szóval bántás

(((előrebocsátanám, hogy ez volt már.)))
28 évig abban éltem, először a szüleim, aztán exsemmiség mellett.
rendre tettlegesen is, de főleg érzelmileg, viselkedéssel, szavakkal.

ha valamiben rutinosan mozgok, az a tűrés, ezt már sokszor írtam.
a katasztrofális viszonyok fejben meghamisítása, a valóság feldarabolása rossz meg jó időszakokra, az emberek jó és rossz oldalainak éles szétválasztása, annak a lehetetlen képességnek a csúcsra járatása, hogy úgy szeressek és viseljek el valakit, hogy közben sokszor bánt.
hogy ne vegyem figyelembe, hogy bántanak. ha időlegesen mégis, akkor is szinte egyetlen kattintással átkapcsoljak fejben, egyszerűen lépjek át rajta, mintha mi sem történt volna. tegyem félre, dobozoljam el. a határokat meg helyezzem máshova.
olyan sokáig az volt az egyetlen tudott lehetséges útja a boldogságnak, ha minél hamarabb átkapcsolok...

ebben az a csúnya, hogy - úgy tűnik - olyan mélyen ivódott belém, hogy legismerősebben ilyen közegben mozgok. bármit tudjak is a józan eszemmel, ösztönszinten nekem továbbra sem fura. nincs meg az az egészséges késztetés, hogy fussak, ellenálljak, hogy kilépjek. legalábbis nem olyan mértékben.
még mindig valahogy ez a komfortzónám, a megváltoztathatatlanon belül maradni.

a nemszeretet, a nemtisztelet számomra természetes hozzámállás most is, ahogy nézem. ösztönszinten teljesen mást értek ezen szavak alatt, nagyon máshol vannak a határaim, mint az eszemmel szeretném.

én ezen belül tanultam meg önmagam lenni, működni, ragaszkodni, sőt, boldognak érezni magam, énnekem ez az élet, az emberi működés szerves része.

a szememmel látom, hogy, érzem is, de ez az érzés a fejemben valahogy még most is hozzátartozik. hiszen mindenki ilyen és minden emberi kapcsolat is.
(tudom, hogy nem, mert tanultam, mondtátok, de de. mert tapasztalás az nincs róla.)

így mikor arról van szó, hogy hát de mégis ennek meg miafasz értelme, jobbat érdemelsz, becsüld magad többre, stb, stb, akkor ez szembekerül azzal a programmal, hogy én 28 évig ennél milliószor méltatlanabb közegben is szeretve és boldognak éreztem magam és teljesen mások voltak a normák.

a boldogság nagyon relatív állapot, mindenki ott igyekszik elérni, ahol épp van, ahhoz képest. így mindenkinek más, màst jelent.

namost, én esküszöm, hogy a számomra szokott szeretve levést és boldogságot éreztem ebben a kapcsolatban, bármilyen érthetetlen is - mert nekem a szakaszosság, visszásságok, viszonzatlanság, lekorlátozás, stb mind-mind a része, annak ellenére, hogy nyígok rajta. a nyígás is a része.

és most ez a fajta, számomra boldogságnak címkézett állapot áll szemben a mindent ellehetetlenítő sóvárgással.

úgy kell(ene) legyűrnöm, kibekkelnem a sóvárgást, hogy közben legbelül nem tudom értelmezni a motivációt. az eszemmel nagyon szépen tudom, de belül meg nem értem:
hát minden pont úgy zajlott, ahogy (általam ismerten a fontos kapcsolatokban) szokott, és ez a fiú minden eddiginél boldogabbá, teljesebbé, működőképesebbé varázsolta az életem, ennél jobban szeretve még sosem éreztem magam (deszomi),

és miért kéne erről lemondani?

azért éljem át ezt az elvonásos, szétesős poklot, hogy aztán egyszer majd valamikor talán lehessen egy ennél is jobb, esetleg egy úgymond igazi kapcsolatom? úgy, hogy nincs garancia, se arra, hogy lesz, se arra, hogy jobb lesz?
vagy azért, hogy megszabaduljak ettől a függéstől, és teljesen szabadon, csak magamban is boldog lehessek? úgy, hogy jelenleg elérhetetlennek tűnik ez az állapot és nincs garancia arra se, hogy képes vagyok ellenni, működni csak úgy is?

úgy, hogy perpillanat nem látom, hogy az önálló, magukban élő erős nők szubjektíve valóban boldogabbak lennének, mint ahogy én ebben a lehetetlen kapcsolatban voltam/tudok lenni?
meg úgy, hogy az állítólagosan létező jobb, jó kapcsolatok továbbra is homályos, utópisztikus városi legendák, mert amiket látok, azok számomra az én saját kritériumrendszerem szerint nem lennének azok/akik mesélik, azoknak csak volt ilyenjük, múlt időben?

szóval hiába tudom a kis eszemmel, hogy ha most kitartóan szenvedek, sanszosan elérhetek így vagy úgy egy jobb állapotot,
az csak valami megfoghatatlan,
az az itt és mostban qrva nehezen hasznosítható motiváló erő,

sokkal erősebb, sürgetőbb érzés a megnyugvás utáni vágy és a pasi mellett szubjektíve megélt boldogság, no meg kontrolláltság és főleg működőképesség(!!!) emléke.



tehát van egyszer ez a távoli, absztrakt, homályos és bizonytalan cél, amiben hol hiszek, hol nem, a mindenféle rövidtávú (lét)szükséglet ellenében. meg én, itt, köztük, akinek amúgy kb papírja van róla, hogy ez nem fog menni, ennek ellenére próbálkozik, hogy de akkoris, akkoris,
de már teljesen elbizonytalanodott a közben tapasztaltaktól.

atya.úr.isten.
lassan már nem csak abban nem hiszek, hogy menni fog, hanem abban sem, hogy van bármi értelme.

lassan már le is redukálódik az egész kérdéskör annyira, hogy:
vele működöm, nélküle nem működöm.
ösztönszintre lefordítva ez annyit tesz:
vele van életem, nélküle nincs,
ő élet, nemő halál.
(igyekszem szavakba önteni, miket érzek.)


én csak azt a számomra totál megszokott közeget szeretném vissza, amiben működtetni tudom magam.

az eszemmel nem, de a teljes nemtudatos résszel és minden porcikámmal igen.

szomorú vagyok nagyon.

(nem veletek vitatkozom, végig magammal.)