túlélésre játszani

szóval mikor ezt mondom, az ténylegesen szó szerint ezt is jelenti.
hogy néha vértizzadásig küzdök magammal az evésért, hidratálásért, alvásért, ágyból felkelésért, valamitcsinálásért,
meg hogy ne bolonduljak meg.

az utóbbi hetek rosszabbak voltak, mint az eleje. próbálom elfogadni türelemmel, hogy ez ilyen kudarcos folyamat most, bár megteszek minden tőlem telhetőt,

mert azt látom, hogy egyre fogy az önkontroll, ami pedig kellene ahhoz, hogy ne süllyedjek elfele.

minél kevesebb a pszichés erő ahhoz, hogy fegyelmezzem magam és pl undorodva is lenyomjak a torkomon egy reggelit / bevásároljak és minőségi ételt főzzek ágyban zokogás helyett, hogy másnap ne gagyi büfés szendvicsen kelljen élnem / akkor is felkeljek reggel a szabadnapomon, ha hajnali 4ig forgolódtam halál kimerülten harmadik napja / stb,

na, annál kevésbé jönnek ezek össze,
és nyilván minél kevésbé jönnek össze, annál erőtlenebb leszek.

és minél erőtlenebb az ember, annál kevesebb pszichés energiát tud újratermelni ill. arányaiban annál többet visznek el ugyanazok a feladatok. estébé, estébé.


(az akaraterő, önkontroll az nem egy fix erő ám, hanem ugyanúgy "elfárad", mint az izmok is, ugyanúgy kell utána időt hagyni neki, hogy "regenerálódjon". vagy más példával: van egy limit, ha azt elhasználjuk, némi idő, míg visszatöltődik. mint egy telefon aksija, pl.
ugyanúgy, ahogy nem vagyunk képesek koncentrálni x percen túl ugyanazon a színvonalon, vagy nem bírjuk alvás nélkül y óránál tovább egyhuzamban.)

lassan megint minden feladat, enni, inni, aludni, fürödni, felöltözni, minden. blöe.


(lehet, kifogásnak tűnik, de csak önreflexív helyzetjelentés.
a jelenben nem segít, mikor azt mondják, másnak jobban megy mondjuk, mert a korlátaim most ott vannak, ahol, mások korlátaitól függetlenül. magamhoz képest így is szép fejlődéstörténet vagyok,
legalább ennyi.

ja, hát ez nem nektek, a hugom és az apám szólt be megint keményen, azért magyarázkodok, legalább itt.
a laboros komment katalizálta, mert jesszus, látom, hogy azt is kéne, tuti segítene,
de egyszerűen esélyem sincs, hogy rávegyem magam most, egész elképesztően más szinten mozgok. és ettől elkezdtem szégyellni magam meg bűntudatom van, hogy egészen alap megoldásokra is képtelen vagyok.)


valahogy bízom benne, hogy ez nem egy qrvanagy koppanás lesz a végén, hanem egyszercsak oldódik majd magától is, csak ki kell tartanom. hogy ez tipik az a rész, amit az idő múlása intéz,
hogy amint nem az veszi ki belőlem a legtöbbet, hogy ne csináljam vissza a szakítást / hívjam fel / rohanjak át hozzá megvárni a küszöbén ülve este egyetlen ölelésért és slukkolni az illatából,

(mert még mindig kb folyamatos sürgető kényszert és sóvárgást érzek, aminek ellen kell állnom),

hanem ez már enyhül,
hirtelen mindenre több jut és szépen visszakapaszkodok az életbe.


valahogy így képzelem.
ilyen lent lenni ennyire erőtlenül szomorú ám.



(arról nem is beszélve, hogy pluszban dühös vagyok miatta, utálom ezt, vissza akarom kapni a legjobb formám és onnan fejleszteni tovább magam, nem ilyen faszkodásokkal babrálni és szégyenkezni, mert egy laborvizsgálatot intézni is megugorhatatlan kihívás. de dühösnek lenni is fárasztó és csak mégjobban hozzáköt, mert berántja a gondolataimba.)