meg egy csomó más beszélgetés, chat is, ami zajlott.

ezzel akkor mostmár valami lesz.
yepp.



azért a hullámvasút marad, ne aggódjatok...

pipa

no, hát túlvagyok egy kétórás beszélgetésen egy szakival, már ami a jelenlegi helyzetemet és a kis betegségemet illeti.

nagyon vicces, mert szakmailag én voltam a (jóval) képzettebb fél.

azért is vicces, mert elhangzott, hogy "igen, te most tényleg jó nagy szarban vagy". (aktuális énnyelvezetemet használtuk.)
micsoda megerősítés, ugye.
továbbá az is, hogy "fogalmam sincs, mit lehetne ezzel csinálni". (ez többször.)

kb egyből felismerte, hogy nem az ő kompetenciája. mondjuk én is. mondjuk ettől még hasznos volt.

nem ragadtunk le ott, hogy mit is takar pontosan x diagnózis, se a pasinál, kb fel lett vázolva, de aztán célirányosan áttértünk a lényegre. néha nagyon képletes szemléltető hasonlatokkal ment csak át az infó, ez kicsit nehezítette, de mókás is kölcsönösen analógiákban kommunikálni.


egyrészt jó volt kendőzetlenül kimondani dolgokat, másrészt segített összerendezni is, no meg kaptam külső visszajelzést.

tehát a visszajelzések:
- szarban a haza (bocs, de olyan kifejező ez a szó...),

- szerinte szuperül rálátok a problémá(k)ra,

- sőt, a célokat, elsődleges feladatokat is jól lőttem be,

- és tényleg ezerrel dolgozom rajta,

- de nem tud semmi okosat mondani hozzá, ezt nekem kell megoldani. (hahh.)


és itt figyelt be, hogy nem vágja a betegség lényegét. mert arra jutott, hogy megvan a cél és hogy mit kell tenni, hogy elérjem, és már csak meg kell csinálni,
ugyanakkor még előtte teljes egyetértésben kimondtuk, hogy a fő kérdés: hogyan csináljam meg a csinálást.

tehát adott cél most igazából rájönni, hogyan lehet ezt kivitelezni. konkrétan a megcsinálás hogyanja hiányzik.
(és ez az, amit sem ő, se más nem szokott tudni integrálni, mert azzal már nem tudnak mit kezdeni, ha ott akadok el, ahol ők lépéseket se látnak, mert náluk automatán megy.)



vagyis: kell nekem egy olyan szakember, aki nem azt mondja a "meg kell másznom a Csomolungmát de hogyan" kérdéskörre, hogy hát legyél hegymászó.

hanem van információja a hegymászóvá válás mikéntjéről, sőt, egészen konkrét gyakorlati technikákra is "meg tud tanítani" akár egészen laikus szintről.


tetszik most ez a kép, szerintem remekül érzékelteti, hogy ez egy elérhető cél, ám ha ma kell nekivágnom, (még) nem fog menni, és kemény munkával is csak hosszabb idő után. (és oké, tartok már benne valahol, de még nem ott, ahol gondoltam, mehh.)

meg átérezhető, kb milyen, elég annyit mondanom: körülöttem mindenki hegymászó, sőt, született sherpa. és simán nem értik, mit nem értek, hát a hegymászás mikéntje egy tudott dolog, az mindenkinek megy...
(rezeg a léc a hasonlatomnál, értsétek jól, plíz.)


amúgy, mivel én tisztában vagyok vele, hogy nem születtem sherpának, tehát tanulnom kell a hegymászást, dolgozom is rajta vagy tíz éve, edzek rá, elméleti "oktatásokra" is befizetek, ha épp van miből, meg otthon, önállóan is olvasok, gyakorlok, keresem a 'how to' témákat, fejlődtem is benne rettentő sokat.

mondjuk úgy, azt hittem, már eléggé tudok hegyet mászni.
aztán most meg szembesültem vele, mikor kéne, hogy mégsem, és ettől kicsit kivagyok.

(és hát úgy el lehet képzelni a néha befigyelő tehetetlen dühöt és türelmetlenséget is, hogy annyi időt és energiát beletettem már és még mindig nem, miért nem, miért kell nekem ezzel szopnom, miért nem születhettem én is sherpának, mint kb mindenki más, leszek-e valaha elég jó benne, ha még most sem, és tökre igazságtalan, hogy mások ezt a temérdek időt és energiát szabadon másra fordíthatják már, én meg 'alapozok' csak.)

mittudomén. mások másban bénák, én leginkább pechnek mondanám, hogy a hegymászósdi pont létfontosságú, mások a saját bénaságaikkal jobban elkaristolnak, mint én az enyémmel.



lényeg a lényeg, kövi lépésként már olyannal fogok beszélgetni, aki érti, hogy a nemhegymászó státusz mit takar. csalódott vagyok, szomorú is, de hát akkor ez.



#nyomiság
#hülyepasiminekkellettez

napi

jóság: szeplőcsalogató napsütés

élőszó: újcsaj

inspiráció: barikkal chatelés

siker: tulajék letudva

zaj: házburkolós fúrás a szomszédban

elfoglaltság: belső harcok

hangulat: faszkivanmàr

hiány: a pasi és az oxitocin-utánpótlás

cél: hajmosás-főzés-alvás

késztetés: el innen

nehézség: a célok csak itt megvalósíthatóak

felfedezés: makacs vagyok

mottó: türelem

remény: hogy van remény


#listázás

utóirat

a toffifee elfogyott. már holnap van. ébren.
kelni kéne korán, ki is aludni magam.
valamit fel kell adjak a napból.
nemtudom, nemtudom.
ígymegyezvelem.
#életke.
#...

marketing

azmiaz. az előző posztot is rinyának álcázza a felütés, közben tök máshova fut ki.

a tervezésről még annyit, hogy olyan érzés, mintha egy csőd lennék, nagybetűs, aki nem csinál semmit és nem tart sehol.

és biza tény, hogy másokhoz képest, meg a vágyott magamhoz képest... mehh. nagyon kell mantrázzam, honnan indultam, hogy a héten lesz a 2. évfordulója egy sorsfordító, gyökeres töréspontnak (a költözés, el ex-semmiségtől), és az én önálló felnőtt életem végülis onnan számolódik. (nem ilyen tisztán, de így lehet megfogni a lényeget.)

meg a betegségem is van.

meg hogy igen, gyászos, ami most van, de. hogy én tényleg összetörtem azon a januári hétfőn. hogy én még ezerrel küszködök a nyomorult szakítással.

aztán az is, hogy mennyire sok a musthave projekt, és hogy ezt a mennyiséget rohadtul lehetetlen egyszerre.

írtátok is anno, hogy egymás után érdemes dolgokat, na, most az van, hogy párhuzamosan fut egy csomó, a gyakorlatban meg mindig lépek egyet-kettőt az egyikkel, majd a másikkal is az épp soron következőt.
tehát a legtöbbnek elkeserítően soká lesz látszatja.

sőt, hagyján, hogy messze még a végük, de annyira nem látom, mit hogyan érdemes, hogy telis-teli az egész életke kudarccal. még mindig nyomasztóan sok, és agyonnyom a tudat, hogy ezt mindet kell, és sehol se tartok, és így nehezebb átlátni meg kudarckezelni. a priók bizonytalanok, menet közben folyton kiderül, hogy x lépés esélytelen, mert valami másra épülne, de sokszor azt se látni, mire. néha tényleg azt se tudom, hova kapjak.

szóval főleg tervezem (és újratervezem) a tervet, ami nem csak látszatra, érzésre is semmi így legtöbbször. rémes.

az a rémes, hogy a terv ugye maga az életem leképeződése, a mindennapjaim.

sokkal könnyebb volna, ha egyes dolgok már szuperül bejáratódtak volna, néha párás szemmel képzelgek, milyen lenne úgy túljutni a pasin, a nagy nihil* helyett...

(például hogy rutinszerűen edzeni járok, ki tudom hozni az arcbőrömből a legtöbbet, sokkal több barim van, esetleg vannak társaságok, ahova tartozom, van egy sokkal nagyobb kajarepertoárom, amit csuklóból lefőzök, jobbak a stresszkezelő és megküzdési technikáim, van egy szupi pszichológusom vagy csak nem dohányzom... vagy ezek mind, akár.)
értitek-e...

és hiába tudom pontosan, hogy ha egyszer túljutok a nyomi alapozáson, ami nem megkerülhető, ellenben rohadt lassú, hosszadalmas és nyűglődős, akkor az egész világot más szemmel nézem majd, mert nem fognak hiányozni az alapok, ami értelemszerűen egy idilli, működőképes nádját jelent kiindulópontnak a bármihez.
mert most még hiányoznak az alapok. nem csak úgy, hogy nincsenek, hanem úgy is, hogy kellenének nagyon.



#szebbjövőt (viccelek)
#fwpcsaknéhaolyannehéz


*: tényleg fwp, mert látom honnan jöttem, és végülis tökjó magahoz képest, és néha másokhoz képest is az, asszem. semmi nihil.
vagy az is lehet, hogy már megint túl szigorú vagyok magamhoz (szoktam) és igazából tök királyul tolom a dolgokat, csak azt képzelem, hogy nem.
ki mondja meg?
múltkor is pl én a betegségem tombolásának vettem azt is, hogy sírtam munka közben, majd pilla kb kinevetett, hogy jajjmár, abban, hogy egy nő sír front office melóban, nincs semmi különös, legtöbbünkkel megesik. én meg csak így néztem, hogy izé, nemár, azt hittem, ez csak velem történt meg, mert egy gyenge beteg szar vagyok... aztán cuki nekiállt mesélni, hogy milyen katasztrófa volt a péntek, és sírva dolgozott (pultozik)... és akkor méginkább csak néztem.
nem is értek már semmitse.

pfujjdepfujj

ez a nap. (heló zen, viszlát zen.)
pedig cuki rámszólt, hogy úgyis pihennem kéne még, azaz a passzívan pihenős, semmittevős szabadnap most nekem hasznos. nem győzött meg sajna, de megpróbált, az is valami.

váratlan fordulatként eljött velem kvzni, aztán megjártuk a postát, mindenféle boltokat, segítettem hazacipelni, amit vett, rengeteget pofáztunk, vicces képeket mutogattunk egymásnak, egyszóval bandáztunk.
utána én még visszamentem újra kvzni koradélután, mert picit még sütött a nap, elintéztem egy roppant kellemetlen, ám szükséges telefonhívást, meg végigtelefonáltam a családot is, bevásároltam és foglalkoztam 'A terv'-vel, ami gyalázatosan rosszul ment, de azért teleírtam tizennégy oldalt. (A/5-öset, csak olyanba szeretek írni vagy kisebbe, az A/4 nekem már kezelhetetlenül nagy és kényelmetlen és gyűrődős...)

persze sok helyen olyanok szerepelnek, hogy: utánaolvasni, ötleteket gyűjteni, lementegetni, ami szóbajöhet, kidolgozni, kitalálni rá egy rendszert.
vagy például a jelenleg 'szakma' törzskategória alatt futó 'angol'-ról nincs semmi, csak maga a szó. amúgy olyanok jönnének oda, hogy:
nyelvkönyvet/segédanyagot/programot/videót kiválasztani (előtte nyilván feltérképezni a lehetőségeket, de ez spec már nagyjából megvan, így nem kerülne bele),
letölteni/nyomtatni/megvenni/előkeresni/bekészíteni,
kitalálni, hogy a hét mely napjain mennyi időt fogok rászánni - munkához igazítva A és B héten,
kiválasztani a megfelelő idősávokat hozzá,
rábökni a naptáramra, hogy mikortól,
úgy tervezni akkorra a mindenmást, hogy eköré, ezalá dolgozva (tehát pl ha x nap reggel 9, akkor lehetőleg ne x-1 nap éjjel menjek kocsmázni),
majd akkor leülni és valahol belekezdeni, mittudomén, az első oldalon, aztán úgyis kialakul, módosítgatom, stb...
sőt, nem is, mert azért fejben tisztában vagyok vele, hogy a 'letölteni' is megkíván egy külön pontot (tudniillik, mikor és hova), a 'kinyomtatni' is (tudniillik, mikor, hol és miből, mert csóróság, utána pedig hova pakoljam itthon, fűzessem-e le vagy én vegyek mappát vagy hogy, tehát a formátum se mindegy), szóval lehet, idővel ezeket is hozzáírnám, biztos ami tuti.

(ja, ezt magamnak sokkal rövidebben skiccelem fel, pl 'kiválaszt mikből', stb, csak itt most kénytelen voltam jobban kifejteni, ha már mesélem.)


nyugodtan lehet röhögni, hogy hát mit kell ezen így, túlbonyolítva szenvelegni, de higyjétek el, nekem egyszerűen muszáj ennyire tételesen ízekre szedni ahhoz, hogy átlássam, megfoghatóvá tegyem.

mert ha azt mondom, hogy el kell kezdenem angolt tanulni, akkor az (magamat ismerve) úgymarad a csába.
de ha lebontom részlépésekre, és megnézem, mi kell egyáltalán ahhoz, hogy már csak le kelljen ülni vele*, akkor 1) nem tűnik egy "légyszi mászd meg a Csomolungmát a semmiből" méretű feladatnak, 2) amikor reggel napfürdőzöm a kávémmal teljesen kómásan két padlótfogós munkanap után, és azt sem tudom, hol vagyok, ki vagyok és mivégre vagyok ezen a világon, nem valami homályos akármi van a fejemben arról, hogy jajj, annyi mindent kéne, de jó lenne például szintre hozni az angolom is, meg..., hanem kinyitom a füzetet és ott áll benne, hogy elmenni idemegide a pendrive-ommal és kinyomtattatni xy fájlt, és az azért egy elég konkrét elintézendő.

továbbá az ízekre szedés segít megtalálni a kezdőlépést, meg belőni, kábé mekkora lesz a feladat. sőt, a többi teendőhöz képest is jobban látom a helyét a "rendszerben", jobban érezni, prioritási szempontból hol áll majd, mivel tudna együtt futni, mikre épül rá, stb.
az pedig csodálatos érzés, mikor a szorongató, homályos, ijesztő 'muszáj lesz majd' helyére hirtelen varázsolódik egy körülbelüli menetrend, ami valahogy mindig megnyugtatóan hozzáasszociálódik az 'angol' címszóhoz.


*: a motiváción kívül, ami szintén egy külön pont, hogy összeírni, miért, és kitenni a megfelelő időpontban az orrom elé az anyagok mellé.



mióta úgy egy éve rájöttem, hogy igen, ezt nekem így kell, sokkal boldogabb az életem. (tervezés for dummies.)

már az is leesett, hogy a tervet is meg kell tanulni tervezni (váhháhhááá, pedig ezen mennyit röhögtünk a pasival valami más kapcsán), tehát konkrétan annak a hogyanját is mindig felülvizsgálom és formálgatom (és néha direkte olvasok a témában). pl régen úgy képzeltem, már az elején muszáj átlátnom adott projektet koccra, konkrét dátumokkal, mert akkor majd a pontos beosztás és stressz eléggé motivál és lesz mihez tartanom magam - ma már megengedő rugalmasság van és körülbelüli vezérfonal. (az élet bármikor közbejöhet, ugye, meg nekem is bele kell jönni.)

(itt jegyezném meg magamnak: az angolhoz se muszáj egyébként minden tananyagot kitalálni és összekészíteni a kezdéshez, elég csak egyfélét, amire épp rábökök, hogy jó lesz, és azzal már le is lehet ülni, amint aktuális. sőt, egyébként bármikor, előbb is.
csak mivel nekem nincs annyira elöl a listán még, így tudtam lebontani elméletben a példa kedvéért.

szóval a terv sokszor alapos és szép, segít megbarátkozni a céllal, a feladatokkal... a valóság meg inkább hatékonyság-orientált és néha tök spontán vagy csak más.)

valamint azt is képzeltem, hogy egy projekt csak akkor van elkezdve, ha a gyakorlatban is belekezdtem, tehát csinálom. ma már tudom, hogy dehogy - mikor olvasok róla, informálódom, elképzelem, milyen lenne, ha én is, hogyan lehetne leképezni az életemre, ráguglizok a lehetőségekre, árakra, helyekre, stb, akkor az már el lett kezdve.
(akkor is, ha megállapítom, hogy nem nekem való, vagy csak még nem, vagy így nem. haszna volt, előrébb vitt, szemléletet formált.)

ja, és hibázni ér. nyilván.
(feladni, félretenni, sokszor nekifutni, minden.)


nos, ez a pont, az 'angol' csak egy icipici pontja ám 'A terv'-nek. csak egy példa.

az konkrétan túlmutat ezen az éven is, és az orvosi vizsgálatoktól kezdve az edzeni járáson át, a kirándulásokat és a fodrászt is felölelve egy receptgyűjtemény/szakácskönyv lefőzéséig minden van benne. zenehallgatás is, azon jó szokás meghonosítása, hogy reggel pár percig nyújtózkodjak, mielőtt nekiugranék a napnak, a galmour-napok költségvetése, a gmail-em címkéinek aktualizálása vagy épp a következő karácsonyra szánt ajándékötletek gyűjtése. a továbbtanulás kérdése. a cigi lerakása. odébbhúzni az ágyam. megtenni a másfélmillió lépést (országos kéktúra). venni egy nádjás vázát.
szóval qrvára minden.

'A terv' tartalmazza azt is, mit fogok reggelizni holnap, és azt is, kb hol szeretnék tartani öt év múlva, csak nyilván különböző léptékben kidolgozva. életem vezérfonala. na, gondolom, mindenkinek van ilyenje, én nevesítettem, énnekem kell a listaírás, kell, hogy rendszerbe foglaljam a dolgaim, szintezzem, pontokba szedjem, leírjam, átlássam, viszonyíthassam.

egyszerre van jelen spontán asszociációkként, önmeghatározásként, magától értetődően mindig a fejemben, és követeli meg ezt a prózai hozzáállást is.


tehát most van egy papírra vetett random nyerslistám (sokkal átfogóbb, mint eddig valaha is), amit egyrészt priorizálni kell, másrészt a prio dolgokat további pontokra konkretizálni, harmadrészt valószínűleg újracsoportosítani, mert még mindig nem az igazi.

(a mindjárt30 parához mérten rengetegsok területen kell rengetegsok változtatást eszközölni, rászokni, leszokni, fejlődni, folytatni... szóval nem kismiska.)

igen, pont itt tartok. ránézésre ott, mint tegnap, meg tavaly, meg tavalyelőtt, de nem, hálistennek. látom, miben hol, és biza sok új témában már nem az elején, hanem már valahol, és ettől kb 5 percig boldog is voltam. (ez a jelenlegi állapotomban nagy dolog.) a jelenlegi állapotom meg még mindig a túlélésrejátszunk.


szakítás után darabokban álmodozni egy (újra) működő életről jó.


(megj.: ez de hosszú lett. fene se gondolta. pláne hogy még annyi mindent írnék...)

arcom

mikor a fészbuk azt mondja:

"lakótársad a szomszéd szobában épp most lájkolta a sátánt"



#aztaröhögést
#mindennapjaink
#átkellértékelnemakapcsolatunkat

(nem, egyébként nem kell, mert korábban meg:
- kérsz egy toffifee-t?
- aha
- tessék
és a kezembe nyomott egy egész dobozzal. ówoww! tudja, hogy kenyerezzen le, az tuti.)

tavasz

mondják, hogy tegnap gyönyörű idő volt, hát én egyszer jártam a napon öt percre. az mondjuk jólesett.

az is, hogy régi barátnővel végtelen chatfolyamba merültünk.

meg, hogy pilla beugrott hozzám a melóba, csinin, mosolygósan, egy túrórudival.


aludtam, reggeliztem, tavasz van. úristen, tiszta zen.
régvárt vendég ez a nyugalom.

azért erőltessünk ide egy jóságok rovatot

délután már csak a wcben bőgtem.

viszonylag kevesen merték megkérdezni, mi bajom, és arra is tudtam frappáns választ adni. 

látom, olvasom, hogy mások is nyűglődnek, így nem vízionálok kórházat.

írtatok és jólesett.

meló szempontjából csak a délelőtt volt xtra hajtós fejetlen pokol, utána lájtult, és azt is tök prón menedzseltem - bár néhány ember rácsodálkozhatott, milyen választékosan mormogok magamban folytatólagosan csúnya szavakat, ha kiborítanak (nemők), de jót nevettek rajta. (igazam volt, tudták. ezt többször is.)

azt mondták, a tegnap rosszabb volt, így kétszer egy percig még mázlistának is éreztem magam.

koradélután már mondhattam, hogy tessenek inkább hétfőn visszatelefonálni, és csak ketten küldtek el az anyámba.

hiszti lett egy félreértésből, mégis sikerült tisztázni.

kaptam reggel ajiba kvt.

ettem is dolgokat.

megjött a fizuka és megkönnyebbülés.

megdicsérték a szempilláimat ( - volt értelme mindig újrahúzni, lám).

ahhoz képest, hogy már nem is emlékszem, mi az az alvás, remekül (játszom, hogy) képben vagyok.

mindjárt mehetek.

tegnap picit megturbóztam a lakást, így esélyes, hogy otthon tisztaság meg rend fogad.

ahhozképest a fejfájásom se vészes.

bevalljam-e

hogy mennyire félek. magamtól, a naptól, hogy hogy lesz ezután.

egyre rosszabb ugyanis, nem részletezném inkább, miket érzek, milyen szuperebbnél szuperebb állapotaim vannak (a héten, az elmúlt kettőben, úgy összességében mostmár),
de nagyjából csak egy hajszál tart vissza a teljes vállalhatatlanságtól,

és azt is inkább nevezném szerencsének, mint saját akaratnak.


#gázos
#szániságvan
#nembiztihogykéne
#márminthogyposztolni
#dehanemventillálomvége

ez a nap már most

egy katasztrófa. a pasi miatt sírni a melóban, mellkaselszorító fájdalomtól és tehetetlen dühtől remegve ébredés óta.
pedig már több, mint egy hónap.
pedig egy percet sem érdemelne.

gecire nem vicces.

#életke
#gyalázat
#hovasüllyedhetekmégtovább
#remegőhanggalpotyogókönnyeldolgoznifun

kommentek

most lehet, úgy tűnik, nem is érdemes írni nekem, de mit csináljak, hát tök ügyin rátapintotok olyan gondolatmenetekre, amik épp zajlanak...
nagyon hatodikérzékes.
#ówoww

fú, ezt muszáj megmagyaráznom

"mikor emberek arra célozgatnak, hogy egy ligában játszom holmi nemférfiakkal"

egyrészt apám tavasszal (ominózus "túl jó ez a pasi hozzád képest"), másrészt apám most, miután a férfiatlan hímnemű munkatárssal látott lelépni, no és hugom is ("randa alacsony férjed lesz"), ha már itt tartunk.

de leginkább a következő sztori.

törzs ugye egy barátságos hely, az ember könnyen szociális, random el lehet ott dumcsizni egymással. volt is két srác, akikkel a nagy bandázásban összetegeződtünk (többekközt, csajokkal is, stb).

megint összefutottunk, helósziamizu. jött valami haverinájuk is.
na és lelépett az egyikkel máshova kicsit, hogy a "nyomisrácot" érvényesülni hagyják. annyira átlátszó volt, annyira röhejes. épp csak nem kacsingatott hozzá, de ott még kitérdekelt.

nyomisrác amúgy annyiban volt ránézésre nyomi, hogy alacsony, nagyon pufi, szakállas, kicsit tán esetlenke. (nem túl jópasi, no.) nyilván nem esetem, de nem is akartam tőle semmit, meg az se derült ki, ő akarna-e, bejönnék-e.
(és itt jegyezném meg, hogy ettől függetlenül még lehetne férfias, azzal felül is írhatná a kinézetét, az esetlenség is lehetne helyzeti, kémia meg nem csak azzal van, aki ránézésre jóképű, illetve jópasik nagyjával sincs kémia, így nem jönnének be, tehát értsétek jól.)
fel sem merült adott kontextusban, értitek...

olyanom volt, hogy igyunk egyet, és ő meg így simán mondta, hogy oki, elfogadja, hogy meghívjam, úgyis hóvége van.
(az mondjuk alap, hogy ha eddig be is jött volna, innentől kiírja magát a férfitérképemről, vannak udvariassági minimumok...) tehát innentől számomra (is) nyomi, ha férfiasságból mérem, ez ugyi itt kiderült mintegy mellesleg.

haverináék jöttek, később nyomisrác elköszönt. mire a csaj így nekiállt, hogy na de petiiiii*, hát hova mééész, hát ne hagyd itt a nádját egyedüül... szegény ittmaradjon csak ííígy?

én meg így néztem, hogy wtf, csaj, ha eddig nem is éreztem volna, hogy nempálya, most már tutkóra meglenne. jó, hogy az arcunkba nem mondod, hogy "tudod nádja, peti egy lúzer, aki nem tud csajozni, és köbö te vagy az első nő, aki szóbaállt vele, és ezt se értjük, miért, de addig rugdaljuk, míg le nem csap az esélyre".
szóval hogy így kábé megalázta előttem.
qrva kínos volt szegény srácnak, feszengett is rendesen, szóval nem én fixálódtam a témára.

ha ez így nem lett volna elég, haverina később még odajött és nekem szegezte a kérdést: de és nááádjaa, amúgy neked bejön a petiii???


fúbazdmeg.
na, ezen vérig sértődtem.
hogy úgy mégis miből gondolja, hogy a szerinte is lúzer csávóka az én pályám lenne?! minek néz?!

és belevágtam a képébe, hogy nembazdmeg, épp most raktam ki egy 186 centi magas izmos szőke tűzoltófiút, a peti értelemszerűen nem jön be, szóval nem értem a kérdést!
és így néztem rá lesajnálóan és gyorsan le is léptette magát, aztán nem jött többet felém.

jó, hát be voltam csípve, meg váratlanul is ért, de azért a pofátlanságnak is van határa. addig nem nekem volt kínos, onnantól viszont álljonmegamenet.



és ezen úgy felqrtam magam, hogy itthon kb remegtem a dühtől, mikor eszembe jutott. (most is.) anyádat szóld le, kiscica, ne tőlem várjál szánalomszexet a nyomi haverodnak.



önmagában a sztori jelentéktelen, napi száz ilyesféle semmi súrlódás megeshet, ha sok emberrel beszélsz, de pont most pont nálam ez volt az uccsó csepp,

most kezdtem el rettegni, hogy tényleg igazuk van apáméknak.



szerintem amúgy is terhelt a hozzáállásom apám nemférfi mivolta miatt.
ez már két éve, mikor a pasit megismertem, is feljött, hogy ugye eléggé férfi? ugye megvan a kiállása, határozottsága, magabiztossága, tud falhozvágni, stb, stb... mert én ugyan nem járok úgy, mint anyám, tutira nem!!!


na és itt a rettegés, kétség, hogy ha a pasit elengedem, akkor esetleg mégis,
mi van, ha örök boldogtalanságra ítélem magam a döntéssel...
pff.
ne tudjátok meg...



*értelemszerűen a nevét megváltoztattam.

hogy jót is írjak

ma már ettem 3 farsangi fánkot a két kv mellé (tehát már ettem, pedig rettentően ki vagyok ma bukva),

most meg azt érzem, hogy éhes vagyok és menni fog egy szendvics egy joghurttal (tehát még fogok is enni),

nemsoká megborotválom csubakkát és hajat fogok mosni és tutkó főzök is egy bármit,

mivel undi zsíros a hajam, nem hívtam fel a pasit, hogy találkozzunk, pedig volt megint egy ilyen megdöbbentően kontrollvesztős negyedórám, amikor konkrétan ennyin múlt (ez monduk ijesztő, de legalább mákom volt!!!),

újcsaj itt van tegnap óta és cukker és sokat dumcsiztunk,

ügyesen dolgozik rajta, hogy legyen munkája, szóval lehet, mégse kell új lakótársat keresnünk,

lett ncore-om végre (hosszú és vicces, de majd),

fasza regnévvel, ami csak az enyém és nagyon én vagyok és tele van mögöttes tartalommal és ennek örülök,

a nős ismim (akiről nem írtam még, de az is vicces) tuningolt kicsit este chaten, hogy jó csaj vagyok,

rájöttem, hogyan lehetnének gördülékenyebbek bizonyos emberi kapcsolataim (ez posztgyanús, szemvényvesztés az élet, de majd egyszer menni is fog),

a holnapi munkától csak kicsikét félek,

azzal, hogy szembenéztem a gyöngeségeimmel, érzéseimmel és idesoroltam az okokat, könnyítettem a diffúz szorongató szarcsifoscsi állapotomon,

valamint még nem esik az eső és picit a nap is sütött.
végülis egész korrekt egy kis lista.

túlélésre játszani

szóval mikor ezt mondom, az ténylegesen szó szerint ezt is jelenti.
hogy néha vértizzadásig küzdök magammal az evésért, hidratálásért, alvásért, ágyból felkelésért, valamitcsinálásért,
meg hogy ne bolonduljak meg.

az utóbbi hetek rosszabbak voltak, mint az eleje. próbálom elfogadni türelemmel, hogy ez ilyen kudarcos folyamat most, bár megteszek minden tőlem telhetőt,

mert azt látom, hogy egyre fogy az önkontroll, ami pedig kellene ahhoz, hogy ne süllyedjek elfele.

minél kevesebb a pszichés erő ahhoz, hogy fegyelmezzem magam és pl undorodva is lenyomjak a torkomon egy reggelit / bevásároljak és minőségi ételt főzzek ágyban zokogás helyett, hogy másnap ne gagyi büfés szendvicsen kelljen élnem / akkor is felkeljek reggel a szabadnapomon, ha hajnali 4ig forgolódtam halál kimerülten harmadik napja / stb,

na, annál kevésbé jönnek ezek össze,
és nyilván minél kevésbé jönnek össze, annál erőtlenebb leszek.

és minél erőtlenebb az ember, annál kevesebb pszichés energiát tud újratermelni ill. arányaiban annál többet visznek el ugyanazok a feladatok. estébé, estébé.


(az akaraterő, önkontroll az nem egy fix erő ám, hanem ugyanúgy "elfárad", mint az izmok is, ugyanúgy kell utána időt hagyni neki, hogy "regenerálódjon". vagy más példával: van egy limit, ha azt elhasználjuk, némi idő, míg visszatöltődik. mint egy telefon aksija, pl.
ugyanúgy, ahogy nem vagyunk képesek koncentrálni x percen túl ugyanazon a színvonalon, vagy nem bírjuk alvás nélkül y óránál tovább egyhuzamban.)

lassan megint minden feladat, enni, inni, aludni, fürödni, felöltözni, minden. blöe.


(lehet, kifogásnak tűnik, de csak önreflexív helyzetjelentés.
a jelenben nem segít, mikor azt mondják, másnak jobban megy mondjuk, mert a korlátaim most ott vannak, ahol, mások korlátaitól függetlenül. magamhoz képest így is szép fejlődéstörténet vagyok,
legalább ennyi.

ja, hát ez nem nektek, a hugom és az apám szólt be megint keményen, azért magyarázkodok, legalább itt.
a laboros komment katalizálta, mert jesszus, látom, hogy azt is kéne, tuti segítene,
de egyszerűen esélyem sincs, hogy rávegyem magam most, egész elképesztően más szinten mozgok. és ettől elkezdtem szégyellni magam meg bűntudatom van, hogy egészen alap megoldásokra is képtelen vagyok.)


valahogy bízom benne, hogy ez nem egy qrvanagy koppanás lesz a végén, hanem egyszercsak oldódik majd magától is, csak ki kell tartanom. hogy ez tipik az a rész, amit az idő múlása intéz,
hogy amint nem az veszi ki belőlem a legtöbbet, hogy ne csináljam vissza a szakítást / hívjam fel / rohanjak át hozzá megvárni a küszöbén ülve este egyetlen ölelésért és slukkolni az illatából,

(mert még mindig kb folyamatos sürgető kényszert és sóvárgást érzek, aminek ellen kell állnom),

hanem ez már enyhül,
hirtelen mindenre több jut és szépen visszakapaszkodok az életbe.


valahogy így képzelem.
ilyen lent lenni ennyire erőtlenül szomorú ám.



(arról nem is beszélve, hogy pluszban dühös vagyok miatta, utálom ezt, vissza akarom kapni a legjobb formám és onnan fejleszteni tovább magam, nem ilyen faszkodásokkal babrálni és szégyenkezni, mert egy laborvizsgálatot intézni is megugorhatatlan kihívás. de dühösnek lenni is fárasztó és csak mégjobban hozzáköt, mert berántja a gondolataimba.)

ezmiezek

kimerültség. brutál. #elegemvan

próbálom úgy felfogni, hogy hát ez egy pszichésen és (emiatt) fizikálisan is (xtrán) megterhelő hónap volt,
nem csoda, ha azt érzem, fogyok kifele az erőmből. zavaros hullámvasút az egész.

no meg az idő, a melegedés, frontok és a szél - mások is megérzik, nyűglődnek, agresszívebbek, türelmetlenebbek, sokan nemalszanak. szerencsés vagyok, hogy látom ezt a rengetegemberen, így értem, mi mért történik.

azzal mást nem lehet, mint elfogadni és várni, hogy elmúljon.
és a tavaszi fáradtság nevű rém is... lehet, hogy már itt van?

meg vannak olyan felismeréseim, hogy annál, hogy nem múlik el, csak az félelmetesebb, hogy elmúlik. mert ha elmúlik, semmi nem marad belőle. legbelül meg nem akarom őt elveszíteni...
bevallom, ez van még mindig.

meg hogy az élet dobálja az ijedelmeket, mikor emberek arra célozgatnak, hogy egy ligában játszom holmi nemférfiakkal. én attól mindig és nagyon kiborulok, dühös leszek - hát azért, mert félek. mert a szerelmeim, akiket vonzónak találtam, sose viszonozták, ezek a kis lúzerek meg... belehalnék, ha kiderülne, hogy tényleg velük vagyok egy pályán.
sért már a feltételezés is, hogy ilyen szinten meg kéne alkudnom, hogy el kéne fogadnom egy számomra férfiatlan hímnemű minden szinten derogaló közeledését, ha nem akarok egyedül megrohadni.
na ne.

próbálom mantrázni, hogy ez normális egy szakítás után, hogy más is fél, hogy egyedül marad, hogy sose lesz már ilyen jó senkivel, sose lesz már ilyen jó pasija többet.

azért kemény.

tele vagyok ellentmondó vàgyakkal is:
hadd legyek egyedül, de azért legyenek tartalmas emberi interakciók, ha rámjön,

hadd ne kelljen semmit, de azért sportoljak meg tanuljak meg főzzek meg jóprogik...,

múljon el, de közben csináljuk inkább vissza,

lehessek otthon, de menjek is sokat,

sírhassak nyüsszögve a takaró alatt, közben tudjak mosolygós könnyedséggel ragyogni másokra,

hadd akármi, meg az ellenpontja is egyszerre, és a köztes árnyalatok.

hát ez így nyilván nem működőképes, szóval vergődök rendesen. néha tudni vélem, mit akarok, legtöbbször viszont mehh... fák vannak erdő helyett, rés a pajzson. (mit egy rés..  ez már inkább szita.)


mondanám, hogy nem így képzeltem a tavaszt, de minek.


nektek jobbat! szebbet!
#hellómárcius
#kialakul?